A magyar nemzetstratégia és nemzetpolitika kibontakozásának mérföldkövei 2/3.

Duray Miklós, szo, 07/21/2018 - 00:07

 

 

A magyar közgondolkodást az egész 19. század folyamán leginkább az államstratégiai gondolkodás hatotta át. A függetlenülés óhaja Bécstől, a Habsburgoktól, aminek a kiegyezés után kialakult egy sajátos elágazása, a nemzetállam stratégia. Ennek vezérlő gondolata ugyanaz volt, mint száz évvel korábban a francia államnemzet eszme – az országot alkotó nép a francia, esetünkben a magyar.

Csak a nyilvántartás kedvéért jegyzem meg, a kiegyezést követően születik újra a magyar külpolitikai stratégia, azáltal, hogy Andrássy Gyula gróf lett a Monarchia külügyminisztere. Utoljára Károly Róbert nevéhez kötődik az egész országra vonatkoztatható magyar külpolitikai stratégia, az 1335 októberében Visegrádon megszervezett hármas királytalálkozó kapcsán. Minden későbbi, a történészek által fölértékelt uralkodói vagy fejedelmi „külügyeskedés” akár Luxemburgi Zsigmondhoz köthetően, aki elsősorban német-római császár akart lenni, vagy Bethlen Gábor zseniálisnak mondható manőverei a Török Porta és Bécs között, tulajdonképpen kispályás megoldásokhoz vezettek. Vagy az egyéni érvényesülés volt a célja, vagy a saját területe fölötti szuverenitásának a megtartása. Talán nem ünneprontó, ha emlékeztetek arra, hogy az 1980-as években, a végső kádári korszakban éppen Bethlen Gábor kétirányú sikeres politizálását értékelték nagyra az akkori hatalomhoz közel álló történészek, ami ugyan semmit sem von le az erdélyi fejedelem uralkodói zsenialitásából és manipulációs készségéből, de ez önmagában nem ország politika, hanem az ahogy-lehet politikája.

A kiegyezés utáni magyar külügyi vagy külpolitikai stratégia a majdnem sikeresnek ítélt kiegyezés eredményeinek hosszú távú bebetonozására törekedett, aminek biztosítékát a Monarchia és a Német Birodalom közötti szövetségben látta. Ilyen körülmények között látták megvalósíthatónak a magyar nemzetállam stratégiát is. Kérdés, hogy az akkori stratégiai elemzők láttak-e összefüggést az 1878-as San Stefano-i békekötés és a létező birodalmak további sorsa között? Azt tudjuk, hogy Kossuth Lajos a kiegyezést az akkor már egyre inkább tért nyerő modern hatalmi politikából levonható tanulságok szerint ítélte rossznak a Deáknak írt „Kasszandra levélben”. Akkor még kevesen tudhatták, hogy Kossuthnak lesz igaza.

***

Az 1790-től fokozatosan kiépülő magyar stratégiai gondolkodás 1920-ban összeomlott. Persze, ez nem egyik napról a másikra történt, mint ahogy a százemeletes felhőkarcoló tetejéről leugró öngyilkos sem az ugrás pillanatában hal meg. Az ötvenedik emeletnél még vígan kacaghat: hiszen még élek, sőt a tízedik emelet magasságában is ezt ismételgetheti. A puffanás az utolsó pillanatban következik be. A földszintig van remény.

Nem tudom, hányszor volt 895 óta stratégianélküli állapot Magyarországban, de 1918 ősze és 1919 nyara között bizonyíthatóan nem volt országot átható stratégiai gondolkodás, hacsak nem Stromfeld Aurél vöröskatonái jutnak eszünkbe mentségként, akik azért álltak be katonai szolgálatba, hogy visszafoglalják a szülőföldjüket a cseh légióktól és tábornokuk is ezen a véleményen volt.

Viszont ezt a korszakot követően kirajzolódik a stratégiai gondolkodás megújuló képlete. A vezéreszme az államstratégia. Ez logikus. Az államnak működnie kell, ez felülír mindent. Ezt követően vagy inkább ezzel egy időben a gazdasági stratégiai gondolkodás éledt újra: a maradék ország a szakadék szélén állt, nincsenek nyersanyagai, elvesztette kézenfekvő energia forrásait, letöredezett vasúti hálózata, nincs bevétele, nincs fizetőeszköze. Az akkori magyar közgazdászok és pénzügyérek csodát műveltek, Bethlen Istvánnal az élen, hogy talpra állították az államot és a maradék országot. Soha sem értékeltük őket kellően, érdemeiknek megfelelően. A budapesti Kossuth téren kellene nekik emléket állítani.

Az első világháborút lezáró békeszerződések, békekényszerek azonban minden korábbi helyzethez képest új viszonyokat teremtettek a magyar állampolitikában, ország politikában és a nemzetpolitikában. Többek között azáltal is, hogy ennek a három szakterületnek az elszakított területek és az elszakított nemzetrészek okán törvényszerűen kialakult egy korábban nem létezett metszészónája. Mindez kívül esett az addigi stratégiai gondolkodáson – az ország három részre szakítottsága idején sem merült fel a szétszakítottság ilyen vetületben. Ennek következtében teljesen új keretet kapott a nemzetpolitika és új megítélés alá került az ország politika. Hangsúlyozom ezeknek a kérdéseknek Trianon után nem a stratégiai megítélése változott meg, hanem az új helyzetben a hagyományos stratégiai feladatkörök értelmezhetetlenné váltak. A stratégia a békeszerződés revíziója lett, amit a nemzet, az ország, az állam és a külügyek stratégiájának összességeként lehet értelmezni.

Ne felejtsük, ez a stratégiai elképzelés nem volt téves, hiszen az Európai politikai gondolkodást irányadóan befolyásoló angol politikai vélemény ugyancsak kritikus hangvételt ütött meg a Nagy Trianon Palotában aláírt békeszerződéssel kapcsolatban, az Egyesült Államok távol tartotta magát az ügytől, Szovjet-Oroszország pedig nem vett részt benne. A határrevízió eredményességét pedig nem egy Hitler iránti magyar rokonszenv teremtette meg, hanem az 1938. október 30-án Münchenben született négyhatalmi egyezmény záradéka, amit aláírt Nagy-Britannia, Franciaország, Olaszország és a Német Birodalom. A revízió stratégiája sikeres volt – politikusi szemmel ítélve. A stratégia csődjét a második világháború jelentette. Időszerű pontosítással a Vörös Hadsereg Moszkva alatti ellentámadása 1941. december 5-én. Ezt követően Magyarország akkori kormánya (Bárdossy László miniszterelnökkel) még abban a hónapban arra a meggyőződésre jutott, hogy a németek elveszítik a háborút és minden visszarendeződik az 1938. szeptember 29-ét megelőző állapotok szerint. Ami ezután történt stratégia nélküli tévelygésnek tűnik. A háborúból való kiugrási érzelmeket, kérdésfelvetéseket, kísérleteket inkább erkölcsös amatőrök kezdeményezésének lehet tekinteni semmint stratégiailag megalapozott kísérleteknek. A válaszkeresés miatt kell fontosnak tekintenünk Nemeskürty István, Requiem egy hadseregért c. munkájában található megállapítást, hogy a második magyar hadseregbe aránytalanul több hadkötelest hívtak be a visszacsatolt területekről.

Ezzel kapcsolatban kell feltenni a kérdést: miért szűnt meg 1941 decemberének végével hosszú évtizedekre a magyar (nemzet)stratégiai gondolkodás?

Ez nem azt jelenti, hogy sarkalatos ügyekben néha nem lendültek előre az agytekervényi rendszerek, de évtizedekig nem épültek stratégiák.

***

Néhány sajátos megoldásra kívánok rámutatni.

Időrendiség szerint az egyik ilyen helyzet 1945 és 1949 között alakult ki a Csehszlovákiához újból elcsatolt magyarok esetében. Azt a körülményt, hogy a szétszóratásra és kitoloncolásra ítélt felvidéki magyarok helyzete ellenőrizhető legyen, a potsdami értekezleten sikerült elérni. Nem a magyar érdekérvényesítésnek, hanem a nyugati hatalmaknak köszönhetően, mert nem értettek egyet a Szovjetunió küldöttségének a javaslatával, miszerint egyenlőségjelet kell tenni a felelősségviselésben a németek és a magyarok közé. Ezt követően született meg Csehszlovákia és Magyarország között a lakosságcsere egyezmény, amit az akkori viszonyok között sikernek lehet tekinteni, hiszen gátat vetett a Szovjetunió által támogatott csehszlovák gátlástalanságnak.

A másik példa több mint negyven évvel későbbi.

A kommunista hatalmi rendszer bukása előtti Magyarország, korábbi magatartásához nem illően, barátságosan fogadta a Romániából menekülő magyarokat, akikre már nem magyarul beszélő románként vagy a baráti Románia árulóiként tekintett. Menedéket biztosított számukra és segítette őket továbbutazásukban nyugat felé – ahelyett, hogy nemzetstratégiai megfontolásból letelepülésre bíztatta volna őket.

A harmadik példa a Nyugat-balkáni háború 1991-től, aminek során Magyarország szervezetten fogadta az onnan érkező menekülteket és segítette a letelepedésüket is.

A negyedik példa egy további negyed századdal későbbi.

Az Oroszország és Ukrajna között 2014 óta kialakult viszályban, ami Ukrajnában belháborút okozott, a magyarországi diplomácia és a civil szervezetek a képességeik szerint minden megtettek az Ukrajna nyugati csücskében, az ún. kárpátaljai területen élő magyarok mentése és segítése érdekében. A legnagyobb figyelem a segélyek szervezésére összpontosult.

Ennyi. Az említett eseteknek nincs stratégiai vonatkozása, esetenként taktikaként lehet minősíteni.

***

Tény és való, hogy 1941 végétől 1989-ig nem létezett magyar nemzetstratégia, inkább egy nemzet elleni vagy nemzet semleges stratégia valósult meg.

Például 1947-től a Magyarországon tanuló felvidéki diákokra a rendőrség vadászott és az elfogott magyar fiatalokat átadták a csehszlovák fegyveres hatóságnak, aminek majdnem minden esetben börtönzés lett a következménye. Akiket nem dugtak börtönbe, azokat besúgónak kényszerítették.

A Kádár János vezette magyarországi párt- és kormány delegáció szereplése 1958 februárjában Marosvásárhelyen, Kolozsvárott ugyancsak a magyar nemzeti érzés elleni megnyilvánulás volt (az erdélyi magyarokat magyar származásúaknak nevezte, fő mondanivalója arra összpontosult, hogy Magyarországnak nincsenek területi igényei), de a kommunista párt stratégiai megfontolásainak sem felelt meg, hiszen hallgatósága elfordult tőlük, amikor megköszönték a román elvtársaknak, hogy segítették a magyar ellenforradalom megfékezését. Ezért a magyarországi párt- és kormányküldöttség látogatása a proletár nemzetköziség szempontjából is balul ütött ki.

De 1985 őszén Köpeczi Béla történész, Magyarország akkori kultuszminisztere szlovákiai látogatása alkalmával sem volt bölcsebb, mert segítséget ajánlott fel a szlovák félnek annak megvizsgálására, hogyan lehetne megvalósítani a szlovákiai magyar iskolákban az addig magyarul tanított tantárgyak szlovák nyelvű oktatásának bevezetését.

Ha figyelmen kívül hagyjuk a nemzeti kötelékeken belül kialakult, az elszakított területek és az elszakított nemzetrészek okán, az államhatáron átívelő olyan szervezeti kapcsolatokat, mint a táncház mozgalom, vagy az irodalmi életen belüli elkerülhetetlen és megakadályozhatatlan szellemi hálózati rendszert, Illyés Gyula, Csoóri Sándor, Fekete Gyula nevével fémjelzett össznemzeti elkötelezettségű gondolkodást, esetleg a politikai ellenzékiek között kialakult, a rendőrség által akadályozott, de ugyancsak megakadályozhatatlan kapcsolatokat, akkor az első minőségi változás 1987-1988-ban következett be a magyarországi oldalon. Sajátossága ennek a változásnak, hogy dokumentálhatóan nyomon követhető az akkori nem hivatalos ellenzéki kiadványban a Beszélőben, (Kis János, Kőszeg Ferenc, Solt Ottília), a félhivatalos Münnich Ferenc Kollégium kiadványsorozatában (Bihari Mihály) és a Népfront hivatalos napilapjában, a Magyar Nemzetben, 1988 februárjában publikált Szokai-Tabajdi tanulmányban egy párhuzamos szemléletváltás. A három különböző irányból megfogalmazott elképzelés valóságos szemléletváltozást jelentett a magyarországi nyilvánosság körében (még ha az ún. demokratikus ellenzék kemény magja kivonult ebből), aminek az első normatív következménye az 1989. október 23-én elfogadott alkotmánymódosítás volt. Ennek 6. cikkelye emelte be a magyarországi törvények rendszerébe az ország határain kívül élő nemzetrészek iránti felelősségérzetet. Azt azonban tudatosítani kell, hogy a rendszerváltozási folyamat kezdetén csak annak köszönhetően hullott megfelelő táptalajra a nemzetben való gondolkodás csírája, hogy volt egy ún. nép-nemzeti másként gondolkodás Magyarországon, aminek szerteágazóak voltak a gyökerei. Részint behálózták az MSZMP népi gyökereit, a Hazafias Népfront szerkezeti elemeit, a nem hivatalos ellenzékiek különböző csoportjait.

Hivatalosan az 1989 októberében elfogadott alkotmány-módósítás óta ismét létezik magyar nemzetstratégia. Addig, csaknem öt évtizeden át egyetlen elv érvényesült: ahogy lehet. Ez két és fél korosztály felnőtté válásának ideje.

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap