A magyar nemzetstratégia és nemzetpolitika kibontakozásának mérföldkövei 1/3.

Duray Miklós, p, 07/20/2018 - 00:08

 

 

A kezdet kezdetén kell leszögeznünk: a stratégia műveleti tervet jelent, korábban ez a hadviselés része volt, egyébként olyan szervezett cselekvési tervezést jelent, ami a végrehajtásnak, vagy az ügyek, benne értve a közügyek intézésének is az előzménye. A sorrendiség felcserélhetetlen. A műveleti tervet, ha megelőzi az ötletszerű cselekvés, a tevékenység zavarossá, esetlegessé válik. A sorrendet, ha nem tartjuk be, a jó szándék is a visszájára fordulhat.

Visszatekintve a magyar régmúltra: nincsenek kétségeink afelől, hogy elődeink ezzel tisztában voltak. A közelmúltig, a reformkorig nyomon követhető a műveleti gondolkodás megléte. A reformkor politikusai azonban már csak stratégiai részkérdésekben gondolkoztak, az ország és az állam nemzethatalmi vonatkozásaiban, a kiegyezés előkészítői előtt pedig már csak ködösen rémlett fel a stratégiai tervezés, hiszen elsősorban politikai célkitűzéseket fogalmaztak meg. A zűrzavar a 19. század első harmadában kezdődött, amikor egy romantikus szemlélet borította homályba az ésszerűséget: amikor azt gondolták politikus elődeink, hogy mintegy 350 év elteltével helyreállítható Magyarország 15. századvégi és 16. századi belső egysége, és az etnikai egyensúly felborulta ellenére olyan hatalmi állapotot lehet teremteni az országban, mintha a közbeeső 350 év nem is lett volna.

***

Tekintsük át röviden az előzményeket.

Kétségtelen, hogy stratégiailag tökéletesen átgondolt eseménysorozat volt Árpád népének bejövetele a Kárpát-medencébe. Nem tudjuk, ismerték-e a stratégia- vagy ezzel valamilyen rokonítható kifejezést, de az általuk szervezett körülmények arról tanúskodnak: pontosan tudták a lényegét. A vérszerződés és az örökös fejedelem megválasztása magában foglalta a nemzetszervezés akaratát és az ország alapítás gondolatát, ahonnan már csak egy lépés volt az államalapítás. Minden emlékezeti jel arra utal, hogy a 9. 10. században a stratégiai gondolkodás hatotta át a meghozott döntéseket és a végrehajtási utasításokat, egyébként a háromszoros túlerőben lévő keleti frankokat nem tudták volna legyőzni a pozsonyi csatában. Ekkor azonban még nem lehetett egymástól elválasztani a különböző stratégiákat, csak egy létezett: a megmaradás és az előrelépés.

A következő stratégiai döntés az orientációról szólt. Nyugat vagy kelet? Ez 973-ban véglegesen eldőlt a nyugati irányultság javára. Fölösleges vitatni több mint ezer évvel később, hogy helyes döntés volt-e. A stratégiai döntés megszületett és a végrehajtás ehhez tartotta, tartja magát a mai napig.

Szent István államszervező királyunk legfontosabb stratégiai döntése a faluhálózat kiépítése volt, amit ma ily módon ismerünk: tíz település építsen egy templomot. Ezeket pedig fogják egybe a püspökségek. Ha ez nem történt volna meg, minden korábbi bölcs döntés veszendőbe mehetett volna. A késő avar társadalom sorsára jutottunk volna, ami feltehetően rendszerelvűen nem ismerte ezt a típusú közigazgatási berendezkedést, még ha a közösségszervezési ismeretek birtokában voltak, mert voltak templomaik, településeik. Ha I. István nem hoz ilyen rendeletet, könnyen visszaléphettünk volna a korábbi, nomád állapotba.

***

Az említett példák ország- és államstratégiai szempontból fontosak, aminek ugyan sok hatalompolitikai összetevője van, de a nemzetépítés nélkülözhetetlen alapfeltétele. Nem sok ismerettel rendelkezünk a nemzetről ebből az időszakból. Ismerjük Kniezsa István térképét, amelyen viszonylag pontosan megrajzolta a Kárpát-medencében kialakult 11. századi etnikai viszonyokat és tudomásunk van arról, hogy Mátyás király uralkodásának vége felé az ország lakosságának a 85%-a egységes etnikumú, azaz magyar volt. Ezt a becslést egy száz évvel későbbi adat is hitelesíti, a reformáció elterjedtségéről Magyarországon. Eszerint az ország lakosságának mintegy 85%-a a protestáns felekezetekhez tartozott (református, evangélikus, majd unitárius – a református és unitárius magyar, az evangélikus szláv és német ajkú csak részben magyar, a maradék római katolikus, nagy része magyar és német, töredéke észak-magyarországi szláv).

Nyilvánvaló, hogy a protestantizmus nem a felekezeti ügy, a kereszténység megújítása okán bekövetkezett megvilágosodás miatt lett ennyire sikeres, hanem az anyanyelv használata révén. Ezzel jelenik meg először gondolkodásunkban kimondatlanul a nemzetstratégia, mint társadalomszervező tényező és azonnal konfliktusgerjesztő is, mert ütközik a hatalmi stratégiákkal. Ellentétbe került az akkor már Magyarország királyává tett Habsburgok érdekeivel, mert az anyanyelve erejével szerveződő társadalom kevésbé volt manipulálható idegen érdekek mentén.

Nem sokkal később, Pázmány Péter idején sajátos összefonódását láthatjuk az ország stratégiának és a nemzetstratégiának. Pázmány felismerte a nemzeti nyelvben rejlő társadalomszervező erőt. Számára azonban ez inkább eszköz volt, mert elsődleges célnak a három részre szakadt Magyarország egységesítését tekintette, amihez felhasználta a nemzeti nyelvet, nyelveket, de feláldozta a protestantizmust, saját született és szüleinek felekezetét. Akkor ő még nem sejtette, hogy nem sokkal halála után mind a nyelv, mind a protestáns egyházak, mind a magyarság idegen hatalmi stratégiák kínpadjára kerül, és csaknem elvérzik.

Zrínyi Miklós a költő és katona, akinek a Török áfium ellen való orvosság c. nagy alapossággal megírt műve a stratégiai gondolkodók sorába emelte őt, nem véletlen, hogy néhány évtizeddel Pázmány halála után nem látott más menekvési utat, mint kiköltözni ebből a térségből, valahová Brazíliába. II. Rákóczi Ferenc is a külföldi (francia) segítségben látta a stratégiai megoldást, de oly módon, hogy az a nemzetnek a szülőföldön való megmaradását eredményezze. A 18. század utolsó harmadára Magyarországon a magyarság részaránya az összlakosság viszonylatában 35%-ra csökkent.

***

A 19. századvég és a 20. század főleg baloldali vagy liberális beállítottságú szociológusai, történészei mélységesen elmarasztalják a 18. századi és 19. századelejei magyarországi társadalmi viszonyokat a maradiság, a fejlődésképtelenség, a feudális viszonyokhoz való görcsös ragaszkodás, a nemesség magatartása, a vármegyerendszer megcsontosodott szerkezete, a „nemesi demokrácia” miatt. Alapjában véve igazuk van, mert Európa nyugati fele ekkor már a korai kapitalista fejlődés összes siker- és nyomor lehetőségét kipróbálta. A bírált állapotok miatt Magyarország évszázados késésbe került nyugathoz képest. Ugyanakkor, ha ezt a magyar maradiságot összevetjük Mária Terézia betelepítési és birtokpolitikájával valamint II. József modernizációs törekvésnek álcázott gyarmatosító politikájával, egyértelmű, hogy ugyan a magyar nemesség felfogása az államstratégia és a modernitás szempontjából védhetetlen, ugyanakkor az ország stratégia és a nemzetstratégia szempontjából egyedüli lehetőség volt. Az államot ugyanis kisajátította az uralkodó, de az országot az erőteljes kolonizációval szemben csak így lehetett megvédeni és a nemzet jobb időkre való átmentése csak így volt lehetséges.

Ennek a sajátos, nemzetmentő maradiságnak az előterében kell szemlélnünk a 18. századvég kibontakozási törekvéseit Magyarországon. Egyszerre jelenik meg a színtéren minden addigi baj vagy annak tekintett állapot megváltoztatására irányuló törekvés. Érthetően az államstratégiai szemlélet jelenik meg először, aminek egyik sarkalatos tétele az állami önállóság visszaszerzése a Habsburg-háztól.

Az ország stratégia elsősorban két vonatkozásban jelentkezik. Az egyik az Erdéllyel való újraegyesülés kérdése, a másik az uralkodó személye. Azok is, akik nem mondják ki, hogy II. József miatt, akit nem koronáztak meg a Szent Koronával, a Habsburg-ház elveszítette uralkodói legitimitását Magyarországon, azt követelik, hogy a Magyar Királyság törvényes uralkodója lakjon az országban. Ezzel párhuzamosan jelentkezik a nemzetstratégia, elsősorban a magyar nyelv ügyében, aminek legfontosabb kérdése a nyelvújítás. Kazinczy pontosan tudta, hogy a modernizáció alapja a nemzet nyelvi felkészültsége, tehát meg kell újítani a nyelvet.

Ebben az időszakban jelenik meg az említett három stratégiai ágazati halmaz (állam-, ország-, nemzetstratégia) metszészónájában a modernizáció kérdése és ennek okán az elmaradottság felismerése. Azt viszony tényként kell elismerni, a 18. századvég felismeréseinek gyakorlati terméke a Széchenyi család múlhatatlan érdeme: a Nemzeti Múzeum alapítása Széchenyi Ferenc által majd fia érdemeként a Magyar Tudományos Akadémiának a létrehozása.

Sajátos, hogy időközben áthelyeződnek a stratégiai mezők. Míg Kazinczy idején a nyelvújítást elsősorban nemzetstratégiai kérdéskent lehetett értelmezni, néhány évtizeddel később a nyelvhasználat ügye már elsősorban államstratégiai vonatkozásban jelenik meg a magyar nyelv hivatali használatának törvény általi elrendelésével, 1844-ben. Ezzel kapcsolatban fontos tudatosítani, hogy a nyelvnek ekkor már nem csak államstratégiai, hanem állampolitikai vonatkozásai is vannak. A nyelv, a nemzeti nyelv ekkor kulcskérdéssé válik, aminek kapcsán hatalmi jellegű ellentétek is kialakulhatnak, ami messze fölülírja a nemzetpolitikát. Kialakul az ország-politikai vetülete.

Ennek az időszaknak a terméke a gazdasági stratégia újraéledése, számtalan gazdasági, pénzügyi, kereskedelmi társaság alapítása, a folyami, közúti és a vasúti közlekedés fejlesztése, ami az előrehaladó modernizáció alapja. A gazdasági stratégia megalapozója vitathatatlanul Széchenyi István volt, aki tudta, hogy gazdaságot békés viszonyok között lehet fejleszteni, ugyanakkor később arra is rájött, hogy mindazt, amit Magyarország gazdasági fejlesztésével kapcsolatban elképzelt, csak a magyar állami függetlenség megerősödésével lehet sikeres, ami konfliktus nélkül (forradalom nélkül) nem érhető el. Ez egy olyan ellentétpár volt, ami egyre inkább áthatotta a reformkor végső kibontakozásának időszakát. Ebből született meg a közügyek kezelésének stratégiája, amit másként politikai stratégiának nevezünk, ami a helyzetteremtés és a megvalósítás módozatainak stratégiája. Ennek volt avatott mestere Kossuth Lajos. Viszont a Kossuth és Görgey között kialakult ellentét, elsősorban Buda ostroma kapcsán 1849 májusában arról tanúskodik, hogy Görgey személye révén újraszületett (rövid időre) a magyar hadászati stratégia is. A két lángeszű férfi közötti ellentétet pedig úgy kell értelmeznünk, hogy a politikai stratéga a látványos sikerre törekszik, a hadműveleti gondolkodó pedig az eredményességre és ennek megtarthatóságára. Azaz az ellenfelet látványos csatában kell-e legyőzni vagy végső vereséget kell rá mérni?

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap