A lódarázs bosszúja

Bihary József, h, 06/05/2017 - 00:18

   Halkan nyílt az ajtó. Az elvadult kertben összesúgott a katáng a vadkenderrel:

    - Tisztelt Kender Úr. Tudtommal Önt körözik – szólt szenvtelenül Katáng kisasszony, miközben büszkén feszítette kék virágmellecskéit a szélnek.

    - Igazán összeérinthetnénk ágainkat - udvarolt Kender úr vadul -, hiszen mindketten drogok vagyunk.

    - Szentigaz. Ám micsoda különbség!? Ön tiltott szer, én pedig gyógyszer vagyok.

    - Méghogy gyógyszer? Aztán mit gyógyíthat Magácska, az én szerelmi bánatomon kívül?

    - Én epe-és májbajokra vagyok jó – felelte madmoiselle Katáng bátortalanul.

    Közben az ajtó becsukódott, amire az enyelgő növények összerezzentek és elhallgattak. Az ajtó közben megint kinyílt, és egy kék kertésznadrág tolatott kifelé nagy repedéssel az ülepén. A repedésen keresztül kisejlett a kertész fehér bőre. Bentről egy baritonba hajló női hang cifrázta:

    - Az ördög vinné el a maga dolgát! Hát ezért fizetem, hogy ilyen gazos legyen a kiskertem?!

    A jelenetet egy kövér lódarázs figyelte az eresz alól, ahonnan a kertésznadrág tartalma tegnapelőtt leütötte egy korhadt gerendadarabbal együtt a jegyese fészkét. Ekkor a lódarázs bosszút esküdött. Tudta, hogy a vadkendert a kertész tenyészti, míg a katáng csak úgy nőtt magától. Magvát a szél hozta valahonnan.

*

    Vitéz Darázs Dénes nagy zümmögéssel repült el a helyi rendőrség Lakossági Bejelentési Főosztályára, ahol a garázsban fészkelt sógora, Fullánk Arnold fogalmazó helyettes, fogalmazná már meg azzal az utánozhatatlan stílusával a bejelentését, drogok jogtalan termesztése, birtoklása és terjesztése okán, Kertész Márton kertész ellen.

    Arnold tudálékosan hallgatta a haragos panasz-zümmögést, majd szólította nejét, a darázsderekú Matildot, azonnal hozzon az erdő szélén most bogyózó bodza sötét levéből legalább egy kalamárisra valót. A derék asszonyság vette apró vödreit, amiket nektáremésztő gyomrában hordott, és riadóstarttal az erdő felé vette az irányt.

    - Adj enni a csöpségeimnek! – utasította Matild élete párját, amire Arnold csak bólintott, és a darázsbölcső felé vitte a nektárraktár általuk már félig megemésztett tartalma egy részét.

    Ezután Arnold hatalmas csáprágóival letépett egy sima darabkát a tavalyi, papírszerű fészek pereméből, és kisimította azt.

    - Hol a csodában marad el Matild megint?! Bizonyára a Vidám Sírásó korcsmába röppent be frissen csapolt sörhabot kóstolni.

    Arnold nem tévedett: Matild csakugyan a köztemetőhöz közeli kocsmában lakmározott volna, ahol határozott tekintélyt vívott ki magának a borús kedvű gyászhuszárok és a valamivel derűsebb hangulatú sírásók között.

   Tekintélyét annak köszönhette, hogy csalhatatlan szimattal szúrta ki, ha állott ízű, romlott volt a sör. Ilyenkor ugyanis nem nyalta a habot, hanem haragos és fenyegető zúgással a csaposra vetette magát.

   Most is ez történt. A csapos fejvesztve menekült, és még tessék-lássék módon csapdosott ugyan a felbőszült darázs felé a hangedlijével, de lecsapnia tilos volt azt, mert ezzel kihívta volna maga ellen a sírásó törzsközönség forgalomapasztó ellenszenvét. Mit tehetett hát, bemenekült az udvari illemhely jótékony védelmébe, gondolván, darázsnéni oda nem követi. Tévedett. Feldagadt, bűnbánó orcával tért vissza az ivóba, a gyászhuszárok kárörvendő kacajától kísérve.

    Matild megszedte és hazavitte az alkalmi téntát, ahol már a két koma kissé virágos hangulatban fogadta a hölgyet az Arnold által titokban erjesztett akácnektár-pálinka becsápolása következtében. Ezért aztán számon sem kérték az asszonyságon a késedelmet, hanem rögvest a lakossági bejelentés írásába kezdtek.

    - Nosza, diktáld le sógor, mi a panasz tárgya! – szólította fel Arnold Vitéz Darázs Dénest.

    - Az a romlott életű Kertész kertész nem átallotta leverni ősi fészkemet a terebélyes özvegy avas gerendájának végéből.

    - Sógor! Ezért aligha fogják Kertészt elmarasztalni, mert igencsak az özvegy kérte a cselekedetre.

    - Az biztosan nem – válaszolt a vitéz magabiztosan –, hisz’ a vitézséget is a jó özvegy házánál szolgálta meg a családom a császári fenség egyik látogatása során, aminek az özvegy szépnagyanyja adott nyomatékot azzal, hogy örökös bentlakást biztosított őseimnek a nemesi ház gerendázatában.

    - Akkor se! – mondta ellntmondást nem tűrően Arnold - A vadkender termelése legyen a vádpont!

    - Hát legyen – bólintott hatalmas fejével Dénes –, írd, ahogy jónak látod!

    Arnold az ódarazsat beszélte. Írni is ekként tudott. Jobb csápját belemártotta a makksapkából kialakított, alkalmi kalamárisba, és a kisimított fészekdarabra szép, hatszögletű darázsbetükkel a következ?ket írta:

„Én, ezeregyszázhuszonnegyedik Vitéz Darázs Dénes azzal vádolom Kertész Márton kertészt, hogy nemes Kankalin Elvira kertjében vadkendert termel. Az ebből, maga által készített mérget városszerte terjeszti az éjszakai múlatókban, diszkókban, miáltal tetemes éves, adómentes jövedelemre tesz szert.”

 

Kelt: Tökharkánypuszta, 19…stb, …stb.

 

Alákaparás:

 

Vitéz Darázs Dénes s.k.

 

    Dénes gondosan összetekerte, és darázsnyállal lepecsételte az okmányt, sűrű köszönések közepette elrepült vele a rendőrségre. Ott némi keresés után meglelte a lakossági bejelentések ablakát, ami mögött a szintén darázsderekú Mancika javítgatta, építgette műkörmét, amikor a hatalmas darázs a félig nyitott ablaknak csapódott. Mancika százados évezredes ellenérzéssel látta, hogy egy hatalmas lódarázs apró iratot teker ki első lábaival, és ragaszt fel jóféle darázsnyállal az ablaka külső felületére. Az üveg tiltakozott az eljárás ellen, mert Dénes nem rótta le a bejelentési illetéket, amiért az ablak csaknem kitörte a derekát, ugyanis akkoriban is illetékmentesek voltak a lakossági bejelentések. 

    Mancika, de feljebbvalói sem tudták elolvasni a beadványt. Dénes a rendőrkapitány érdemérmei között pihent, akik kijelentették, ennél szebb kitüntetése még dandártábornok korában sem lesz a kapitánynak.

    Miután Dénes észlelte, feljelentése nem talált értő fülekre, az APEH-hez és a vámhivatalhoz már el sem repült, akik akkor még nem fogadtak örök hűséget egymásnak. Bánatosan megállapította:

    - Mi, az ódarazsat beszélő lódarazsak kisebbségben élünk ebben az országban. A többség a méhek nyelvét is csak most kezdi megfejteni. Amíg az illetékes ombudsman, vagy ki a fene, az országgyűlés és az Európa Tanács elé terjesztené a lódarazsak jogainak megsértését orvosló törvényjavaslatot, addigra Kertész Márton régen felvásárolná a tőzsdén a Richter Gedeon és a MOL részvények többségét.

    Ezért úgy határozott, maga szolgáltat igazságot, noha nem volt híve az önbíráskodásnak.

*

    A jó özvegynek fogalma sem volt, milyen ármány folyik az orra, pontosabban a háza előtt.

    A kertésznadrág gazdája éles szerszámot ragadott, hogy kivágja a katángot. Már emelte a kapát,  vágjon vele egy nagyot, derékban meghajlott, hogy isten igazában lesújthasson, amikor a nadrág repedése kitárult. Több sem kellett Dénesnek, a darázsnak. Repülő starttal eliramodott a fehéren világító hátsó felé, és… és mint egy tisztességben megőszült suszter varrógépe, elkezdte a repedést a fullánkjával öltögetni. Arról nem tehetett, hogy a nadrág trükkös tulajdonosa nagyokat ugrott, bal kezével a fenekére, jobbjával pedig a vadkenderre csapott le.

    Ettől a naptól nem is volt az özvegynek se epe-, se májbaja.

    A lódarázs csendesen fenegette a fullánkját, és mosolygott. Az ő lándzsás népe emberemlékezet óta itt fészkelt az ereszben. Így eshetett meg, hogy az özvegy szépnagyanyjához járt Ferencjóska epediétára, amikor kedvenc magyarjaihoz lovagolt. A császár a történelemkönyvek hazug állításával szemben itt mondta el?ször:

 

    - „Minden nadjon szep, minden nadjon jo. Mindennel meg vadjok elegedve.”

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap