A ló a magyar mitikus hagyományban 2/2

Jankovics Marcell, h, 09/11/2017 - 00:08

 

 

 

 

Folytatás...

 

Mitikus lovak a népmesékben, népmondákban és a néphitben
Egyik legmagyarabb tündér- vagy hősmesénk a Fehérlófia típuscímet viseli (közelebbi nyugat-európai párhuzama nincs). A mese központi alakja a fehér kanca, mely csodás módon teherbe esik, és „herkulesi”: naphéroszi feladatokat végrehajtó fiú(ka)t szül. Az anya egy személyben az „egész világot” megtestesíti: az eget, közelebbről a Tejutat, és a földet. Nemcsak ló lehet, hanem nő, akinek egyes változatokban állatneve van, sőt fa is. Ha nő, akkor a gyermeket szüli vagy találja; Isten adja, vagy növényi magtól, gyümölcs elfogyasztásától, medvétől, lótól esik vele teherbe. Ha állat, de nem kanca, akkor is kizárólag tejet adó állat alakját ölti fel. Erre nézve csak néhány jellemző mesecimet sorolok fel: Jufijankó, Tehénfijú, Csonkatehén fija,  Barna tehén fia. A tej fontos szerepet kap e mesékben, hiszen a tengelyükben kideríthetően a tejút-világfa áll. Annak odvában hozza világra fiát az állatanya, s ott szoptatja háromszor 7 évig, s a fiúnak, aki olykor egy személyben Fanyűvő is, a tejútfa kidöntésével kell alkalmasságát bizonyítania. Ahogy a fa kidől, úgy az anya is meghal; teje fogytán elfogy életereje is. Ez arra vall, hogy a fa és a szoptató anya egymás megfelelői. Erre utal, hogy eleink legszentebb fáinak egyike, a tölgy, tőgy szavunktól nyelvileg nem különíthető el. (A tölgyfát a tájnyelv ejti tőgyfának is.) Erre nézve l. még a  nagy erejű fiú növényi eredetre utaló neveit: Fából-Faragott Péter, Babszem Jankó, Borsszem Jankó, Köles. Van mese, amiben a fiú másfajta erőszakkal él, ami egyúttal erejének próbája is: anyja csecsét fába szorítja, úgy szedi ki belőle, amit tudni akar. (A Méhmagzatnak elígért tündér típus keretében.) Mítoszi párhuzamokból tudható, hogy ez is a Napot szülő és szoptató tejútfa - földanyára vonatkozó kép. A fa-, azaz kancaanya teje az „élet és halál vize” is. Az Aranyhajú leány típuscím alá tartozó mesékben a hős kancatejben  megfürödve „hétszer szebbé válik”, míg ellensége szörnyethal (l. még Az egyetlen ember című jakut hősénekben. Jankovics 1991: 92 skk.) A kanca fehérsége ebben az összefüggésben tehát a Tejútra, és a téli földre (hóra) utal. (A Nap a téli napfordulókor „születik” a szoláris mítoszok szerint, akkor, amikor a tejúthasadékban, a Tejút ágai között tartózkodik. Mivel télen a természet tetszhalottként „alszik”, és a mesebeli kanca a fiáért életét adja, hófehérsége a halált is szimbolizálja. Van Fehérlófia cimű mese, amelyben a Fehérló az apa, de azokban a mesékben, ahol anya, az apaszerepet a történet folyamán egy rendszerint „Monyóknak” nevezett fallikus alak veszi át a nemzőapától. A Monyók név „tojást”, „herét” jelent, és egy tőről ered „mén” jelentésű, nyelvjárási monyas szavunkkal. Összefoglalva a mondottakat: a mesebeli fehér ló a mitológiákból ismert ég-, tejút- illetve földistennő állat alakú megfelelője.

Az éganya másféleképpen is feltűnik meséinkben. Ipolyi Arnold említ egy mesét, melyben napos homlokú táltoslovat és holdas-csillagos homlokú csikaját vezetgetik körbe nappal, illetve éjjel az „országban”, hogy ők világítsanak a sárkány által felfalt igazi Nap és Hold helyett (Ipolyi 1854: 237, 264). A táltos című mesében a Napot, Holdat, Csillagot, illetőleg csillagokat egy 12 fejű sárkány elrabolja. 3 fivér közül a legkisebbik táltoslovat szerez, melynek, ha megvakarják, úgy világit a homloka, mint a Hold és a csillagok, és a Nap útját járja. Reggel indul, délre az „ország” közepére, este a végére ér (Az Égitestszabadító típus keretében). Ismeretes, hogy a lovak homlokán lévő fehér foltot „csillagnak”, „hókának” hívják, az utóbbit a hó, illetőleg a holdacska származékának szokás tekinteni. (A fentebb írtak kapcsán említést érdemel, hogy ha a ló ajka fehér, „tejfeles szájúnak” nevezik.) Égitesteket visel a testén a rabló sárkány lova, amikor gazdája az elrabolt Napot, Holdat, Csillagot annak nyerge, szügyellője, farhámja alá rejti (Az ólom-barát c. mese). Egy altáji mesében (Püdej kán) a Nap a ló orrára, a Hold a farkára van kötve (Berze Nagy 1957: I. 386). Ez a napos, holdas táltos a védikus tejútkanca turáni édestestvére. Maga a kép az egyiptomi Nut ábrázolásokra emlékeztet. Nut tejútistennő a Napot este falja fel, amikor a Holdat szüli; reggel viszont, amikor a Napot hozza a világra, a Hold tűnik el a szájában. Ezért ábrázolják egyik égitesttel a szájánál, a másikkal az ágyékánál, úgy, ahogy az altáji mese táltoskancáját. 
A hősmesék egyértelműen mitikus szereplője az antropomorf tulajdonságokkal rendelkező táltosparipa. Mesebeli táltos hátán csak a hőst tudjuk elképzelni, a sárkányt nem, pedig az is sokszor lóháton harcol (Égitestszabadító, Állatsógorok típusban). A hős táltosa a „segítő” szerepkörét tölti be csődör vagy (herélt) paripa képében (görög mítoszi megfelelője Perszeusz Pégaszosz nevű szárnyas lova). De lehet mén az „elküldő”, az „álhős”, vagy az „ellenség”, illetve öreg kanca az „adományozó” és lehet csikó vagy lóbőrbe bújhat a „hős” maga. E „lóvá tett” szereplők egy istállóból valók, egy család tagjai, ahogy az összes szereplő általában az, így a Fehérlófia meséké is. Mégis lehet tudni, melyik ló „hol áll”.
A mesebeli táltos, mint „segítő”. Ember-, de állatalakban is lehet a „hős” ikerfivére. Életciklusa és pályaíve a „hősével” megegyezik. Rozzant gebe, mikor „kis gazdájához” is kegyetlen a sors, utolérhetetlen és legyőzhetetlen, amikor a másikra rámosolyog a szerencse. Sikerüket egymásnak köszönhetik.  A ző’d ág című mesében a király szőlőfürt kifacsart levét a feleségével megitatja, a fürt szárát a ló eszi meg. A királyné fiút, a ló véle egy időben táltoscsikót szül (A két egyforma testvér típus keretében). Ha a „hős” szolgálatáért nyeri el, az „elküldőtől” vagy az „adományozótól” kapja. Ha az „ellenség” birtokában van, tőle csellel szerzi vissza. Kozmikus szinten a mesebeli „hős” a Napot, „segítője”, esetünkben a lova a Holdat testesíti meg (Jankovics 1996B: 1o9 skk). A mitikus naphérosz táltosa is gyakran holdas homlokú. A mitikus naphéroszok hátasait Graves is holdállatnak tartja (Graves 197o: I. 91-92). Népmondáink Mátyás királyának Holdas nevű lova van, amelyik az éj sötétjében világít (Ipolyi 1854: 264). A mesebeli táltosok is világítanak, „mint a hold s csillagok”, és beszélni is tudnak (Pl. A táltos c. mesében). Vagyis emberi ábrázatuk van, mint a Holdnak vagy a nagyszentmiklósi kincs 2. sz. korsaján látható lánghajú lovas holddiadémos hátasának. A hős táltosa az égben közlekedik, mégpedig a planétapályáknak megfelelő sávban, de nem repül, inkább szökell, ugrik, vagyis ívet ír le, mint az égitestek. (Hamupipőke királyfi. Az Állatsógorok típusú mesék táltosa a Fiastyúk és az Orion magasságáig ugrat.) A mesehős éjszakai „holdlovaglására” nézve: a manysi napisten (Világügyelő férfiú, Aranyfejedelem) éjszaka fehér lovon utazik nyugattól keletre. Jankó, a hasonló című mese hőse, Holdrét nevű lován szerzi vissza a sárkánytól asszonyát. Király a Holdtól 8, a Naptól 16 lábú lovat kap, de csak az ördögnél megszolgált táltoscsikó hátán sikerül visszarabolni a feleségét. (Aki elszolgálta az ördög monyasának a csikóját). A fölös láb mitikus motívum. 6 lába van az obi-ugor mondák csillagszarvasának, 8 lábú Odin lova. Ez utóbbi esetben a 8 láb a világkőris törzsébe vágott létrafokoknak felel meg. A naphordozó holdtáltost szarvas is helyettesítheti (Az Őztestvér típusú mesékben). A táltosló látja előre a jövőt (évente ismétlődő eseményekről lévén szó); felszívja a tüzet, forróságot és ki is fújja, ha kell (hűt és melegít); próbára teszi a „hőst” (hogy ő-e az igazi); együtt harcol vele, vagy helyettesíti. Nemcsak a harcban, a nászágyban is.  A „segítő” jótetteiért cserébe a szerzemény felét kéri a „hőstől”. A szerződés értelmében együtt hál a megszabadított „keresett személlyel”, lóként is (A két egyforma testvér, A jótéteményt megháláló halott típusok keretében). Ez a mozzanat bújtatva jelen van a csodaszarvasmonda manysi változatában (Szárnyas Pasker hősének). A ’ius primae noctis’ gyakorlásának célja, hogy megszabadítsa a „keresett személyt” az „ellenséggel való közösködés, „hősre” nézve ártalmas nyomaitól, visszaadja szépségét, szűzességét. Mivel (herélt) paripa, utódot nem nemz a megtisztított leányzóval. (Jankovics 1996B: 56skk.)
Az „elküldő” (a mesebeli apafigura, planetáris szinten a Jupiter)  - láttuk – megjelenhet ló képében (Fehér ló), vagy neve utal „ló voltára” (Monyók). Mitikus előképe Poszeidón tengeristen, Pégaszosz nemzőapja, aki mítosza szerint a lovat adta az emberiségnek. Ő a mesebeli király is, akinek istállójában, szemétdombján a táltos gebe tengődik (pl. az Aranyhajú kertészbojtár típusú mesékben).
Az „álhős” (Mars) szerepköre szerint az „ellenséget” szolgálja (és olykor elárulja). Ennek megfelelően jelenik meg a sárkány lovaként, mint a „hős” lovának a „öccse” (Szép Miklós c. mese, az Állatsógorok típus keretében. Az Aranyhajú leány típusú mesékben a „hős” helyett táltosa küzd meg az „álhőst” vagy „ellenséget” képviselő vad ménlóval, aranycsődörrel, „monyasparipával”. A lovak közti küzdelem magyar mitológiai párhuzama a Szent László és a kun vitéz harcát ábrázoló középkori falképeken látható. Mint ismeretes, keleti eredetű, manicheista szemléletű legendánk a világosság és a sötétség küzdelmét jeleníti meg. A szent herceg lova a freskókon fehér, a kun vele viaskodó lova rendszerint vörös.  
Az „adományozó” (Vénusz) az anya negatív duplikációja (mostoha, boszorkány). Megjelenhet ló alakban, ahogy a néphit is lólábúnak tartja (l. a Megpatkolt boszorkány típust). A hiedelmek szerint a veszedelmes bűbájosok, a boszorkány, a garabonciás, az ördög ló képében járnak. Ez nem a magyar néphit sajátossága (Jelképtár: 145). Mint Vasorrú Bábának arany- illetve ércménese, vasderes vagy fekete kancaleányai vannak. A banya a Fiastyúkot, leányai a Fiastyúk „csibecsillagait” testesítik meg (Állatsógorok; Aranyhajú leány). Mitikus megfelelője a kancafejű Démétér, Medúsza, aki a Pégaszoszt szülte, illetőleg Athéné, a görög mítoszok lóadományozója. A kancaleányoknak Diomédész kancái és az amazónok felelnek meg a héraklészi mítoszkörben. A néphit és a mesék „adományozó” boszorkánya, de az ördög is, mint „ellenség” (a Saturnus) bűvös kantárral rendelkezik, amivel „lóvá teszi” azt - a mesékben a „hőst” -, akinek a nyakába veti (l. az Ördöginas típusban). A néphit szerint lovat csak kantárjával együtt szabad venni, mert, ha az eladó boszorkány vagy garabonciás, a nála maradt kötőfékkel a lovat „visszahívhatja”. „A görög hitvilág mondáiban Bellerofontes ajándékul kapja a táltos Pegazust, de ez oly vad, hogy nem bír vele. A hősnek álmában Minerva arany kantárt ad, azzal meg tudja fékezni.” (Minerva a lóadományozó Athénével azonos. Solymossy 1937: IV. 378-379). A bűvös kantár, más mesékben (pl. a Tündér Ilona típusúakban) a bűvös ostor, mesebeli funkciója szerint a „varázseszköz” (planetáris szinten a Merkúr) megfelelője. A mesebeli boszorkányok jellemző és beszédes büntetése, hogy ló farkához kötik őket (pl. az Őztestvér típusú mesékben).
Az összetett mitikus jelentésszint jellemző mesei példája már címében is a Borsszemvitéz és szép Júlia, aki erdőt ződít és füvet virágoztat című „kancaleányos” mese. Borsszemvitéz a lovát „tengersziget mellől hozta, hol fa verekedik fával, fű fűvel, kő kővel, víz vízzel, hab habbal; ez a verekedés csak délben szünetel egy órát; van ott egy csipkebokor, azon egy kantár van felakasztva, azon van egy szürke ló, az a csikót a ballábából rúgta ki.” A magyarázat: a mesékben ritkán szereplő „szürke” lószín alatt fehér értendő. A tenger egyrészt a ló és a víz közötti jelképes kapcsolatra utal, másrészt – a Perszeusz regén keresztül - az égboltnak arra a részére, ahol a Halak csillagkép tengerében lévő „szümplegádos” napéjegyenlőségi  átkelőhely található. (Másutt már megírtam, hogy a szoláris mesék lószerzés mozzanata a tavaszpont előtti Halak havában esedékes naphéroszi munkának felel meg. Az Argó-mítoszból ismert szümplegádok pedig az égi átkelőhelyek univerzális jelképei. Jankovics 1996A: 226skk; 1996B 143skk.) Itt látható az óriás Ló csillagzat (Pegasus), amelynek hátsó lába a Perszeusz-mítosz hősnőjéről, Andromédáról kapta a nevét. E név jelentése: „Nem emberszerű”. A Pegasus mellett egy másik, kisebb „ló” látható: a Csikó (Equuleus) csillagkép. A Ló névadója Perszeusz táltosa, a Pégaszosz. Poszeidón tengeristen gyermeke. A neve is „vizes”: a görög pégé = „forrás” szóból ered.
Ami a „hőst” (a Nap megszemélyesítőjét) illeti, mint láttuk, születhet csikónak. De vannak mesehősök, akiket „lóvá tesznek” azaz átok vagy varázslat következtében „vesztenek rangot”, lépnek vissza a létszinten, a törzsfejlődésben (A csikó, A csikócska mesék az Állatvőlegény típusban). Túlvilági útjára is ölthet lóbőrt a mesehős, ezúttal megölt ló lenyúzott bőrét (A vándorló herceg, Fekete Saskirály). A mozzanat rokon értelmű a szibériai sámánok lóáldozatával.
Jellegzetesen magyar mesei motívum, hogy amikor a naphéroszi hős pályája mélypontján tartózkodik, rozzant csikaja is „gödörben van”, de amikor elérkezik a pillanat, a Nap parazsától, a Tejútanya tejétől a ló is megújul, aranyszőrű vagy fehér paripa lesz ismét. A sámánhitű népek képzeteit összevetve meséinkkel derült fény arra, hogy mesebeli rozzant gebe megetetése „eleven szénnel” és megmosdatása vagy megitatása tejjel jelképes elnevezése annak az aktusnak, melynek célja a varázsdob használat előtti „felélesztése”. A dobot a tűz fölé tartja a gazdája, hogy bőre megfeszüljön, keményebben szóljon a hangja, és meghinti valamilyen áldozati itallal, lótenyésztők esetében például kumisszal: erjesztett kancatejjel. (A dob = táltos megfelelésről a nyelv is tanúskodik. A magyar sámánt, aki szintén dobbal varázsolt, révült, a mesebeli paripához hasonlóan táltosnak hívják. A dobbal dobolunk, a ló pedig dobol a patájával. Az Állatsógorok típusú mesék sárkányait lovuk úgy ébreszti, hogy patájával veri a hídlást, azaz „dobol”.) A szibériai párhuzamokból tudjuk, hogy a dob fája a sámán szent fájának, az áldozófának az anyagából való, bőre pedig a feláldozott szarvasé vagy lóé. A sámán dob hangjára révül, mialatt lélekben dobtáltosa hátán, amit az alkalomból feláldozatott ló lelke lelkesít át, repül a tejútfa mentén (!) a túlvilágra (vö. révül ~ repül). A dobverőt, amivel veri a dobot, képzeletben a lovát ösztökélő korbáccsal azonosítja, s úgy is hívja, miként hátasának a dobot. (Bővebben l. Diószegi 1978: 73skk.) Megjegyzendő, hogy a rozzant csikó bearanyozásának asztrális síkon is van értelme. Ahogy közeledik a Nap a tavaszponthoz, úgy aranyozza be fényével előbb a sötét Csikót, majd a Lovat. A két csillagképpel való egymás utáni találkozás a jelképek nyelvén így is hangozhatna: a sötét kis csikóból nagy és fényes szőrű paripát varázsol.
A magyar néphit szerint a lókoponya univerzális varázsszer. Megvéd szemmel verés, természeti csapás, állatok megrontása ellen. Ez a hiedelem a fentiek alapján nem szorul magyarázatra, és sokat elárul a magyar ember és a ló hajdani kapcsolatáról.
Bálint Sándor német eredetű hagyománynak tartja, hogy a december 26-i Szent István protomártírt nálunk, főleg a nyugati végeken a lovak védőszentjeként tisztelték. Ennek keretében nálunk is számos népszokással elegy szertartás élt egykor e napon, amilyen a zabszentelés,a lovak és az istálló megáldása, lovas határkerülés, lófuttatás, lóverseny, a zabadó beszolgáltatása, ráolvasások és más gonoszelhárító praktikák (Bálint 1989: 87, 1o6, 115skk). Német eredetű e szokás vagy sem, hazai elterjedésében a ló és a szarvas szimbolikus megfeleltetése bizonyosan szerepet játszhatott. István napjának ősi magyar szokása ui. a regölés, és a regösöknek, „Szent István szolgáinak” énekében a csodafiúszarvas a főszereplő.
 A ló mitológia szerepére utaló jelek a magyar szólásokban és közmondásokban
Lovas nemzet múltunkra emlékeztet, hogy O. Nagy Gábor majd 300 lóval (és csikóval, paripával, ménessel, ménnel, kancával, csődörrel, patkóval, nyereggel stb.) kapcsolatos szólásmondást gyűjtött egybe (O. Nagy 1966). Ezek közül nyilvánvalóan hiedelmi, mitológiai gyökerű az a 16, amely a ló és a víz, ló és a szerencse, ló és a halál, ló és az ördög között vélt összefüggésről tanúskodik.
Figyelemre méltó, hogy e szólások lovának szinte kivétel nélkül fehér (szürke) vagy tarka a szőre, ami szintén hitvilágbeli, mítoszi eredetre utal. A ló fehérségének (szürkeségének) jelentőségét az alábbi példák is tanúsítják. Az ilyen színű állat „fejedelmi” lény; mint fentebb láttuk, a világos (nappali) égnek, a Napnak, a Tejútnak, a fehér felhőzetnek, a hónak, a télnek, ez utóbbi kettőből elvonatkoztatva a halálnak a jelképe. Figyelmet érdemel, hogy míg a hagyományokon alapuló szaknyelv nem ismer „fehér” lószínt, csak „szürkét”, ami alatt viszont fehéret ért, addig a mitologikus példákban keveredik a kettő. Mennél távolabb esik példánk a „szürke hétköznapoktól”, annál inkább „fehér” a jelképes ló. („Szürkelófia” mese nincs.)
Ami a tarka lószínt illeti, ha elfogadjuk Vékony Gábor fejtegetését, nagyra becsülhették a honfoglaló magyarok. Mint írja, a besenyők szomszédságában, „az Irtis mentén egy Ha-la jun-lug nevű nép élt. Ez a tibeti forrásban leírt népnév egy török Ala Juntlug névvel azonosítható. Ezt a nevet ’tarka lovúaknak’ értelmezik, valójában azonban a juntlug szó ’lovas’ jelentésű. Ez azonban a honfoglaló magyarok régebbi neve, a szavartoi. E szó ugyanis szintén lovast, illetőleg itt valamelyik északi iráni nyelv többes számában lovasokat jelent (óperzsa aszabára-, közép-perzsa aszvár, klasszikus perzsa szavár). Az ala szó ’tarkát’ jelent, ez átkerült az iráni nyelvekbe, ahol az aszf-al(a) ’tarka ló’, illetőleg jelzőként ’tarka lovú’. Vagyis a szavartoi aszfaloi, a ’tarka lovú lovasok’, a honfoglaló magyarok régi neve” volt (Vékony 2002: 182). A ló tarka színe feltevésem szerint szintén égre utaló jel, mégpedig az éjszakai, csillagpöttyös ég jelzése lehetett. Állításomat igazolhatják égi szarvasok és bikák hasonló megkülönböztetései. A „csodaszarvasok” szőre rendszerint fehér vagy arany, és testükön égitesteket, vagy azok jeleit hordozzák; a Kalevala  Veinemöinenje (az Orion csillagkép finn megszemélyesítője) „kékhátú szarvason” egyszersmind „aranylovon”, „borsópöttyös paripán” ül (i. m.: VI. 177-188). A kék szín az éjszakai égre, az arany a naposra, a borsópöttyök a csillagokra, a szarvas és ló (paripa) mint két lehetséges faji megjelölés egyazon hátasállatra vonatkozóan, a két faj jelképi megfelelésére utal.  Az óegyiptomiak kétféle bikát tiszteltek: Mnéviszt, a Nap kultuszához tartozó bikát, amelynek fehérszőrűnek kellett lennie, és amikor elpusztult, fehér kőből faragott szarkofágba temették, valamint Ápiszt, a Hold tarkaszőrű, fehérrel pettyezett fekete bikáját, „akinek” szarkofágját ilyen gránitból faragták. (Erről a helyszínen, Szakkarában bárki meggyőződhet.)
És akkor lássuk a példákat: Esik, mint a ló dereka (=ömlik az eső). Fehér lónak, világos felhőnek nem kell hinni (=világos felhőből is jöhet zápor, jégeső). Időjárással kapcsolatos további szólás: Lefagyott a ló szarva (= nagyon nagy hideg van ill. volt az éjjel; a szólás a ló és a szarvas vagy bika közös mitológiai múltjára is emlékeztet). O. Nagy gyűjtéséből kimaradtak a korai havazásra utaló mondások: Márton (András) fehér lovon érkezik. (A keresztény lovas szentek kivétel nélkül fehér lovon járnak.)  A tarka kanca aranyat szart a markába. Elkapta a szürke ló farkát. Feléje fordítja a fehér ló a farkát (=nagy szerencse érte). Tarka lovat látok, sok szerencsét várok. Tarka (fehér) lótól nem vesznek vámot. Fehér lovon ad el (= eltékozol). Addig tart, amíg a fehér ló egyet fingik (=rövid ideig). Minden ló felrúgja a szerencsétlent. A fehér ló megrúgta (= szerencsétlenség érte). Megállt a lova (=halálos beteg lett). Kilóg a lóláb (= a közismert szólás „képi” forrása a magát szerzetesnek álcázó ördög csuha alól kilátszó lópatája volt, ebből következik a jelentése is). Hajdani „pogány” szokásról, „pogánykodásról” árulkodik e szólás: Lófejen esküdött, bagolyhitre (= templomi házasságkötés nélkül él együtt valakivel). A nem nyilvánosságnak szánt és nem is egészen jogos szerzést (vételt) tudakoló kíváncsiskodásra: - Hol vetted? – a hárító válasz: – Hol vette a király a várat? Szürke lovat hágott érte. A fehér ló mondájával rokon szólás, illetve „e királyi ’nász’ alapja valós: az íreknél egészen a 12. századig valóban érvényben volt, de vannak óind … párhuzamai is.” (Katona 1997: 271.) A szólás értelmének magyar mítoszi párhuzama a Fehérlófia mese és a fehér lótól való származás székely hagyománya (ez utóbbi a ló és szarvas jelképi megfelelésére is utal). A kérdésre, hogy mi végről rokona az egyik székely a másiknak, a válasz:  - Szegről-végről. Apáról, anyáról, fehér kanca likáról.

 

Felhasznált irodalom
Bálint Sándor: Karácsony, húsvét, pünkösd. Szent István Társulat, Bp., 1989
Berze Nagy János, dr.: Magyar Népmesetípusok I-II. Baranya Megye Tanácsának Kiadása, Pécs, 1957
Diószegi Vilmos: A pogány magyarok hitvilága. Akadémiai Kiadó, Bp., 1978
Graves, Robert: A görög mítoszok I-II. Európa Könyvkiadó, Bp., 1970
Hoppál M. – Jankovics M. – Nagy A. – Szemadám Gy.: Jelképtár. Helikon Kiadó, Bp., 1990
Ipolyi Arnold: Magyar mythologia. Heckenast Gusztáv, Pest, 1854Ű
Ivanov, Vjacseszláv V.: Nyelv, mítosz, kultúra. Gondolat, Bp., 1984
Jankovics Marcell: A népmesék és a csillagos ég in: Kapcsolatok (szerk. Zelnik József). Népművelési Intézet, Bp., 1980
Jankovics Marcell: A fa mitológiája. Csokonai Kiadó, Debrecen, 1991
Jankovics Marcell: A Nap könyve. Csokonai Kiadó, Debrecen, 1996A
Jankovics Marcell. Ahol a madár se jár. Pontifex Kiadó, 1996B
László Gyula: A honfoglaló magyar nép élete. Magyar Élet Kiadása, Bp., 1944
Katona Imre: A magyar honfoglalás mondaköre in: Honfoglalás és néprajz (szerk. Kovács László és Paládi-Kovács Attila). Balassi Kiadó, Bp., 1997
Paládi-Kovács Attila: A magyar lótartás jellege a honfoglalás korában in: Honfoglalás és néprajz
Pócs Éva: A magyar mitológia és Európa in: Honfoglalás és néprajz
Róheim Géza: Primitív kultúrák pszichoanalitikus vizsgálata. Gondolat, Bp., 1984
Santillana, Giorgo de – Dechend, Hertha von: Hamlet malma. Pontifex Kiadó, 1995
Solymossy Sándor: Hitvilág in: A magyarság néprajza IV. Királyi Magyar Egyetemi Nyomda, Bp., 1937
Veres Péter: A honfoglaló magyarok életmódjának vitatott kérdései in: Honfoglalás és néprajz
Vékony Gábor: Magyar őstörténet – Magyar honfoglalás. Nap Kiadó, 2002   

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám


 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

Inter Japán Magazin

Turcsány Péter honlapja

Jankovics Marcell honlapja

Papp Lajos

Magyar Irodalmi Lap