Levél

Döbrentei Kornél, k, 01/15/2013 - 00:11

 

 

 

 

Édesapa,
sírodról önmagukba hátrálnak a tulipánok,
légy nyugodt, rendezetten, nem fejveszett csürheként
tolonganak a hadiúton, szétrobbant szíved
emlékhelyére vissza, s begubóznak ott a maradandóság
böjtre kész, elbölcsült bábjaiként, míg te egyre
gyakrabban biciklizel át, chagalli lebegéssel,
tengelyig baljós fényben, éjszakáim rettenetes
mocsarán, hol forrón homlokba fúló kék töviseket
terem az álom, szálegyenesen ülsz, mint a Villám
nyergében, összeforrván egy testté vele, fejed
kitartva az állig érő időből,  szimatolva nézel
szembe a megbüdösödött fegyvercsövekkel, s lovad,
mint holtvágány-ingerelte, habosan fújtató
gôzmozdony, beléburkol aromás páragomolyba,
elmosódottan látszol a fagytól felmart brjanszki
virradatban, gyöngéden elmázolt akvarell,
átsejlik rajta az idilli kentaurság, de csörrenve
összetörik a hómezővel puhára kibélelt
üvegharang, minden távlatok áttetsző kalapja,
s ólombögöly-felhő csap le rád. Surrog a villogó,
küllő-terpeszek feszítette kerék, karikázol
a pékhez, a tömör, verőfényes kenyérillatnak
nekitámasztod a bringát, akár a Karavankák
szikláinak a hátad, egy orosz páncélos-ék
rombolta, kora áprilisi délelôttön, füledből
kétoldalt hosszú, vörös zsinórként kilóg a vér,
valamely magaslesen az Isten ül s gombolyítja
szorgosan; köpenyed detonációktól ámulóvá
tágított, óriás pórusain a szél ki-be terelgeti
a tavasz-zaftos gyümölcsfák lélegzetét s a
fôhivatású halottak konkrét szagát: tisztán,
mint az avatási kard, szentlászlós fogadalmadtól
hevült-eltökélten, szál pisztollyal a kézben vezeted
az ellenrohamot és lassan beléveszel
mokány magyarjaiddal a tátongó kenyérzsákba;
surrog a tulipán-lét-kerek, két kerék, chagalli
lebegéssel biciklizel át, hátul a csomagtartón
a poggyász, a fölélhetetlen tartalmú kenyérzsák,
ledobod, hozzám libeg, látszatra könnyeden, mintha
menet közben kimorzsállott volna belőle a tanulság,
vele hullik egy bogárgyûjtemény is, csíborok,
szarvasbogarak közé szúrva vitézségi érmed
megragyog, visszasajdul benne a stoplámpává
zsugorított nap, amint elpedálozol menny iránt,
még visszaintesz, s emlékeztetôül fehér  kesztyűs
kezed kondenzcsíkját éjszakámba bekarcolod.

                                              

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap