Levelek egy fiók mélyéről

Kondra Katalin, p, 04/12/2019 - 00:11

Németország, Berlin, 2040. Paula alig várta, hogy végre egyedül legyen a házban. Úgy érezte, hogy a rejtély kulcsa ott van a falak között. Még nagyon kicsi volt, amikor utoljára itt járt. Azóta minden megváltozott. A ház a nagyanyjáé volt, akit néhány napja temettek. Éppen két hete beszéltek telefonon, a mama azt mondta, hogy beteg és látni szeretné őt, mert el kell mondania valamit, amit nem akar magával vinni a sírba. Amint lehetett, repülőre ült, de sajnos későn érkezett. Már nem tudott beszélni a mamával, nem volt magánál. Az ápolónő futólag megemlítette, hogy amikor behozták a kórházba a nénit, valami levelekről beszélt. Paula elgondolkodott, vajon mit akart mondani a mama? Gyakran beszéltek telefonon, de csak hétköznapi dolgokról, mert a mama nem beszélt angolul, ő pedig alig tud németül, ráadásul amikor megismerte azt a magyar fiút, aki a barátja lett, elkezdett magyarul tanulni, így német nyelvtudása megkopott. Paula Amerikában született, apja akkoriban olyan állásajánlatot kapott, amit nem tudott visszautasítani, így az anyja is vele ment. Mégis kell, hogy lennie valamilyen családi titoknak. Mama néha célzott valamire - nézett körül a szobában. Tekintete az íróasztalra tévedt. Anyáé lehetett – gondolta izgatottan. – Jó nagy fiókja van. Talán még most is van benne valami. Régi iratok, esetleg levelek… Hirtelen erős késztetést érzett arra, hogy kinyissa a fiókot. Először csak tollakat és üres írólapokat látott, de ahogy benyúlt a papírok alá keze megakadt valamiben. Egy szalaggal átkötött levélkötegre bukkant. Az említett levelek – jutottak eszébe, az ápolónő szavai. Hogy valaki váratlanul meg ne lepje, miközben ő a leveleket olvassa, gyorsan bezárta az ajtót. A levélkupac egy zöld selyem szalaggal volt átkötve. Paula nem bontotta szét, inkább ösztönösen kihúzott közülük egyet. – Ezt magyarul írták! – döbbent meg, amint kinyitotta a borítékot. – Lehet, hogy a mama tudott magyarul? A felfedezés annyira megzavarta, hogy alig ismerte fel a betűket. „Drága húgom – olvasta bizonytalanul. – Képzeld, megkaptam a magyar állampolgárságot! Hát nem csodálatos? Szegény nagyszüleink, tudták milyen érzés magyar állampolgárnak lenni, de sajnos ők azt is megélték, hogy visszavették tőlük. Ha most látnának, biztosan büszkék lennének rám. Minden örömöm ellenére sajnos gyakran kisért a múlt. A nyolcvanas évek, hosszú, sötét időszaka ma is élénken él bennem. Emlékszel arra, amikor téli estéken petróleumlámpa fénye mellett együtt volt a család? A kályhában ropogott a tűz, sült alma illata keveredett az égő fenyőgyanta szagával. Édesapánk a „Hőhullám Berlinben” című könyvből olvasott fel nekünk. Ezek megtörtént események –mondta, –a második világháború idejéről valók. Ehhez képest nekünk jó dolgunk van. És valóban, olyan volt az életünk, mint egy tündérmese. Képzeld, újabban megint írni kezdtem. Részben azért, mert nincs, akinek elmondjam gondolataimat, másrészt, mert annyi minden eszembe jut a múltból. Ha egyszer, majd gyermekeim lesznek, szeretném, hogy megismerjék a gyökereiket. Talán megírom majd a mi tündérmesénket is, és elküldöm neked levélben, hogy te is emlékezz arra, honnan indult az életünk…(1998.)” Miután Paula elolvasta a levelet, összezavarodott. Nem tudta, kinek írták, azt sem, hogy ki írta. A borítékon lévő betűk megfakultak, lehetetlen volt elolvasni a feladó és a címzett nevét. Talán a következő jobb állapotban lesz – reménykedett, és elővett egy újabb levelet. A boríték megsárgult, az írás kissé elmosódott rajta, de annyit azért kitudott betűzni, hogy a levelet Magyarországon adták fel. Egyre növekvő kíváncsiság lett úrrá rajta. „Drága Húgom" - olvasta már másodszorra, egyre jobban belemerülve. Íme, a mi tündérmesénk első része úgy, ahogy gyermekszemmel láttam: Hol volt, hol nem volt áram a házunkban, kenyér az asztalunkon, de volt egy kedves tanító nénink, aki megtanított olvasni, meg egy kedves könyvtáros nénink, aki megszerettette velünk a könyveket. Nekünk az olvasás volt az egyetlen lehetőség arra, hogy kitörjünk a falak közül. A könyvek részben megmutatták a világot, melyet nem láthattunk, másrészt segítettek abban, hogy építsünk magunknak egyet. Ugyanis a való világ kezdett egyre szűkebb lenni. Nem tudom, hogy bizonyos helyzeteket te hogyan éltél meg. Én, ha nem is beszéltem róla, gyakran éreztem magam megbélyegezve az anyanyelvem miatt. Volt, hogy nem mertem megszólalni, mert előfordult, hogy nem akarták megérteni, amit mondok és leszidtak, mert nem úgy beszélek, ahogy kell. – Én csak úgy tudok, ahogy az édesanyámtól tanultam…– sírtam el magam. Édesanyánk soha, egy szót se tanult meg románul. Emlékszel arra a kellemetlen esetre, amikor egyik nyáron katonák táboroztak le a falu határába? Ijesztő volt, ahogy fegyverekkel és harckocsikkal végig vonultak a falun. Olyan volt, mintha háború lenne. A katonák egész nyáron ott maradtak, lassan megszoktuk egymást, mondhatni összebarátkoztunk. Bár nem beszéltünk azonos nyelvet, azon voltunk, hogy megértsük egymást. A katonák időnként bejöttek a faluba, egy-egy tiszt kísérte őket, megesett, hogy az emberek kiálltak a kapuba nézelődni. Olyankor szegény katonák parancsszóra román népdalokat énekeltek nekünk, mi pedig lelkesen megtapsoltuk és elláttuk őket friss gyümölccsel, zöldséggel. Egyszer, amikor apánk nem volt odahaza, édesanyánk a veteményeskertben gyomlált, egy katonatiszt és néhány katona jelent meg az udvarunkon. Édesanyánk nagyon megijedhetett, mert hirtelenjében mind a hat gyermeke nevét felsorolta és hozzá tette, hogy siessünk, mert baj van. Megdöbbenve vártuk, hogy vajon, mit akarnak, akárcsak ők a nagycsalád felvonulása láttán. Néztük egymást, miközben édesanyánk kínosan próbálta elmagyarázni, hogy nem tud románul, erre a tiszt megkönnyebbülve felsóhajtott és oda lépett a kúthoz jelezve, hogy csak vízért jöttek, mi pedig röstelltük magunkat a nagy ijedség miatt. (1998) ” A levél, akár csak az első kissé befejezetlen volt, mintha írója jelezni akarná, hogy lesz folytatása. Paula számára azonban, a levél tartalmából kiderült végre a címzett kiléte és, hogy közel ötven éve íródott. Tudta, hogy végig kell olvasnia mindet, ha megakarja tudni, ki volt a nevezett „Drága húgom!”. Sejtette már, hogy a leveleknek köze van a mamához, ezért izgatottan kezdett bele a következőbe. „Drága húgom! Biztosan nem emlékszel arra, amikor a falunkba román családok telepedtek be. Akkor kezdték építeni a víztározót. Ezek a családok munkát és lakásokat kaptak és templomot építettek. Tudod-e vajon, ha egy nép templomot épít magának az mit jelent? Otthont épít. Ha van otthona, földet foglal. Ha pedig földje van, hazája van. Gyermekeik a mi iskolánkban a saját anyanyelvünkön tanultak, és mi, akik ott születtünk szintén az ő anyanyelvükön kellett tanuljunk. Igen, mi nagyon is tisztába voltunk azzal, hogy mit jelent a templomépítés. Igyekeztünk hát belekapaszkodni abba, ami a miénk. Akkor a rendőrségen és a hivatalokban már csak románul lehetett beszélni. Maradt hát nekünk is a templom és az iskola. A tanáraink mindent megtettek, hogy belénk oltsák az anyanyelv szeretetét, mert tudták, hogy csak így maradhatunk meg annak, akinek születtünk. (1998)” Paulát felzaklatta a levelek tartalma, világossá vált számára, hogy akárki írta, nehéz sorsa volt. Most kezdte felfogni, hogy a jövő alakulásának szempontjából igen is fontos a származás és az anyanyelv megőrzése. A nemzetiség gyökereket jelent, a valahová tartozás biztos tudatát. Ő maga soha nem tapasztalt ehhez foghatót. Amerikában mindenki egyformán amerikai. Ott mindegy, hogy fehér vagy fekete, magyarul vagy angolul beszél. Az sem számít, ki honnan származik, ő maga sem foglalkozott ezzel soha. Most először gondolkodott el azon, hogy ki ő valójában? Hol vannak a gyökerei? Remélte, hogy előbb-utóbb erre is megkapja a választ. Fogott egy újabb borítékot, örömmel állapította meg, hogy az nem olyan kopott, mint az előző kettő volt. A levelet Magyarországon adták fel, a feladó neve Kovács Anna, a címzett Kovács Erika, Frumoasa, Románia. Paula kezéből kiesett a levél. Erikának hivták a mamát! – Szinte beleszédült a tudatba, hogy megvan az első láncszem. Tehát magyar volt – szőtte tovább gondolatait. – Akkor anya is magyar. Miért nem beszéltek nekem erről soha? Könnyek lepték el a szemét, mert úgy érezte, hogy valamit szándékosan elvettek tőle. Amikor megnyugodott, kicsit másként látta a dolgokat. Mindig jó kapcsolata volt a szüleivel, biztos, hogy ok nélkül nem titkolnának el előle ilyen fontos dolgot. Ha meg akarja érteni, mi ez az egész, akkor magának kell azt kiderítenie. Ezen felbuzdulva rendületlenül olvasott tovább. Rövidke levél részletek akadtak a kezébe, mintha valaki hirtelen jött gondolatokat vetett volna papírra… „Hugócskám örülök, sőt támogatlak abban, hogy Németországban dolgozz. Tudom, hogy nem ezt akartad, csak a kényszerűség hozta így. Féltelek, mert a magyaron kívül más nyelvet nem beszélsz. Attól is tartok, hogy kiszolgáltatott leszel. Nekem könnyebb volt, nem kellett nyelvi nehézséggel küszködnöm. Kívánom, legyen szerencséd…” „Húgocskám gratulálok! Nagyon meglepett a hír, hogy férjhez mész, el sem hiszem. Annak különösen örülök, hogy a fiú is magyar, ha már úgy döntöttél, hogy Németországban maradsz. Legalább van veled valaki, aki megért. Hidd el szükséged is lesz rá…” Ezeknek a levélrészleteknek a segítségével Paula, elkezdte összerakni a történetet, amely Erdélyből indult ki és Németországban ért véget. A nagyszülei tehát magyarok. A sors útjai kifürkészhetetlenek – mosolygott és arra a fiúra gondolt, akit mindenkinél jobban szeretett. Ábrándozásából édesanyja hangjára riadt. Eldöntötte, hogy nem beszél a felfedezéséről addig, amíg minden részletet pontosan fel nem derít, hiszen ki tudja nem tép-e fel ezzel régi, fájó sebeket, ezért a leveleket gyorsan a bőröndjébe rejtette. Nem akarta megkockáztatni azt, hogy elutazás esetén a házban felejtse őket, vagy idő előtt kiderüljön a titok. – Holnap hazautazunk – mondta anyja a vacsoránál. – Sikerült találni egy megbízható ügynököt, aki a házat eladja. – Már is túladsz rajta? – lepődött meg Paula. – Nem fog hiányozni? Hiszen itt nőttél fel. – Tudod lányom, mi nem érünk rá ezzel foglalkozni. Megvan a saját életünk. Ami elmúlt, azt jobb el felejteni. Nem igaz? Paula megrémült, mert látta, hogy az apja rábólint a dologra és tudta, hogy ezzel az ügy lezártnak tekinthető. – De én nem akarom! – lázadt fel életében először. – Lehet, hogy egyszer majd itt akarok élni, hisz itt vannak a gyökereim! Maga sem értette, hogy mért mondja, csak úgy kitört belőle. A mama biztosan ezt akarta – hasított belé a gondolat. – Ezért hívta olyan sürgetően. – Nem értem mi ütött beléd. Itt akarsz élni? Eddig nagyon jól érezted magad otthon, és valljuk be nem nagyon vágytál ide, amíg a mama élt. – Azóta történt valami – szólt Paula, de időben észbe kapott és inkább visszavonult. – Te érted ezt? – kérdezte férjétől az asszony. – Emlékszel, hogy mennyire sietett szegény mamához? A mama mondhatott valamit… – Ugyan már, nincs olyan, amiről én nem tudok – szólt az asszony ingerülten. – De azért van valami, amiről nem beszéltünk – vágott vissza a férfi. – Ezt csakis a lányunk érdekében tettük. A szüleimnek igazuk volt, amikor úgy döntöttek, hogy nevet változtatnak. Semmi nem utal arra, honnan származok valójában és senkinek nem is kell tudnia róla. Most jó életünk van. Ki tudja, mi lenne, ha kiderülne az igazság. – Nem lenne semmi. Más világ van. Most nem az a fontos honnan jöttél, fontosabb, hogy hová tartasz, és ahogy én Paulát ismerem, hamarosan egyedül is rájön a titokra. Engem bánt a lelkiismeret. Nézd meg, mivé leszel, ha megpróbálod elfelejteni, aki vagy. Gyanakvó és bizalmatlan lettél, édesanyádtól is eltávolodtál. Ezt a sorsot szánod a lányunknak? – Nem értesz semmit – fakadt ki az asszony. Te Német vagy, én pedig magyar. Te itthon vagy, de hol van az én hazám? Apám Szlovákiában, anyám Romániában született. Anyám nem tanulhatott magyarul, apámat megverték, mert magyarul beszélt. Amikor Németországban letelepedtek elhatározták, hogy beilleszkednek, és senkinek nem beszélnek arról, honnan jöttek. Nem akarták, hogy a gyermekeik, unokáik is meg legyenek bélyegezve. Paula hallotta szülei heves szóváltását, ezért nem volt kedve visszamenni a konyhába, inkább lefeküdt, de nem tudott elaludni. Sokáig gyötrődött, mi lesz azután, hogy visszatér Amerikába? Képes lesz-e úgy élni, mintha semmi sem történt volna? Már éjfél is elmúlt, de nem jött álom a szemére ezért újabb levelet vett elő és olvasni kezdte: „Drága húgom! Mi van veled? Egyre ritkábban hallok felőled. Telefonban az ember igyekszik minél rövidebben fogalmazni. Örömmel olvasnám a leveleidet, de olyan ritkán írsz. Feltűnt nekem, hogy egyre nehezebben fogalmazol magyarul. Megértelek, hiszen a férjeden kívül nincs, akivel magyarul beszélj. „ Amint a levelek között tovább keresgélt, egy képeslapot talált, melynek a hátuljára a következőt írták: „Gratulálok kislányotok Judit, születéséhez.” Ő az én anyukám – csillant fel Paula tekintete. – Most már biztosan tudom, ki vagyok. Azonnal rohant a szüleihez, hogy elmondja mindazt, amit a fiók mélyéről előkerült levelekből megtudott, reggelre már az is eldőlt, hogy hamarosan Magyarországra utazik, akár él még a levelek írója, akár nem. Meg akarta ismerni a rokonait, egyre erősebben érezte, hogy vannak unokatestvérei Magyarországon, Erdélyben és Szlovákiában, akik őt várják.

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap