Magyar Csaba a téren 1/2

Jókai Anna, szo, 03/21/2015 - 00:04

 

 

 

 

 

A tér csak közepes. Mégsem látni egyik sarkától a másikat. Talán a fák miatt van ez így, pedig a fák is hitványak, de úgy nőttek, összevissza, s most ez a rendetlenség utólag renddé szervezi magát. Tulajdonképpen örültek ennek. Az élelmesebbek lehozták színes ugrókötelüket, körbefogtak néhány törzset, s azt játszották, az az övék.

Három fa közt jutott Csabának, három, aránylag erős fa között, kicsiny, de előnyös játékterület: néhány kupac homok és jobboldalt a mélyedésben még víz is, nagy esők után. Amikor felkötözte a spárgát, a három fa – csodák csodája – szabályos háromszöget adott. Csaba már nem haragudott, hogy neki hagyták a legkisebbet.

Én is kicsi vagyok – gondolta. – Kicsi, de erős. Ez volt a rögeszméje. Folyton-folyvást az izmait mutogatta. Anya szerette volna letörni ezt az oktalan gőgöt, de apa nem engedte.

– Hagyd. Ne verd. Veri majd őt a sorsa. Amíg a saját kárán meg nem tanulja.

Egyszer Csaba, még óvodás korában, kiszaladt a tér szélére, s háromszor belerúgott a szódás bácsiba. A szódás bácsi úgy meglepődött, hogy nem adta vissza a rúgást, elkarikázott a triciklin, s a neveletlen fiúcskát teljesen elfelejtette. De Csaba sokáig emlékezett a hatásos rúgásra, s később úgy mesélte, a triciklin még három szódás ült, de azok le sem mertek szállni, mert féltették Csabától az üvegeket.

A többi gyerek talán ezért nem szerette.

„Korához képest túl szemtelen” – mondogatták. A legidősebbek egyszerűen keresztülnéztek rajta, engedték, hadd tocsogjon a pocsolyában feltűrt nadrágszárral, az elmaradhatatlan kalapkával a fején. Akikkel meg ugyanazt az osztályt járta, kerülték, mert gyakran befogta őket a madzaggal, s azt játszotta, hogy mindent, amit ő mond, utána kell mondani. Mutatós, kerek pofonokat osztott, messzire hallatszott a csattanás – a pofon helye inkább viszketett, mint fájt, s éppen ez a szüntelen vakaródzás tartotta ébren az emlékezetet.

S mindemellett roppant sértődős volt: gyakran látták üldögélni a homokdombján, állát tenyerébe támasztva, kalapkáját hátracsúsztatva, s ilyenkor olyan szomorúan nézett, hogy az érdeklődők szó nélkül sompolyogtak tovább.

Különben is: a rafinált szőkék megvetették fekete haja miatt. De a barna, vagány legények sem szívelték igazán. Gyanakodva figyelték, hogyan emeli karcsúra nőtt ujjait, céltalanul, a nap felé, s közben olyan áhítatos arcot vág, mintha látná is, honnan ered a fény.

És a neve. Ez a Csaba. Becézni nem lehet. Komolynak meg komolytalan.

– Soha nem lesz olyan erős, mint képzeli – mondta anya, s nézte a keskeny ablakból a fiát. – Néha tanácstalan vagyok és félek.

– Be fogja tölteni, amire született – mondta apa, s tovább lapozta könyveit. Nem hallatszott más, csak a lapok egyenletes surrogása. Mindig így lapozott, mintha szüntelen keresne valamit. Riasztó volt arra gondolni, egyszer végérvényesen megtalálja, és akkor ellép a polctól, megszűnik a mozgás, csönd lesz örökre.

– Be fogja tölteni, ő is – ismételte apa.

Anya sóhajtott. Természetévé érett az alázat.

– Te tudod már – kérdezte halkan –, te biztosan tudod már, mivégre?

– Nem szabhatom meg helyette – mosolygott az apa. Apa ritkán beszél. Irtózatosan sokat vett magára, egy pillanatra sem szabad kizökkennie.

– De hiszen mégis te vagy a… – mondta anya szinte könyörögve, s meglebbentette pongyolája bő ujjait, hízelkedőn.

Apa már másik könyvet tartott kezében, látszott rajta, azzal is sietnie kell, az arca elfordult. Anya ismerte, tovább nem kérdezett. Kihajolt az ablakon, derékig, hívta Csabát, körözött a levegőben a fehér köntös szárnyas ujjaival, de Csabának különösen játékos napja volt, nem kívánt ebédelni, sem lepihenni. Anya becsomagolta hát a legtáplálóbb falatot, Csaba rosszul kapott utána, a zacskó szétpuffant a földön. Csabának így is ízlett, homokkal keverve, nem válogatott, nyüzsögtek a gondok szögletes fejében.

Délelőtt nagy balhé volt a téren. Addig civakodtak, amíg elszakadt a spárga, s persze, a többiek észbe kaptak, úgy kötözték vissza, hogy a három fából csak kettő maradt. A két görbébbik. Alaktalan pacni közepén.

– Ez nem igazság – kiáltozta Csaba, még a kalapja is leesett, gyorsan visszanyomta a fejébe. – Ez a legrondább igazságtalanság. Kikérem magamnak.

– Beeee… beeee… – A győztesek nyelvüket nyújtogatták. Hol egyik, hol másik oldalról bukkantak fel, aprókat szökellve, aztán ingerkedve visszasüllyedtek a lombok közé. – Beeee… beeee… bújj a fenekünkbeeee…

Csaba toporzékolt. Saját homokját túrta tehetetlen dühében. Marokszám tépte a füvet, hajigálta a zsinegen túlra. Sorra előtűntek a kék foltok a képén.

Persze hogy nevették.

– Reggel is te kezdted – mondta az egyik fiú tárgyilagosan. Aztán most meg vagy sértve.

– És tegnap? – bőgte Csaba. Bekente arcát a homokkal, seb és piszok egybefolyt, maradék önérzetét így védte. – Tegnap ki rombolta össze a váralagutamat? Meg tegnapelőtt ki rakott döglött békát a vízbe?

– Mi nem, mi nem – kiáltották kórusban a gyerekek. – Azok sokkal nagyobbak voltak nálunk…

– Hosszú hajúak…

– Bőrnadrágosak…

– Mit tagadod? Láttuk. Te magad pisáltál a tócsádba…

Csaba bokszolóállásba helyezkedett a torz térség közepén. Szeme villogott, fogát összeszorította, csépelte a levegőt. Izzadt, kifulladt, de nem hagyta abba.

Néhány sétáló azt hitte, játszik. Valami ártalmatlan, mókás játékot. Mondták is, milyen helyes.

Aztán elfáradt, keresett a homokdombon egy ép csúcsot, rátelepedett. Sáros kezét előretartotta, várta, hogy a nap a mocskot lepergesse róla. Sajgott a háta meg a válla. Lábszára vérzett. A friss cipővas. Befelé fordult, nem kifelé. Jól megnyúzta a saját bőrét. Állati ostobaság.

A nagy fiúktól félt. Emlékezett ő jól, amikor beszórták tüsszentőporral a faleveleket. S utána orrba verték, hogy meggyógyítsák a nátháját. És hogy odaparancsolták a sarokba, amíg lejátszották a meccseket, mert a három fa közül kettő ideális kapu, a harmadik meg árnyékot ad. Őt csak futtatták a labda után, kikaparta nekik a csalánból, kézre adta. Gumicukrot nyomtak a szájába hálából, a tetején édes máz, alatta a nyúlós massza, sem megrágni, sem kiköpni nem lehet, a fogakhoz odatapad, s mire az ember lenyeli és beszélne, már este van, holdfény, és hiába.

Igen, a nagy fiúktól félt. (Titokban azt remélte, egyszer majd felnő hozzájuk.) Az oldalt leselkedőket viszont utálta. Túlságosan hasonlítottak rá. Ugyanakkor mégis okosabbak voltak. Cselekedeteikben sokkal felnőttebbek, indulalaikban egyneműbbek: nemcsak féltek a motorberregtető nagy fiúktól, hanem gyűlölték is őket. És sohasem gondolták igazán, ha olykor-olykor nekik is be kellett mászniuk füttyszóra a labda után, hogy ez azért van, mert ők is ugyanabban a meccsben játszanak.

Csak Csaba reménykedett. Ő más, mint a többi. Hiszen az is az ügyességére vall, hogy a maradékból ilyen jó helyet hasított magának. Minden idehallatszik: gitárszó, a hinták láncának csikorgása, autókürt. Ez így tartozik egybe. A három fával.

Most aztán fuccs. Pedig nemrég arról ábrándozott, odaköti madzaggal az orgonabokrot is. Már a viaszhattyút is megvette a zsebpénzéből, azt akarta úsztatni az orgonabokor melletti halastóban.

Kár volt beugrani – gondolta, s fájós bordáit tapogatta, olyan mozdulattal, mintha ellenőrizné rejtett kincseit. – Engem már annyit bántottak, meg becsaptak, de annyit… – Ököllel törölte a könnyeit. Kereste szemével az ablakukat, de lehúzták a redőnyt, elütötték a delet, odafönn alszanak most.

Anya különben sem segít. Távol áll anyától ez a buta játék. Apa meg mintha nem is volna. Ha szól is néha, bonyolultan, nyakatekerten; ki érti?

De azért jó rájuk gondolni. S néha kiejteni a nevüket.

– Megálljatok – kiáltott át hirtelen –, majd az anyám!

A szomszédban heverésztek, kártyáztak az árnyékban.

– Nekünk is van anyánk – kiáltották vissza –, te kis hülye. Ugyanolyan szoknyás, mint a tied.

Talán haza kéne menni – gondolta Csaba –, és soha többé nem jönni le közéjük. Bebújni a tollak alá, a sötétbe. Csak álmodni mindenféle repülést, óriási vizeket, hatalmat. Vagy semmit sem álmodni. Ezek csak hemperegjenek itt a homokban. Majd még vissza is hívnának. Csaba, Csaba, hol vagy, miért mentél el, te derék, kedves fiú, nélküled nem ízes a játék, unalmas a tér…

Ennél a képnél hosszan elidőzött. Kiszínezte magában: ő már nincs itt. Óvatosan elősompolyognak a két görbe fa mögül, még a kövek alatt is megnézik, hegyes botokra szúrják az itt maradt papírszemetet, aztán megrázkódik a tér – illetve ez a kis darab – a diadalmas ordítástól.

– Elpusztult innen – ezt fogják kiáltani – a hencegő, az élhetetlen.

S később talán azt mesélik, hibásan született, és a rendes gyerekek – ahogy illik – kivetették.

Vagy semmit sem mesélnek. Hiszen Csaba is talált ezt-azt a homokban, annak idején. Egy csorba bádoglapátot. Meg egy csillag alakú formaszaggatót. De arról alig meséltek, aki előtte itt játszogatott.

Csaba oldalt pillantott. Mindig úgy érezte, figyelik. S legtöbbször figyelték is. Ezért szokott rá a színészkedésre.

Arcát beigazította az engesztelhetetlen dacra.

Azért sem – gondolta. – Még hogy én szívódjak fel? Soha. Ők kotródjanak. A verekedés az más. Hozzátartozik a térhez. Anélkül nem tér a tér. De elvenni, amit én már magamnak keservesen kiharcoltam…

Hiába a legerősebb spárga. A nagy fiúk egyszerűen átlépik. Ezek az alamusziak meg átbújnak alatta.

Minden más lett volna, ha az az orgonabokor sikerül. Annál is inkább, mert az a kölyök egyszer szamárfület mutatott. Ilyenkor jogos a foglalás.

De hát Feleki elpuskázta. Bámészkodott, bámészkodott, szavalt, hadonászott, aztán köhögni kezdett, kezét a hasára szorította, egy perc alatt rámásztak a nyakára.

Nemhogy orgonabokor! Még a legszebb fa is elveszett. Feleki meg lapul valahol, a gyomrát ápolja.

– Lapulj csak, Feleki – suttogta Csaba merészen –, mert irtó dühös vagyok. És beléd is rúgnék, mint egykor a szódásba…

– Megint minket gyaláz – mondták a szomszédos bokrok között – Már a szájmozgásából látom…

Áthajigáltak néhány göröngyöt. Csaba felugrott, egy lapos, kifúrt követ dobott vissza. Talált. A gyerek sziszegett. A lapos, kifúrt követ visszarepítették, Csaba kecses fordulattal kikerülte, fölemelte a követ a földről, elásta a homokba.

– Bizonyítéknak – mondta komoran.

Nem értették.

– Mit akar ez? – Az egyik mutatta: meghibbant, a másik intett, nono, jó lesz vigyázni. De azért folytatták a kártyapartit a pokrócon.

Csaba döngölte a homokot a bűnjel fölött. Megjelölte egy karóval.

Elálmosodott.

Nekem is jogom van egy kis békességre – gondolta. – Ó, én szegény, hajszolt gyerek! – Feje alá tette kalapját, karimával kifelé. – Majd csak lesz valahogy. Talán majd mégis anya…

Elszunnyadt. Egy kicsit hortyogott is. A nap rásütött, tetötől talpig sütötte, most látszott, az az egy fa mennyire hiányzik. A zsineg egészen összeszorult.

A kártyázókat idegesítette ez a látvány. A zsineg koporsómérete. Mégiscsak jobb, ha mozog.

– Lusta – fedezte föl valamelyikük –, lusta! – ismételte boldogan. – Mint egy dög, olyan lusta…

Zsibongva helyeseltek.

– Lusta, lusta… lusta dög… – kiáltozták összevissza, mámorosan, nem egyszerre és nem ütemesen, csak úgy, ötletszerűen, a szélrózsa minden irányából, szórtan.

Csaba bambán fölült, kapkodta a fejét. Megeresztette a hangját ő is.

– Te büdös – visított jobbra –, te meg büdös vagy. Bűzlesz, mint a görény. Rohadt sajtot zabálsz… mind büdösek vagytok. És gyávák. Igen, gyávák. És rongyosak. Rongyosak is…

– Beee – a leghangosabb körülölelte az elkötözött fatörzset, simogatta a mézes barázdát. – Gyere, ha mersz…

– Gyere, ha mersz…

– Gyere, ha mersz…

– Már reggel figyelmeztettünk, hogy ne ugrálj – mondta a tárgyilagos fiú –, már reggel kértünk, maradj békén végre… – Túl szépen hangzott, a többiek fenyegetően összehúzták a szemüket. Így még hozzátette: – Mit képzelsz, te taknyos?

Föl kéne szednem a sátorfámat – gondolta Csaba – s elvonulni egy másik részre, innen messze.

De azt is tudta, nincs már más hely ezen a téren.

Csüggedten körüljárta a kifeszített madzagot. Itt nem lehet labdát rúgni. Legfeljebb ütögetni a földhöz, mint a dedósok. És ráadásul ezek a képébe vihognak közben.

Valami újat kéne kezdeni. A labdát félretenni. De mit? A homokvárasdit kinőtte. Talán ültetni kéne a gaz helyébe. Törpecserjét, virágokat. Ültetgetni. Kiskertet. Öntözgetni. És okos dolgokra gondolni… Okos dolgokra, miért ne?

Kapát kaphatok, meg ásót is – gondolta –, kora reggel fogom elkezdeni, kora reggel, holnap, amikor nem süt ide annyira a nap. S amikor még nem bámulnak a pofámba. Olyan magot szerzek, ami egykettőre kinő. Megöntözöm, és huss! Már szalad is az égig.

Egyelőre a mozdulatot gyakorolta, a csuklóját forgatta, teljesen belemerült, alig vette észre a hosszú árnyékot a kötélnél.

– Helló – mondta az árnyék nyájasan –, szevasz, öcsi!

Csaba csuklója lehanyatlott. Hátrált, ameddig a spárga engedte.

– Nem ismersz meg? – kérdezte az árnyék. Bal kézzel az orrára csúsztatta zöld napszemüvegét.

– Feleki! – kiáltotta Csaba. Ő az oka mindennek, s most idesétál, csak úgy. – Mit csináltál a hajaddal? Mitől ilyen ronda szőke?

– A fodrásztól jövök egyenest. Ez a divat – mondta Feleki. Hidrogén. Minden normális srác tudja.

– Klassz a szemüveged.

– Esetleg majd fölpróbálhatod – mondta Feleki.

– Nem vagyok rászorulva.

Csaba megigazította fején a pörge kalapot.

– Cö-cö. Sokat kell még neked művelődnöd.

– Minek sündörögsz itt? – kérdezte Csaba. – Reggel is belerángattál a heccbe, aztán most tessék, ezek a kis hülyék azt is elvették, ami volt. Nemhogy az orgonabokor! Most meg, mintha mi sem történt volna, idejössz dicsekedni a festett háréddal…

Feleki rákönyökölt a spárgára, a spárga megfeszült, recsegett.

– Pardon – mondta gúnyosan –, ez az értékes spárga!

– Reggel te engem… – folytatta Csaba makacsul. De hirtelen arra gondolt: lám-lám, mégiscsak hozzá, és nem ezekhez jött, a bokorba.

– Reggel, reggel! – Feleki himbált egyet a spárgán. – Hol van már a reggel? Ne visszafelé, öcsi, hanem előre! Mindig csak előre!

– Nem vagyok az öcséd – mondta Csaba.

Feleki egy pillanatra megint levette a zöld napszemüveget. A szeme is zöld volt, csak világosabb, szelídebb árnyalatú.

– Öcsém: annyi mint testvérem. A legszebb szó.

– Nekem nincs testvérem – mondta halkan Csaba.

– Az csak rajtad múlik – mondta Feleki ünnepélyesen. – Én mindig kedveltelek.

– Reggel… – kezdte Csaba, de Feleki közbevágott.

– Ne légy már ostoba. A múlt unalmas.

– De… – Csaba vádlóan a harmadik, pompás fára mutatott.

Feleki mosolygott.

– Három perc alatt újra rátekerem a madzagodat. Három perc alatt. Nem hiszed?

– Három perc alatt?

– Hát…! Csak odáig jussunk. Mi ketten. No meg néhányan.

– Újra balhét akarsz? – Csaba tapogatta sajgó vállát. – Hiszen most hagytuk abba…

– Ja, ha tényleg gyáva vagy!

Feleki cigarettára gyújtott, megpörkölte a madzagot a cigaretta parazsával.

Csaba gyorsan elmorzsolta.

– Légy szíves! – mondta erélyes-ijedten.

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap