A magyar őstörténet kérdései - régész szemmel

Bakay Kornél, p, 02/22/2013 - 00:06

 

 

 

 

     Három évtizedes régészeti működésemnek több mint fele idejébe lényegében elpártoltam a magyar őstörténet vizsgálatától, holott annak idején erre voltam kiválasztva, s egy kicsit kiképezve. A magyar történet­tudomány hivatalos álláspontját annak idején eszembe sem jutott meg­kérdőjelezni, netánkétségbe vonni. Honfoglalás- és államalapítás-kori temetők aprólékos feltárásával bíbelődtem, majd néhány avar temetőben is ásatásokat végezhettem. Éppen benőtt a fejem lágya, amikor negyed­századdal ezelőtt és éppen itt, Szegeden megkezdődött László Gyula professzor úr "kettős honfoglalás"- elmélete ellen az össztűz. És bár ­úgy érzem - jelentős megfigyeléseket sikerült tennem az avarkor idő­rendjére vonatkozóan (1973-ban), a régészet hagyományos és nemzet­közi alaptételét, hogy ti. a tárgyak (leletek) népet (etnikumot) jelentenek, valamint, hogy a hasonló (analóg) leletek népmozgásokat bizonyítanak, vakon elfogadtam, és magam is beálltam a "kettős honfoglalás" bírálói közé (1978). Szakmailag és emberileg is elégtételnek érzem az Élettől, hogy most és éppen itt, Szegeden, László professzor úr jelenlétében felfedhetem tévedésemet és megkövethetem Őt!
      A Feltárul a múlt? című könyvem megjelenése után, 1989-ben döbbentem rá arra, hogy sem a jelenkor, sem a középkor meg nem ért­hető ősmúltunk (őstörténetünk) tisztázása nélkül. Ekkor úgy döntöttem, hogy erőm és képességeim szerint, a kezdetekhez kell visszatérni és on­nan elindulni, mégpedig az eredeti műveket tanulmányozva. Azaz: megvizsgálni nemzeti történetírásunk születési idejét, a XVIII. századot, amikor még nem volt semmiféle ellentmondás anemzeti hagyományok és éppen a XVIII. században egyre-másra közzé tett nemzeti krónikáink és a történetírás között! Ottrokócsi Fóris Ferenctől, Bél Mátyástól, a már magyarul író (!) Bod Péteren át Pray Györgyig vettem sorba őket, majd Katona István, Horvát István, Fejér György, Kállay Ferenc, Wenczel Gusztáv következett. A törés, a meghasonlás azonban még a XVIII. század végén bekövetkezett, amikor a külföldi (elsősorban német) törté­netírók kihirdették a magyar és a finn-féle (később: finnugor) nyelvek rokonságát s ezzel nemzeti történetírásuk szülőanyját idegen apávaltermékenyítették meg. És a XIX. század történetírói küzdelmeit végig­követve egyre világosabbá vált előttem, hogy őstörténetünknek is megvan a maga Trianonja, amely csaknem egy évszázaddal megelőzte Ma­gyarország Trianonját.
      Mit jelent ez? Azt, hogy elvettek tőlünk valamit, amely minden nemzet (nép) életében fontos, sőt, alapvető, s ezt a tudomány fennkölt talárja mögé rejtőzködve tették.
      Horváth Endre a Tudományos Gyűjtemény 1823. évi 2. kötetében írta: „Látom én mi bujkál a harasztban. Egyenesen az, hogy dicső, ne­mes származásunkat velünk elfelejtessék s azután kisebbítésünkben fok­ról-fokra szabadabban ugrándozhassanak... hogy előbb zavarossá, azu­tán kétségessé, végre semmivé tegyék (múltunkat) s a Magyart a magok­ban fennálló nemzetek sorából kitudják.” (Horváth Endre, Tudományos Gyűjtemény II/1823. 55. o.)
      Az 1848/49-es szabadságharcunk vérbefojtása után még sokkal fontosabb lett önazonosságunk óvása, mivel „...alig van nemzet, mely­nek becsületes nevére több szennyet igyekeztek volna némely ellenszen­vűek ragasztani, mint a magyarra". (Jászay Pál, A magyar nemzet napjai. Magyar Múzeum II/1852. 787. o.)Az ÁUO-rólhalhatatlan törté­nettudósunk, Wenczel Gusztáv 1851-ben papírra vetett sorait ma is írhatta volna: „A tudományok körében vannak kérdések, melyek tisztába hozatása egyszersmind a társadalmi lét tekintetében is lehet oly érdekes, sőt oly sürgetős, hogy eltekintve egyesek tudományos gyönyör­ködésétől, szükséges föltételnek látszik lenni, mikép egész nemzetek az emberiség nagy családjában és más nemzetek irányában állásukat megis­merjék, s ahhoz képest magokat viselhessék. Ilyen reánk, magyarokra nézve nemzetünk eredete. Hatása e kérdésnek sokkal tovább terjed, mint fogalmazása első pillanatra mutatni látszik: Következményei pedig, fő­ként ma (!) midőn a germán, a román és szláv származású népek őstörténetükből merített indokoknál fogva általában s névszerint nemze­tünk és nemzetiségünk felett különös előnyöket igényelnek, oly fonto­sak, hogy practikus értelemben is annak minél tökéletesebb megoldása napról-napra jelentékenyebbé válik. Nem arról van tehát szó, hogy kívánja-é, szép időtöltésnek tartja-é, érdekes tárgynak nézi-é, stb. ezt a kérdést valaki. A dolog természetében fekszik, hagy minden, ki magát való magyarnakérzi, általa érdekelve van! Azon kívül, tekintve a kérdés megdöntésének komoly következményeit, nemzetünk és nemzetiségünk szent ügye szükségessé is teszi, hogy tudósaink… tisztába hozását min­den módon és egész erővelelősegíteni igyekezzenek, s hogy a magyar nagyobb közönség is azoknak ügyekezeteit éber figyelemmel és részvét­tel, tehát szívvel és lélekkel kísérje és pártolja." (Wenczel Gusztáv, Eszme­töredékek a magyarok eredetéről. Új Magyar Múzeum VI/1851. 305­306. o.)
      S itt most hadd tegyek egy kis kitérőt. Miután kéziratos nagyobb munkámból megjelent (sajna, nem történettudományi szaklapokban!) egy ún. mintafejezet, illetve egy ifjúságnak szánt kis könyvecske, nem kevesen gúnyoltak, hogy őskövületekkel hozakodom elő, amely nemcsak korszerűtlen, hanem téves is.
      Legyen szabad megemlítenem, hogy Berta Árpád tanár itt is elhangzott előadásának alapötlete Dankovszky Gergelytől származik 1825-ből, amelyet 1851-hen Jerney János továbbfejlesztett. Íme: 

 

 

 Dankovszky

Jerney

Berta

X

Kabar

-

-

-

kóbor

Nyék

neki (megy)

nyaka

széle

-

Megyer

megere: mell-erő

mell-erő

-

 magy-er, mansi

Kürt

kürtöl/kürttel

kürt

mellső

-

   Gyarmat

jármat?/jár!

gyomra

hát mögötti

-

Tarján

tábor sz-őrt áll?

tartja

 alkirály/kovács

-

Jenő

jó nyak

könyök

oldalsó

korom

Kér             Kara)

kar

kar-ja

hátsó

fekete

Keszi     Kaza)

kézi

keze

töredék

-

 Szavarti

húnzavar=mejj-erő

-

jobboldali               jobb szárny)

árti: mögötti

-

 

      „A (törzs) nemzetségneveket már Dankovszky igen avatatlanul fejtegetvén és nagyon elferdítve magyarázván, azok állítólagos értelméből azt erőszakolta kimutatni, hogy ezen nemzetségek a magyar hadseregbeni foglalkozásoktól és rendeltetésüktől nyerték nevezetöket. Jerney még tovább menvén... a kürt alakban táborozó magyar hadosztályokértelmeselnevezései." (Szabó Károly).
      Dankovszky Gergely, Hungariae Gentis avitum Cognomen, Origo genuina, sedesesque priscae, - ducentibus GraecisScriptoribus coaevis detectae. (A magyar nemzet ősi neve, tulajdoni eredete és hajdani lakhelye) Posonii 1825. Ismertetése: Y., A hazai literatúra. Tudományos Gyűj­temény IX/1825. 97-121; Jerney János, Keleti Utazása a magyarok ősi helyeinek kinyomozása végett. Pest I. 1851. 80-88. o.; Szabó Károly, A hét magyar nemzetségről. Új Magyar Múzeum II/1852. 827-852. o.
       És mégis milyen lelkesedéssel fogadta a szakma! Lássunk egy pél­dát!
      "Nemrég alapvetően új szempontú, igen figyelemre méltó kísérlet­tel jelentkezett Berta Árpád. Megalapozott feltevése szerint Bíbor­banszületett Konstantinszövegébennem véletlen a törzsek felsorolásánaka sorrendje, hanem az élő szervezet valós felépítését tükrözi. Úgy véli továbbá, hogy a törzsek nevei a törzsi szervezetben elfoglalthelyü­ket jelöli, s eképpen fejthetők meg." (Fodor I., A magyarság születése. Bp., 1992. 119. o.) De megemlíthetem - példa gyanánt - Róna-Tas András professzor úrkazár szómagyarázatát is, amelyet először 1830-­ban Malxolm fejtett ki (Geschichte Persiens. 82. «.)
      Hadd említsek még egy külföldi példát. Pekkanen finn kutató szenzációs felismerése, hogy ti. Publius Ovidius Naso Tomiban már Kr. sz. táján említi a magyarokat meter néven. (Horvát István; 1830. évi Tudományos Gyűjtemény V. kötet 16. o., majd részletesen kifejtve: Jerney János, Keleti Utazása a magyarok ős helyeinek kinyomozása vé­gett. Pest I. 1851. 107. oldalán.
      A kiinduló pontok, a gyökerek tehát a történettudontányban is nagyon fontosak, hiszen ahová konkolyt vetnek, ott búza nem terem! Nemzeti krónikáink és ősi hagyományaink szerint a magyarok a húnok, avarok, onogurok rokonai, akik Magna Scythia-ból származtak. Egyes vezető történészeink úgy fogalmaznak "hun-avar álnév alatt" éltünk volna, holott a hún, avar, sőt a magyar is az adott korbon csak olyan kifejezés lehetett, mint a "szovjet ember" (!?) manapság.
      Vajon felfedhetjük-e egyáltalán a régmúltat?  Vannak-e ehhöz esz­közeink?
      Az iskolázott emberek számára nyilvánvaló, hogy a múlt megisme­résének négy fő forrása van:

a) a nyelv;
b) az írott források;
c) a tárgyi források (régészet, embertan, állattan, etc.);
d) szellemi örökség, azaz a hagyományok, a művészet, a zene, a folklór és a néprajzi      források.

 

 

      A történettudományban hosszú ideig elfogadott alapelv volt, hogy egy nép történetének vizsgálatakor elsődlegesek a hazai kútfők! A ma­gyar őstörténetben ez kétszáz esztendeje nincs így! Olyannyira nincs, hogy a XVIII. századi Schlözer, a XIX. századi Roesler és Dümmler a magyar krónikákra vonatkozó lesújtó és megsemmisítő álláspontját vi­szontláthatjuk például a 10 kötetes Magyarország történetében és a 3 kötetes Erdély történetéhen is! Vagy akár, némileg szelídebb formában, a Korai Magyar Történeti Lexikonban. (Elég felütni, mondjuk, az Anonymus és a hun-magyar rokonság szócikkeknél.)
      A nyelv kérdése látszólag sokkal tárgyszerűbb, sokkal exaktabb, hiszen a magyar nyelv létezik és tanulmányozható. A nyelvrokonság jól megállapítható, ha létezik olyan nyelvi emlékanyag, amellyel összevethe­tő. Csakhogy – rendkívül különös módon – sem a szkíta, sem a hun, sem az  avar nyelvből személy-, méltóság, törzs és földrajzi neveken kívül semmiféle nyelvemlék nem maradt fenn! Sőt, a kazárból sem, hiába böngésszük Golden szójegyzékét. Ezt minden kutató elismeri (Schneider, Pohl, Golden, etc.), mégis "pontos" meghatározásokat olvashatunk: a szkíták iráni nyelvűek, a húnok és avarok, valamint a kaz­árok is török nyelvűek voltak. Ez a kinyilatkoztató tudomány legújabban (s éppen egy szegedi kiadványban!) már odáig megy el, fogy "Attila kardja, Árpád kardja" főcím alatt "Irániak, szarmaták, alánok, jászok" alcím olvasható. A "bizonyára", "valószínűleg", "feltehetően"szavak nemegyszer helyettesítik az argumentumukat, sőt nagyágyúként szerepel a „közmegegyezés van a tudományban arra nézve, hogy... " kezdetű érv. S: Makkay János idei kis könyvével kapcsolatos hadd tegyek ismét egy kis kitérőt.
      Ezek a kis könyvek igen fontos szerepet játszanak a közvélemény alakításában, s ezt nagyon jól tudjuk. Álljon itt Kállay Ferenc intelme a Tudománytár 1835.évi hatodik kötetéből: „ A história tanulmányozásának haszna ugyan közönségesen el van ismerve, de annak, ki históriai régi tárgyakról ír, vállalatja súlyos és nehéz, mert nemcsak a tárgyak választásában és históriai öszveillesztésükben kell győznie, hanem amellett az előadásra és felöltöztetésre is gondot kell fordítania, hogy olvasások mind kellemetes, mind a lélek tehetségeinek kifejlésére tekintve, épületes is legyen.”
        „Minél fölebb lépünk a históriában, annál homályosabb a látóhatár, szűkebbek a nemzetek eredetéről és elágazásaikról szóló források, utoljára magas felhők közé rejti magát a história, honnan alig törhet valami tiszta sugár által, amely a búvárkodót megörvendeztetné.” (Kállay Ferenc, Tudománytár VI/1835. 30.o.; Tudománytár XI/1839. 292.o.)
       Az utóbbi évek terméséből hadd említsem meg – László Gyula könyvein kívül – Erdélyi István, A magyar honfoglalás előzményei (Bp., 1986); Bartha Antal, A magyar honalapítás (Bp., 1987); Fodor István, A magyarság születése (Bp., 1992); Kristó Gyula, Honfoglaló fejedelmek: Árpád és Kurszán (1993); Erdélyi István, Magyar Őstörténet (1993) és Makkay János,  A magyarság keletkezése (1993) című munkákat. Ezek véleményformáló szerepét kétségbe vonni nem lehet (s talán ide számítható az én Kik vagyunk? Honnan jöttünk? című könyvecském is). De már nem olyan egysíkú a kép, mint korábban, hiszen napvilágot láthatott két vezető kutatót súlyosan érintő könyvek sora, mint Götz László, Keleten kél a nap (1990, majd a teljes mű 1994-ben); és Pap Gábor, Jött éve csodáknak (1993); Sára Péter,  A magyar nyelv eredetéről másképpen (1994); Kiss Dénes, Az Ősegy titka és hatalma (1994), etc.
       Kétségtelen, e műveknek nem egyforma „tűzereje” van az olvasó közönségre nézvést. A tudósok ugyanis régtől három kategória alapján osztályozhatók: tehetség – szorgalom – hatalom. A három a legritkábban fordul elő együtt. Nálunk talán Hóman Bálint és egy ideig a régészetben Fettich Nándor neve említhető. Sokkal gyakoribb, hogy a tehetség a szorgalommal párosul, de hatalom, befolyás nélkül.
       Természetesen van szorgalom + hatalom képlet is, sőt mindegyik kategória létezik önállóan is. Hogy mire képes még manapság is a hatalom a tudományos életben, legyen szabad megemlítenem, hogy történeti szakfolyóiratok a nekik megküldött Szász-Bakay, Attila, Sacra Corona Hungariae és a Kik vagyunk? című könyveket, mint recenzálandó munkákat nem voltak hajlandók elfogadni, hanem visszaküldték!
       Sőt! Az idei Nemzetközi Finnugor Kongresszuson nem fogadták el a jelentkezésemet, mivel előadásom címe ez lett volna: „Hogyan lettünk finnugorok?”.
       A történettudomány mindig is a politika szolgálólánya volt, ez ellen hadakozni értelmetlen. Ám tudományos érvnek a politika előírásait mégsem volna szabad tekinteni. Miért nem szabad például a szavárdokat a szabirokkal azonosítani? A szavárd nem egyenlő a szabirral! „Könnyen belátható, hogy milyen súlyos következményei lehetnek annak, ha a szavárd nevet a szabirból magyarázzuk. Egy ilyen feltevés ugyanis már elégséges ahhoz, hogy alapul szolgáljon bizonyos őstörténeti koncepcióknak” (Berta Á., Élet és Tudomány 1989, 772.o)
       A kutatók által képviselt álláspontok természetesen különbözőek, s ez rendjén is van, hiszen a múlt teljes valójában megismerhetetlen. De ezt mondjuk meg becsületesen! Nem kell feltétlen hatalmas vargabetűket leírnunk tudományunk védelmében. S erre igen jó példa a magyar honfoglaláskor régészete. Nem jelentéktelen befolyással (hatalommal) bíró vezető kutatóinknak 16 esztendőre volt szükségük annak belátására, hogy a IX-X. századi honfoglaló magyarnak tartott emlékanyag rokonleletei a földrajzi szélesség 60-50º közötti övezetben nem találhatók fel! Újra felfedezték Bóna István kétségtelenül helyes és okos tanulmányát (Régészetünk és Kelet-Európa. MTA II. OK 28. 1979. 39-48.), amelyben kimondja: a régészeti leletek nem azonosak az etnikumokkal, a rokon (analóg) leletek nem jelentenek okvetlenül népvándorlást vagy bevándorlást, sőt az új nép bevándorlása egyátalán nem biztos, hogy új anyagi kultúrát teremt. Ebből a helyes ítéletből azonban, furcsa csavarral, különös következtetéseket vontak le.
       Abból indultak ki „természetesen”, hogy az előmagyarság Kr. sz. előtti ezer táján szakadt ki az „ugor” közösségből, vagy – amint Makkay János fogalmazott „az Urál vidékéről elsodorták (!) az ősmagyarokat a törökök” – s így levonultak a Volga-Káma vidékére (Magna Hungaria), majd innen tovább vándoroltak délnyugat felé. Fontos momentum, hogy a magyarság szüntelenül vándorolt! És mindig valamely népnek a védelme alatt állt, magyarán annak a szolganépe volt. Miután azonban – a besenyők által megveretve – menekültáradatként bezúdultak a Kárpát-medencébe az európai civilizáció hatására egészen új anyagi kultúrát hoztak létre, mivelhogy kívánták, hogy befogadják őket Európába. Így tehát itt, a Kárpát-medencében alakult ki a tarsolylemezes, szablyás, veretes öves, csizmaveretes, csüngős, rozettás lószerszámos, etc. anyagi kultúra és így nem csoda, hogy alig van keleti analógia (talán Turjevó Dél-Baskíriában), s alig van magyar temetkezés a Kárpátoktól keletre (talán Krülosz, az Ingul-mente, Przemysl, Szudova Visnya, Nyikoljovka, etc.).
       A legközelebbi nyelvrokonaink, a vogulok és az osztyákok félezer éven át megőrizték az anyagi és szellemi kultúrájukat változatlan formában, ám mi magyarok nem. Miért nem? Mert „fejlettebbé” tettek bennünket a törökök.
       Nemrégiben érkezett haza az a 14 fős lovas csapat, amely a honfoglalás 1100 éves évfordulója tiszteletére, végiglovagolta a többezer km-es távot, mégpedig 120 nap, azaz négy hónap alatt! Ez a lovastúra rendkívüli tanulságokkal szolgál számunkra. Megerősíti (vagy legalább is lehetővé teszi) azt a régiek által már halványan megemlített gondolatot, hogy Árpád népe, ha szabad így mondanom, „egy menetben” érkezett meg a Kárpát-medencébe. Tehát nem szakadatlanul vándorolt. S itt igen fontos az a Konstantin-féle adat, hogy a magyarok a kazárokkal három évig harcoltak együtt! Igen jellemző, hogy a 3-at 203-ra először Thumann javította át 1774-ben (!) (Untersuchungen über die Geschichte der östlichen europäischen Völker. Leipzig, 1774, 134.o.= kihagyták a másolók a szigma betűt!)
       Általános nézet, hogy a kétszáz év helyes, de bizonyíték: semmi! Ugyanígy a „levegőben lóg” a kabar-kérdés. Kik voltak a kabarok és milyen nyelvet beszéltek? Mit jelent valójában, hogy a kazárok nyelvére megtanították a magyarokat, de beszélik a magyarok nyelvjárását (dialektósz!) is?
       Árpád magyarjai a Déli nagy szellemi kultúrkör tárgyi agyagával, viseletével jelentek meg (Perzsia) és nem itt találták ki tárgyaikat! Ezért is "veszett ki" egy-két nemzedéknyi idő alatt. Helyes lehet tehát Révész László feltevése, ám - meglehet - csak azzal a módosítással, hogy ez a "korai" társaság már 860-as évektől itt van!
       Ha feltételezzük - s ehhez megvan a jogunk, mert minden más őstörténeti nézet is feltevés, ide értve a finnugor-elméletet is - hogy a magyarság őshazája a nemzeti hagyomány, a krónikáink állítása szerint Magna Scythia volt, azaz a Káspi-tótól keletre eső vidék (az ókori Oxus és Jaxartes tája), ahonnan az avarok, a hunok, sőt a szkíták is származhat­nak, akkor lehetségesnek tarthatjuk, hogy eleink már a Kr. utáni V. században, majd a vár-hunokkal a VI. századbaneljutottaka Kárpát­-medencébe, majd a VII. században az arabok nyomására részben elhagy­ták ősi földjüket, részben északnyugat felé húzódtak. Így kerülhettek ősmagyarok a Volga-vidékére (Julianus-magyarjai), a Kaukázus déli olda­lára (szavárd vagy szabir-magyarok) és a Volga-torkolat, illetve a Kubán mentére. A magam részéről ide helyezném Etelközt is, és nem a Donyec (esetleg a Don) vagy az Alduna vidékére. A 811. illetőleg a 838/39. évi 860. adatokat pedig úgy értelmezem, mint a 862. évit, a 881. évit, a 884. évit, sőt a 892. évit is, vagyis éppen úgy "kalandoztak", mint 899 után Nyugat-Európába! Az erős magyar sereg megjelent az Al-Duna vi­dékén is, ezért említik az arab utazók a Dunát, meg azért, mert Árpád népe később oda vonult!
       Szükségtelennek gondolom, hogy képeket vetítsek fel fegyverekről, ékszerekről, egyéb tárgyakról, hiszen éppen arról van szó, hogy a tárgyak önmagukban egyszerűen csak kor- és divatjelzők, azaz időhatározók (szerencsés esetben) és nem etnikum-jelzők! S ez áll a húnokra, az ava­rokra, a bolgárokra és a magyarokra is. Amikor Jankovich M. 1834-ben meghatározta a honfoglaló magyar anyagot, amikor Pulszky Ferenc 1874-ben körülírta az avar emlékeket, amikor Hampel József, majd Fettich Nándor nyilatkozott az ún. griffes-indásokról, amikor 1926-ban Alföldi András meghatározta a hún-kori emlékanyagot, mindannyian az érmékből indultak ki, helyesen. A honfoglaló sírok közül 108-ban voltak érmék, s ezek közül 70 darab dirhem, ám csak 900-tól 924-ig terjedő időszakaszból? Miért? Azt mondják, arab kereskedők jöttek-mentek. Korábban miért nem? Hiszen 650 tájtól az övék volt Közép-Ázsia nagy része. Arab dirhemek miért nincsenek avar sírokban? S miért nincsenek bizánci érmék ún. későavarsírokban? A kazárok az arab ezüst-dirhemet használták (Sztárij Oszkol, Csernyigóv, Pogrebnoje, Krivjanszkája, etc). Lehetséges, hogy a Kárpát-medencébe költözés utóvédjei hozták ma­gukkal az arab pénzeket "otthonról", az ősi földről? S ez szakadt meg végleg Kazária bukása után!
       Az ókorban azonban a divat sokkal többet jelentett, mint amit manapság értünk alatta. Nem arról van tehát szó, hogy akárki, akármit, akármikor magára ölthetett, hanem egy nagyon pontosan meghatározott szellemiség alapján lehetett megcsinálni, megcsináltatni vagy beszerezni bizonyos kellékeket, fegyvereket, tárgyakat, ékszereket. Az azonban, ahonnan és amit beszereztek, alapvetően jellemző és fontos. És éppen az a régészet feladata és célja, hogy megrajzolja ezt a szellemi hátteret. S ezt ne primitív módon tegye! Ne egy agyagedény "rácsmintája", vagy egy sárga edénydarab legyen a „kor divatjának sikolya” (ahogyan Ricz Péter­nél olvashatni),és ne határozzunk kort „nagy valószínűséggel” semmi­ségek alapján és egymásra gazdagon hivatkozva, hanem - ha lehetséges - ­hívja segítségül a régészet a két fő forrást, a nyelvészetet és az írott forrá­sokat, valamint a történeti hagyományt, mert a régészet önlábán nem képes megállni, ha tetszik ez nekünk, ha nem! (Ez a megállapítás természetesenaz ókori Kelet és az antik világ kultúráira így nem érvényes, mert ott nagyszámú írott emlék van!). A hamis kiinduló pont az egyik legnagyobb buktatónk. Például: "mint tudjuk, a szkíták iráni nyelvű és kultúrájú népek, s mivel a szarmaták is a szkíta nyelvet beszélték, ők is irániak", holott ezt éppen nem igazolja semmi komoly történeti adat! Minden "alapkönyvben" olvashatjuk, az avarok török (esetleg mongol) nyelvű népek voltak, holott ezt - a rovásírás-megfejtési kísérleteket is figyelembe véve - eddig senki sem igazolta!Ha kezünkbe vesszük az egyik legújabb összefoglalást, Walter Pohl, Die Awaren ( 1988) könyvét, abból is csak tanulhatjuk, hogy a megmaradt tucatnyi avar név alap­ján nem lehet dönteni. Az avar birodalomnyelveirőlcsak a Sz. Demeter csodáiban történik említés, hogy ti. a latint, a szlávot és a bulgárt (a húnt) használták. Priszkosz is ugyanezt mondja Attila udvaráról: a latint, a gótot és a húnt beszélték. De milyen voltahun nyelv? Ez itt a nagy kérdés! Mert az is, több, mint valószínű, hogy a "bolgár" nem keveréket jelent, hanem a bolga (Itil) szóból ered, és a bolgár-török valójában: hún. S itt érkezünk vissza az ún. "kettős honfoglalás" kérdésköréhez. Miért jöttek a Kárpát-medencébe a népek évezredek óta?  Volt valami különleges mitikus ereje ennek a földnek?
       A másik alapkérdés: az itt megtelepült népeknek (szkíta, szarmata, hún, onogur, avar, besenyő, jász, magyar) döntően miért csak magyar helynévi emléke van (a kisebb számú szláv és német neveket sem feled­ve)? S Tálos Géza egyáltalán nem túlzott, amikor László Gyula nagysike­rű sejtéséről beszélt (1989), mert valóban hatalmas kincsesbánya az az óriási névtömeg, amellyel alig tudunk mit kezdeni, hacsak nem tes­szük fel, hogy a Györök, az Iklód, az Acsád, a Babót, a Baján, a Bozsok, a Beje, a Genes etc. nem egy döntően magyarul beszélő néptömeg ha­gyatéka, igen erős török hatással, amely nem az Árpád-korban, hanem sokkal-sokkal korábban keletkezett. Újabban ismét felmerült Vámbéry Ármin ötlete, hogy ti. Árpád népe nem magyar nyelvű, hanem török volt, amely kisszámú (70 ezer) nép később - éppen úgy, amiként a bolg­árok elszlávosodtak, Árpád törökjei pedig elmagyarosodtak. Nem tud­hatjuk, így volt-e vagy sem, de a IX-XII. századi ún. korai hely- és személynév anyagunk - úgymond - törökös jellege önmagában ezt semmi­képpen sem bizonyítja, hiába erőlködik Makkay János. A török és a ma­gyar nyelv egymás mellett élését én például már a hún-kortól feltétele­zemésmunkahipotézisemaz is, hogy a belső-ázsiai eredetű mongolid jellegű avarok törökül, a vár-húnok pedig döntően magyarul beszéltek. Így tehát magyar nyelvű népesség kárpát-medencei jelenlétével legalább a Kr. születéseutániV. századtól számolok.
       Tudom jól, hogy az ezerszer kigúnyolt Horvát István igazat szólt, amikor ezt írta: „Holmi mende-mondák a Tudomány Országában semmit sem nyomnak. Hiteles tanúk és hiteles emberi tekintetek tészik a történeti tudomány alapkövét, nem az önkény vagy banyás állítgatások." Horvát István, Tudományos Gyűjtemény IX/1829. 33. o.
       Mégsem lehet vitás, hogy feltevéseink tökéletes vagy vitathatatlan bizonyítására egyszerűen nincs esélyünk! Régen sem volt és a jövőben sem lesz. Mégis: mit tehet a régészet a magyarőstörténetért?
      Mindenekelőtt természetesen azt, hogy lankadatlanul folytatja a pontos és hiteles ásatásokat, és gyűjti a megfigyeléseket. Nem hagyja félbe-szerbe a szkíta, szarmata, hún, avar és magyar temetőket! Vas me­gyében például a szó szoros értelmében életbevágó kérdés a VI-XI. századi temetők maradéktalan és teljes feltárása, s ehelyett mi történik? Lukácsházán például néhány tucat avarkori sír kiásása után abbamarad a kutatás, s évek óta nincs folytatás!
      Ugyanakkor azonban a régészet ne korlátozza már eleve önmagát, ne kössük gúzsba önmagunk önmagunkat. Ezt már nem egyszer meg­tettük. Gondoljunk például arra, hogyan rekesztettük ki őstörténetünk anyagi kultúrájából annak idején az ún. köznépi temetőket. Vagy ho­gyan módosítgatják az ún. griffes-indás emlékanyag etnikai és időrendi értelmezését. Az a tudós, aki 35 évvel ezelőtt a griffes-indás "kései" avarokkal kiraboltatta a lemezes "korai" avarok sok ezer sírját, manapság „békés együttélésről” és töretlen "átfejlődésről" beszél. Volt, aki a grif­fes-indás temetőket a IX-X. századra keltezte, és volt olyan, aki a VI-IX. századra keltezte. De az ilyen nézetek képviselőit - egyébként helyesen - ­nem bélyegezik meg, nem gúnyolják ki, nem közösítik ki. Ám ha valaki, akárcsak céloz is arra, hogy a ma viszonylag kis létszámú magyarság haj­dan jelentős nép kellett legyen és nyelvünk sem alakulhatott ki másfélezer évvel ezelőtt, s kivált nem Szibériában és a Káma-vidékén, valamint elutasítja például a törökök által elsodort szolga-magyarság ős­történeti vízióját, nyomban lehorvátistvánozzák, nacionalista ábrándker­getőnek kiáltják ki, és leprásként kiközösítik. A franciának szabad a mon­dania: J'ai l’honneur d'être Français!, nekünk még egymás között is illetlenség kiejteni: büszke vagyok a magyarságomra. Pedig Horvát Ist­ván sem akart mást, mint a többi nemzetek: "Más Nemzetek nagy gonddal tanulják régi viszontagságaikat. Ébredjünk fel már egyszer mi is, és nemzeti életünket örökösítsük nemzeti történeteinkben!" (TGy XI/1829. 78. o.) .

Célszerű és nagyon hasznos volna tehát, ha a szkíta, szarmata, hún, bolgár, kazár, alán, besenyő, avar, jász és magyar etnikai meghatározáso­kat nem kezelnék olyan mereven, mint eddig és az időmeghatározásokkal sem dobálóznánk oly' játékos könnyedséggel. Ugyanakkor viszont tudatosan és felkészülten fordulnánk a Kr. sz. utáni századoktól (sőt! korábbi időktől is!) az 50. szélességi foktól délre mind Közép-Ázsiát, mind a Kaukázust illetően, amikor szellemi örökségünk értelmét és eredetét kíván­juk vizsgálni. Lenéző mosolygás nélkül olvassuk végig Kőrösi Csorna Sírodor szellemi végrendeletét:
       „Kedves Hazámfiai!
       Nemzetünk eredetének, és régebbi történeteinek felkeresése és kifejtése végett indultam vólt ki Hazámból... s indulok a mi Elejink leg­régibb Hazájába, nagy és kis Bukáriába (Buchara), de ha én, Isten őriz­zen, olyan szerencsés nem lehetnék, hogy ezen utamat végrehajtsam, imé ezennelmeghagyom, hogy az, aki ezen Tzélban én utánam megindul, Konstantinápolyban a török nyelvet megtanulván... és egyenesen az említett oroszágokba menjen s onnan kezdje további vizsgálódását. Ugyanis én az eddig valókból tökéletesen meg vagyok győződve, hogy a Mi Elejink ezen vidékről szállottak le, mint cultus nemzetek, a Krisztus előtt több századokkal, és minekutánna a mai Persián, Szírián által mentek volna, onnan visszatérévén, Syrián, Assyrián, Arménián, Georgián és Russián Európába kénteleníttettek menni az ásiai sok revolutiók miatt." Thaisz Redactor, Tudományos Gyűjtemény I./1825. 9-10. o. (Kőrösi Csoma Sándor levele Teheránból 1821. március 1-jén.)
       Példa gyanánt talán elégséges a szemfedők kérdésére hivatkoznom, amelyről egyértelműen kiderült, hogydéli eredetű és nem szibériai ho­zadék. Utalnék továbbá a magyarok vallásával kapcsolatos újabb nézetek­re, mert egyre határozottabb formát ölt a sámánizmus revíziója. Reményt keltő lépés e tekintetben Mesterházy Károly megállapítása őseink Egyisten-hitéről.De hol vagyunk még a magyar szellemi kincstár tö­ménytelen titkának megfejtésétől? Megoldatlan a kereszténység kérdés­köre, válasz nélküli az ún. avar kori fülkesírok problémája. Magam például úgy vélem, hogyDentumogeria elhagyására, majd a kárpát­-medencei honfoglalásra döntően azért került sor, mert az ősi hitet és szellemiséget(amely az univerzizmusból és a zaratusztrizmusból kinőtt nem-judeo-kereszténység is lehet!) a rendkívül agresszív arab hódítók súlyosan veszélyeztették. S azt sem feledjük, mintősi igazságot: ha egy nép más vallást vesz fel, mint a rokonai, vagyis elhagyja az ősi hitet, saját rokona válhatik a legnagyobb ellenségévé! Gondoljunk a besenyőkre és a kúnokra.
         Mindamellett, ha a magyar őstörténet kutatásában komoly változást szeretnénk látni, akkor legelőször is össze kell gyűjteni és kétnyelvű, válogatásás és átértelmezés nélküli teljes forrásszövegek kiadását kell előké­szíteni. Mégpedig valamennyi írott forrásét. Ám azt jól tudták a régiek is, hogy ez hatalmas vállalkozás volna, s ehhez egykülön intézet kellene. Kállay Ferenc 156 évvel ezelőtt így írt erről:
       „Hazánkban kell hát előbb olyalt intézetnek felállani, melly a keleti nyelvek tanulását velünk nem csak megkedveltesse, hanem a szük­séges kútfők használását is megkönny­ebbítse, hol mind azon segédesz­közök egybe halmozva legyenek, mellyek nélkül a nyelv és történet­vizsgáló el nem lehet... Míg ilyen intézet nemlétesül, melly központosítaná a segéd kútfőket, valami fontos felfedezéseket ne is reméljünk a régi történetekben..." Kállay Ferenc, A keleti nyelvek magyar őstörténeti fon­tossága. Tudománytár XII/1839. 349-350. o.

S végezetül hadd jelentsem be, hogy ez év novemberében hivatalosan is létrejön egy új és független Magyar Őstörténeti Intézet Budapesten.

 

Szeged, 1995. szeptember

  

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap