A magyar címer kettős keresztjéről 3/3

Jankovics Marcell, h, 08/14/2017 - 00:11

 

    

 

 

 

 

 

[7] Nemcsak I. Béla, hanem már Szent István pénzein is megjelenik a két egyenlőszárú görög kereszt,[7]melyekre magam is úgy tekintek, mint a kettős kereszt jel magyar jelképpé válásához vezető út első állomására. 

 

[8] A „megfosztották méltóságától” túl erős kifejezés. Pontosabb, ha azt mondjuk, egy fokozattal alacsonyabb rangba léptették. Kaiszar (cézár) lett, ami mai fülünknek nem hangzik rosszabbul, mint a deszpotész. A hölgy, akinek a kezét elnyerte, az antiochiai fejedelemnőnek, és a jeruzsálemi királyságban második embernek számító Rajnald hercegnek[8] volt a leánya, és ezzel a házassággal Béla nem a veje, hanem a sógora lett a császárnak. Béla, akkori nevén Alexiosz, dédnagybátyját is t tisztelhette Mánuelben, akinek anyja Szent László leánya, Iréné-Piroska császárné volt.

 

[9] III. Béla ezüstdénárján a kettős kereszt pajzsba van foglalva. Ez címerhasználatot is jelent. Igaz, „újabb numizmatikai vizsgálatok” szerint a kérdéses érme nem III., hanem IV. Béla idejéből való. Erre még visszatérünk. Imre király viszont a nagypecsétjén már kettős keresztes országalmát tart a kezében, II. András pénzein, már a leveles korona is megjelenik a kettős kereszt tövén, ez a jelkép immár bevett voltára enged következtetni. Az a mondat, mely szerint a XIII. századtól már a városok címerében is föltűnik a kettős kereszt, ellentmond a W előbbi állításának. (Vagy az időpontot adja meg túl tágan.) Abban a korban minden a királyi központból indul ki, nehéz elképzelni, hogy a városok önállósították volna akárcsak a címeralkotás terén is magukat. A címert a kiváltságaikkal együtt a királytól kapták. (Az Anjou-kori adományozások okán kerül pl. sok város címerébe az Anjou-liliom.)

 

[10] Újabb ellentmondás. Alább, ugyanabban a bekezdésben a Szent Lélek-rend kettős keresztes címerét említi a szerző.

 

[11] Nem tudom, mire gondolt a szerző, amikor ezt leírta. Valószínűleg nincs tisztában a szimbólum értelmével. A keresztnek általában két keresztény alapjelentése van. Az egyik a kivégző eszköz, amelyen a Megváltó kínhalált halt. A középkorban – láttuk példáit már eddig is – ez a tárgy is jelképpé magasodott, azaz megsokasodott jelentéseiben. Másik jelentésében a kereszt jel („E jelben győzöl” – kapja a csodás intést Nagy Konstantin álmában). A Fa mitológiájában írtam: „Életjel volt a kereszt a zsidó ószövetségi hagyományban.  Az ó-héber (főníciai) írás tav betűje körbeírt kereszt volt, olyan jel, mely Isten oltalmát biztosítja a halál ellen (Ter 4, 15; Kiv 12, 13; Ez 9, 4; Jel 7, 3). […] A héb. tav [a szó jelentése jel], görög megfelelője a Tau, a mi T betűnk, és gyakran T alakra ácsolták a kivégző keresztet.” Mi más ez a jel, ha nem szimbólum?

 

[12] Ehhez csak két adalék. A trianoni országcsonkolással természetszerűleg együtt járt a magyar címer, a nagy-, illetve középcímer kiscímerré csonkítása. Az elcsatolt országrészekkel a Szerb– Horvát–Szlovén királyság megkapta Horvátország, Dalmácia, Szlavónia, Bosznia és Fiume címerét, Románia Erdélyét. A középcímerből nem maradt semmi. A szlovákoknak egy lehetősége maradt, éltek is vele, a még mindig összetett kiscímerből kölcsönöznek részt maguknak. Kapóra jött nekik az a XVIII. századi ostoba elmeszülemény, mely a hármas halmot a Tátra, Fátra, Mátra hármasával azonosította, mivel a három hegységből kettő újonnan alapult országukba esett. (A Mátra nem, de máig igényt is tartanak rá.) Hogy ne legyen pont olyan, mint a magyar címer második mezeje, a hármas halom zöld színét kékre cserélték, amivel bekerültek a szláv címerkörbe, de ami heraldikai nonszensz. A heraldikában többé-kevésbé elfogadott a zöld szín más színnel, kékkel, vörössel való érintkezése, de a kéké s a pirosé nem.

 

[13] Szellemes ötlet. A „gy” betűt jelölő rovás egy függőleges vonalból áll, amelyet egymás alatt két egyforma, rövid ferde vonal keresztez. A hozzá fűzött magyarázat is elfogadható lenne, csak épp nincs rá semmilyen bizonyíték. Hogy úgy mondjam, nem tud lenni. Ehhez tudnunk kellene, hogy a pogány magyarok alapvetően szintén egyistenhívők voltak. Az tény, hogy már korábbi hazájukban megismerkedtek a kereszténységgel és az Iszlámmal. (Tegyem hozzá: minden monoteista valláson kívüli vallás és hiedelemrendszer a monoteizmus irányába „tart”, ugyanakkor a kereszténység már a korai időkben politeista vonásokat vett föl.) Mindenezek figyelembevételével azt mondhatjuk, hogy minden olyan magyar kettős kereszt jel, amely lebeg [14], és amely abból az időből származik amikor a „gy” rovás ismert, eszébe juthatta a rovóknak és a rovást olvasni tudóknak az egy istent.   

 

[14] Igazából véve az időpontnak nincs nagy jelentősége. Annak persze van, hogy a Bizáncból hazatért, későbbi Béla király honosította meg a kettős keresztet, vagy sem. Szerintem mindenképpen neki köszönhető, ha másképp nem, akkor áttételesen.

     Unokája, IV. Béla őt tekintette mintaképének, „1265-ben pedig egyenesen a Nagy melléknévvel illette”[9] nagyapját. Abból, hogy a Bélákat III. Béla halála napján, április 23-án köszöntjük, arra következtethetünk, hogy utódai egyenesen szentté akarták avattatni. A szentekről ui. eredetileg haláluk napján, ahogy mondták, „mennyei születésnapjukon” vagy a körül emlékeztek meg. Szamárság tehát az az állítás, miszerint a Béla az Adalbert (cseh Vojtech, lengyel Wojczek) név magyar változata lenne, mondván, Szent Adalbert április 23-án halt vértanúhalált.

     Tegyem hozzá, IV. Béla az, aki letelepíti a kunokat ás jászokat, aminek szerepe lehetett abban, hogy a honfoglalók elfojtott pogány hagyománya újabb vérfrissítést kapott (korábban az úzok, besenyők játszottak hasonló szerepet). Még a kereszt~életfa szimbolizmus terén is. III. Béla esztergomi palotakápolnájának nevezetességei, az oroszlános életfás medalionok két-háromszáz évvel korábbi, keleties stílust képviselnek, olyant, amely Bizáncban, s attól keletebbre Árpád még vándorló népével kapcsolatban álló perzsák, szogdok körében volt uralkodó, és amelynek keretdísze a honfoglalók jellegzetes levéldíszét idézi.  Emlékeztetnék arra, hogy a száz évvel későbbi Képes Krónikában, az Anjou-kori Szent László-falképeken a még élő kun viseletben gyönyörködhetünk.  

    Bizánc pedig még majdnem két évszázadon át jelen volt a térségben, tényezőként, szimbólumaival, szokásaival. A „dobogóra” állított kereszt tehát még a Bizáncból jött király utódainak is szó szerint a szeme előtt lebegett.

   

[15]  Györffy – László Gyula nyomán, mindenesetre vele egyetértésben – közre ad tizenöt agyar nemzetségfői és törzsfői címert, ezek kivétel nélkül állatalakosak és egy kivétellel lebegnek. Mellékeli tíz nyugatról beköltözött genus címerét is. Közülük kettő mesteralakos, vagyis értelmetlen a lebegést mint olyant fölvetni velük kapcsolatban. A többi nyolc állat, növény és égitest alakos szintén mind lebeg.[10]

     A magyar címernek sok olyan változatát ismerjük, amelyeken a kettős kereszt lebeg.[11]

 

[16]  Csak egy mondat erejéig jelezném az újabb ellentmondást, arra vonatkozóan, mikor kerül a korona a kereszt alá, a XV. században, vagy mint egy másik W adat rögzíti, II. András korában. A fő kérdés nem is ez, hanem, hogy mit jelent. Az alább említett koszorú, mely V. István kettős keresztjét övezi, a korona megfelelője (gör. sztéphanosz = koszorú, korona).

     Először is, nem csupán az érdekesség kedvéért, említést érdemel, hogy nem egyedülálló példa ez. Leveles korona „gyűrűzi” Nottingham címerében a kereszt alsó szárát. Ráadásul a címer egyes keresztje két metszett faágból van összeróva. Ha nem is a tövén, de korona díszíti a keresztet Koblenz címerében.[12]

     Az arany korona, különösen sugaras, pártás formában mint királyok ékessége, az uralkodók Naptól való származását hivatott jelezni, a Nap koronáját jelképezi, ahogy féme is a Nap féme. Szép példája ennek a Pannóniában született, légionáriusból császárrá emelkedett Aurelianus („Az aranyos”) példája (270-75), aki Mithras Sol kultuszát államvallássá tette, és Mithras hétágú aranykoronájával koronáztatta meg magát, ahogy a pénzein is látható.

    Ha a keresztet élet-világfaként fogjuk föl, akkor újabb címeres párhuzamát említhetjük a képnek a régi Magyarországról. Brassó címerében hatalmas fa gyökérzetét koronázza leveles korona. Egy XVI. századi alkimista mű illusztrációján Aeneas aranyágat tör egy fáról, melynek a törzse a tövénél koronán keresztül bújt át.[13] Más példáim őseinkhez, Ázsiába és azon túl, valamint népművészetünk visznek. A szibériai ketek csónakjaikra háromágú világfát faragnak, mely a napkerékből nőtt ki. A szibériai sámán a dobját a szent fán a törzsre, az ágak alá akasztja. A kínai „kelet” írásjel a „fa” és a „nap” jeléből tevődik össze. A „nap” jel a „fa” ágai és gyökerei közti határt jelzi. A közép-amerikai misték Fejérváry-kódex egyik lapja égtájkereszt-naptárt ábrázol. A kereszt ágai fák, melyek közül a kelet fája tövén napkorong ragyog. Népművészetünk telis-tele van olyan faragványokkal, mely a tövén (és tetején) napos életfát ábrázolnak.[14] Ezek az ábrázolások nem vezethetők le a magyar címer rajzából. Azt azonban állíthatom, hogy mindegyikük ugyanazt a gondolatot fejezi ki. Csak ismételni tudom: a keresztek, köztük a kettős keresztek elnövényesített ábrázolásai, a napos, holdas Kálvária-képek a feszülettel mind a kereszt élet-világfa jellegére utalnak, ami a középkori és a népi vallásosság felől magától értetődő volt, akkor is, ha az egyházak hivatalosan ezt nem fogadják el.

     Mint azt A fa mitológiája c. munkámban részletesen kifejtettem, a világfa a Tejút jelképe, a világfa tövén és tetején ábrázolt napok az évnek igen sok műveltség számára két különlegesen fontos időszakát jelzik, a téli illetve nyári évfordulóét, keresztényül a karácsonyt és Szent Iván ünnepét. Az utóbbi kétezer évben a Nap e két időpont körül keresztezi pályáján a Tejutat.

    Egyszerűen fogalmazva, a magyar címerben a kereszt tövén, a hármas halmon ékeskedő korona a kelő Napot (is) jelképezi.

    Az emberben tartósan munkál a vágy bizonyos dolgok ábrázolására, kifejezése. Ilyen a kelő Nap, a napkelte, a templomok keletelése. Olykor a politikai giccsben kap formát. Címerek vonatkozásában  gondoljunk a szocialista Románia szörnyű „címerére”, melyen a búzakoszorúban hegyes tájat látni, olajfúró toronnyal, a hegyek mögött pedig kel föl a Nap.

 

[17]   Újabb nagy kérdés: mit lássunk az V. István-kori lóhereívben. Biztos, hogy a hármas halom előzményét? Nem lehet a kelő Nap virágossá stilizált képe? (Ahogy a koronák sugarai levelessé feslettek, úgy a Napot is ábrázolták virágnak (a népművészet főképp). A föntebb hivatkozott ábrázolások egyikén, másikán az életfák, virágok félkörből szökkennek szárba. A félkör éppúgy nézhető dombnak, mint kelő napnak.

     A domb, hegy címerben nem magyar sajátosság. Neubecker/Rentzmann számos példát hoz föl rá, naturalisztikusat, stilizáltat, ó- és újvilágbeli, régit és újat, egyest, kettőst, hármast, koronást (Sachsen-Weimar-Eisenach).[15]

    Földhöz ragadt változatokban az ország, provincia, városkörnyék, a családi lakóhely hegyes voltát jelzi. Megemlíthetjük azt a jellemzően olasz, korábbról bibliai zsidó gyakorlatot, hogy városaikat biztonsági okokból vagy kényszerűségből (mivel a völgyek már benépesültek) hegyeken, fennsíkokon alapítják, szent helyeik is ott épülnek föl (számos ószövetségi szent hely héber neve egyszerűen magaslatot jelent). Ezek közé a sivatagi fennsíkon emelt egyiptomi piramisok is besorolhatók.

    A „hegy” (hegység, sivatag) egyiptomi hieroglifája három kerek dombot formáz, melyeket keskeny szakadék választ el egymástól. Mivel a sivatagba temetkeztek, a jel egyúttal a temető determinánsa is volt. A Nílus termékeny völgyétől a sivatag nyugatra esik, ahol a Nap a látóhatár alá merült. Képbe fogalmazva ez pont az ellenkezőjét jelenti, mint a címer hármas halmából fölkelő Nap. Ellenkezőjét, de szellemében mégis ugyanazt. Nem kell közvetlen kapcsolatot e kettő között sem keresni. Ez a kép is olyasvalami, ami az embernek térben és időben másutt, de újra és újra eszébe jut. Lásd a bizánci kettős kereszt ziggurat formájú talapzatát. Kákosy László közzétesz egy összetett hieroglifát, mely a Nap gúla alakú képét ábrázolja a „fényhegy” jelbe, két fél domb közötti völgybe fogva.[16]

     Immár magasabb szellemi régiókba emelkedve szólnunk kell a világfával egylényegű világhegy képzetéről. Hol a világfa változataként, hol pedig olyan hegyként említődik, melyből a világfa az égbe nő: „Izráel magasságos hegyén plántálom őt, és ágat nevel és gyümölcsöt terem s nagyságos czédrussá nevelkedik” (Ez 17, 23) – mondja a próféta a messiásról, akit a keresztények Krisztussal azonosítanak. A zöld hármas halomra „ültetett” kettős kereszt ilyen értelmet is kaphat.

    Tanulságos ugyanakkor, hogy a felvilágosodás ezt a szimbólumot is a földre rántja, mint annyi mást. A XVIII. század szüli azt az ostobaságot, amelyről már ejtettem szót, miszerint a hármas halom a Tátra, Fátra, Mátra hármasa volna, melyek csak a nevek rímelése folytán hozhatók össze hármassá. Hasonló, egyre gyengébb kísérletek később is történtek a szimbolikus hegyek hazai azonosítására. Pl. a pannonhalmi hármas dombbal. mely persze a magyar egyház felől nézve érthető. (Ugyanez történt a baloldali mező ezüst pólyáival, a Duna, Tisza, Dráva, Száva négyesével azonosították.) 

     Számomra kétértelmű a kereszt és a halmok együttese. Egyfelől a világhegybe ültetett világfát idézi, másfelől újra és újra eszembe juttatja a bizánci talapzatra állított keresztet. Mindkét gondolat is további képekkel, ősi és egyetemes, ugyanakkor a kereszténységben is jelenvaló tartalommal társítható. A világhegy mint a nagy istennő (mezopotámiai Világhegy úrnő, földanya) materiális képe, mely világra szüli a Fényt, és amelyből égbe nyúlik a világfa. Nem jut eszünkbe róla Szűz Mária, aki karácsonykor szüli Őt, aki magát Világosságnak nevezi, és aki a XIV. századi ferrarai oltárképen a testéből kiemelkedő életfakeresztre feszített Fiát álmodja meg? Másfelől nem tudok elszakadni attól, hogy a bizánci kereszttartó emelvény, különösen olimpiai dobogóra emlékeztető formája erősítette meg eleinket abban, hogy a kereszt alá ne csak koronát (Napot), hanem hármas halmot is álmodjanak.

    Itt akár abba is hagyhatnám, de hátra van még egy kérdés, amire válaszolnom kell. A mondott általánosságokon túl, kellett lennie eleinkben valamilyen különös fogékonyság ennek az egyedülálló címerképnek a befogadására. Volt is, de még mennyire!

    A honfoglalók indás-palmettás formakincse, mely kizárólag ötvösmunkák és kisebb részben csontfaragványok formájában maradt fönn, gazdag tárháza olyan motívumoknak, amelyekből levezethető a kettős kereszt-jelkép iránti „különös fogékonyság”.

    Mindenekelőtt szögezzük le, hogy a Kárpát-medencébe érkező Árpád-féle honfoglalók nem itt találkoztak a keresztény hittel és annak legfőbb jelképével. A források is említik Metód és a magyarok levédiai találkozását, de a leletanyag is jelzi ezt. Legfényesebb példája ennek a bezdédi tarsolylemez, amelyen a központba poncolt görög kereszt vegyül szászánida perzsa, kutyafejű sárkányok és „magyaros” levélháló képével. Nem szólva a magyar sírokban talált mellkeresztekről, a Kárpát-medencéből megemlíthetjük az alighanem késő-avar, a fekete magyar Ajtonyhoz köthető nagyszentmiklósi kincset, amelyen az eleinkével rokon avar mustrakincset hordozó tárgyaik keverednek görög keresztet és görög feliratot hordozó bizánci aranytárgyakkal. (Tegyük hozzá, a keleties korsók formái még a XVI. századi közép-ázsiai miniatúrákról is ránk ragyognak.) Vagy megemlíthetném a sóshartyáni korongpárt, melyekre ugyancsak görög kereszteket vésett az ötvös.  Korántsem keresztény befolyásra keletkezett a karosi tegez szvasztikája, ez az egyetemesnek tekinthető „forgó” kereszt-jel, melyet napjelképként fogad el a nemzetközi tudományosság. Újabb kori párhuzamait a népművészetben: tányérokon, agancs lőportartókon fedezhetjük föl a Lükő Gábor által forgó rózsáknak nevezett motívumokban. Ennek megfelelően tulajdonosa a nem föltétlenül keresztény Kündü, a Nap török nevét a címében viselő szent fejedelem kíséretéhez tartozhatott. Révész László közli egy honfoglalás-kori aranygyűrű képét, melynek dísze a kitüntetésekről ismert ún. bizánci keresztet formáz.

    Ennél sokkal érdekesebbek azok a hajfonatkorongok és csüngők, amelyek a kettős kereszthez hasonló ötágú életfákat ábrázolnak.[17] Én inkább életfahajtásnak nevezném őket kicsinységük miatt. A felül három levelet, levélkezdeményt hajtó csúcsrügy felel meg a kettős kereszt csúcsának és a felső keresztágaknak, a két oldalhajtás, melyből már további levelek bomlanak ki az alsó keresztszáraknak. A valóságot, a tavaszi rügyfakadást idézi meg a kép. Elég az orgonák vagy bármely kertünkben nyíló fa, bokor csúcsrügyeire pillantani, hogy a hasonlóság szembetűnjék. Még az olyan részletekben is, mint a pálhalevelek bolyhai, melyeket az ötvöstárgyakon párhuzamos vonalkázás jelez.

    Ugyanakkor ezek az „aranyágacskák” valóságos miniatűr világfák is. Abból a fajtából, amelyet a népmese „tetejetlen fának” nevez. Tetejetlen, mert mint a Tejút, valójában nincs töve, sem csúcsa, hiszen körbekerüli látszólag a Földet, ugyanakkor – szintén látszólag – mégis van alja, ott, ahol érintkezik a látóhatárral. Egyik végén két ágra hasad, és ez az a hely, a nagy istennő öle, ahonnét telente a régiek hite szerint újjászületik a Nap. Ez a korongon is jól látható. Az életfa töve alul kettéválik, háromszög alakú nyílásnak adva teret, majd a két „gyökér” körbefut a fa körül, a korong peremén, és fölül újra egyesül. Komplex világkép kicsiben egy leány vagy asszony varkocsán. Nem is lehet máson. A növényi jelképek rendszerint nőkre utalnak, ahogy a világfa is nőivarú képződmény (nőben növekszik a magzat, földből nő a növény – a két nő szó nem csak formáját tekintve azonos).[18]

    A példák sorát még hosszan folytathatnám, csak megerősítik, hogy arra a népre, amelyik asszonyai, leányai viseletére pogányul is kettős keresztre emlékeztető életfákat véset, öntet díszül, és amely ezer évvel később is elsősorban növényi ornamentikában gyönyörködik, szemben a szomszédos nyugati népekkel, melyek ábrázoló művészetében, és annak előzményeiben, valamint címereiben az állat és az ember játssza a főszerepet, nem kellett ráerőszakolni egy ilyen országcímert.

 

Nyomtatott irodalom

 

Árpád-kori legendák és intelmek. Szerkesztette Érszegi Géza. Szépirodalmi Kiadó, Budapest, 1983.

Györffy György: István király és műve. Gondolat. Budapest, 1977.

Jankovics Marcell: A Fa mitológiája. Csokonai Kiadó, Debrecen, 1991.

Jankovics Marcell: Jelképkalendárium. Csokonai Kiadó, Debrecen, 1997.

Kákosy László: Ré fiai. Gondolat, Budapest, 1979.

Klossowsky de Rola, Stanislas: Alchemy. Avon Books, New York, 1973.

Kristó Gyula/Makk Ferenc: III. Béla emlékezete. Magyar Helikon, 1981.

Neubecker, Ottfried/RentzMann, Wilhelm: Wappen Bilder Lexikon. Battenberg Verlag, München, 1974.

Révész László: Emlékezzetek utatok kezdetére. Timp Kadó, Budapest, 1999

Runcinman, Steven: A kereszteshadjáratok története. Osiris Kiadó, Budapest, 1999.

 

 

 

[1] Árpád-kori legendák és intelmek. 1983: 40.

[2] Györffy 1977: 307–08.

[3] Runciman 1999: 767.

[4] Az asztrológia az állatövi jegyek, és az uralmuk alá tartozó csillagászati hónapokat elemi: tüzes, földes, levegős, vizes, tulajdonságokkal  is fölruházta (ebben a sorrendben). A három jelzett időpont a föld elemű Bak, Bika és Szűz hónapba esik.

[5] Másik kezükben a bizánci bazileosz (császár) labarumja, hadi zászlaja ΑΓΙΟC (SZENT) felirattal.  A labarum, ebben a kicsinyített alakban, miként a Szent Koronán Dukász Mihály és Konstantin kezében, formálisan a jogar szerepét tölti be.

[6] Neubecker/Rentzmann 1974, München: 96

[7] Képe látható Györffy i. m. 43. a–b. képén. Volt is többször a kezemben. Mindkét alkalommal egy ismeretterjesztő film forgatása alkalmával. A rám vigyázó numizmatikus, mindkét alkalommal más személy, letorkollt, amiért nem látom, hogy ez nem egy latin kettős, hanem két görög kereszt egymáson. Én nem vágtam a fejéhez, hogy nem látja, hogy a két görög kereszt egymáson egy latin kettős keresztet ad ki. A tudósok a vagy-vagy elve szerint gondolkodnak, és ritkán hisznek a szemüknek. Ha e pénzek mintájául szolgáló Karoling-típusú dénárokon kétségtelenül egyenlő szárú, jól elváló keresztek láthatóak, akkor a magyar érméken sem lehetnek mások, akkor is, ha nyilvánvaló az „elmozdulás” ezeken a kettős kereszt-jel irányába. 

[8] Más kérdés, hogy Châtilloni Rajnald hírhedett rablólovag volt, a hattíni ütközet után a szaracénok lefejezték.

[9] Kristó/Makk 1981: 33.

[10] I. m. 259.

[11] Neubecker/Rentzmann: 113.

[12] I. m. 98.

[13] Klossowsky de Rola 1973: 17. kép.

[14] A Fa mitológiája: 44, 96, 97, 120, 136. ábra.

[15] I. m.: 126–130.                             

[16] Kákosy 1979: 93. Én az egyiptomi háromszög alakú jelekben, magukban a piramisokban is „fénykvantumokat” látok. Az egyiptomi ábrázolásokon a napsugarakat kis háromszögek sorozatai alkotják.  Megírtam A Nap könyvében.

[17] Révész 1999: 53, 62.

[18] Még a múlt század 70-es éveiben kaptam Svájvól egy karácsonyi UNESCO képeslapot. Grafikája a Madonnát ábrázolta karácsonyfa formájában.

 

 

[1] Még a múlt század 70-es éveiben kaptam Svájvól egy karácsonyi UNESCO képeslapot. Grafikája a Madonnát ábrázolta karácsonyfa

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap