Lélektöredékek... 7.

Maczkó Edit, v, 05/06/2012 - 00:02

 

 

 

 

1972-ben végeztem el a középiskolát. Kisebb , nagyobb sikerrel sikerült megszereznem az érettségit. Menyasszony voltam már akkor, így nem vehettem részt azon az eseményen, ami minden diák számára egy életre szóló élmény marad. Nem voltam éjjelizenét, szerenádot adni tanáraimnak a többiekkel. A leendő férjem, de inkább az Anyám nem nézte jó szemmel. Mit keresnék én ott, szerintük.  Alig végeztem el az iskolát, a helyi termelőszövetkezetben kaptam munkát, irodai asszisztensként dolgoztam napi nyolc órában. Már nem emlékszem mi volt a feladatom, de nem lehetett olyan eget rengető, mert akár nagyon jó lett volna, akár rossz emlékeim lennének, itt lenne a szívemben.

Az esküvőm sem volt mindennapi. Menyasszonyi ruhát nem tudtunk csináltatni sem  bérelni. Egyik osztálytársam, ki már korábban férjhez ment, adta kölcsön a bérleti díj töredékéért az ő ruháját. Amerikából kapta. A férjem, egy gyönyörű alpaka öltönyt csináltatott magának, azt hiszem rövid élete alatt ez volt az egyetlen ünneplő ruhája. A násznép nem volt nagy. A családtagjaim, a sógoraim, és a tanúk. Őrájuk tisztán emlékszem. Negyvenöten voltunk. Ki lehetett a többi nép, fogalmam nincs hozzá. Nem készült a násznépről fénykép, ha mégis, nem az én tulajdonomban van. Mindössze három műtermi fotó maradt. Kettő a férjemmel, egy a bátyámmal készült. Az viszont nem tudom kitörölni a lelkemből, mikor Anyám beszólt. A templom felé tartva egyik oldalon mi mentünk, az esküvői menet, a másik oldalon egy halottas kocsi vitt valakit utolsó útjára. - Na, nem lesz jó életed!- szólt az Anyám. Már a napom sem volt az igazi, felszabadult, boldog nap, amit egy menyasszonynak normál esetben  kijár. Anyósom akkor rákos beteg volt, már el sem tudott jönni az esküvőnkre. Hogy ő is lásson, vacsora után ott hagytuk a násznépet és kocsival vittünk neki ünnepi vacsorát Szabolcs megyébe. Nem tudom normális-e , de nálunk így volt. Majd olyan tíz óra körül visszaértünk a kisvendéglőbe, ahol cigányzenekar húzta a talpalávalót. Emelkedett volt a hangulat, csak én nem voltam sem kipihent, sem felhőtlenül boldog. Beárnyékolta a napot  Anyám beszólása, meg ez az út a vacsorával. Egy haldokló asszony felett kellett, hogy álljak menyasszonyi ruhában. Éjfélkor eltáncoltam a menyecsketáncot, négyezer ötszáz forintot sikerült összegyűjteni. Mikor vége volt a mulattágnak, hajnalban indultunk is a nászútra, Hajdúnánásra.

A szezon végére értünk oda. Rajtunk és a személyzeten kívül, már senki nem volt a nagy üdülőtelepen. Persze ez engem csöppet sem zavart, sőt, örültem neki. A személyzet elkényeztetett bennünket. Már a következő nyárra  készültek, befőztek, spájzoltak. Mi is segítettünk hálából.  Bejártuk a várost, rengeteg filmet néztünk, meg sokat szerelmeskedtünk.

Bár esküvő előtt már elvesztettem a szüzességemet, a  férjem volt az, akivel ágyba bújtam idő nap előtt... mégis Isten úgy akarta, hogy közvetlen az esküvő után a nászúton lettem terhes. Dolgoztam még néhány hónapot. Nagyon nagy volt nálam a súlygyarapodás, ezért a terhességem hátralévő  napjait  egy kis boltban, ahol minden fontos tartós élelmiszert lehetett kapni, töltöttem el, mint eladó(az is a tsz-tulajdona volt) Igazán  csekélyke  volt a  forgalom. Már alig bírtam járni. Nem szívesen mutatkoztam emberek előtt, mert szégyellettem, hogy olyan kövér vagyok. A lábaim bedagadtak , a járás egyébként is fájdalmas volt.

Eljött a várva várt nap. Férjem egy cipőgyárban dolgozott. Reggel hatkor indult és estére ért haza. Csak éppen az éjszakákat töltöttük együtt. Azon a szerdai napon már elindult a munkába. Én éjszaka többször felkeltem, nem tudtam aludni. Este kimostam egyetlen bokazoknimat egy királykék , de nagyon kopott zoknit és elkészítettem, hogy reggelre biztos megszáradjon. Már kínomban elkezdtem tisztálkodni és felöltöztem. Szóltam az Édesanyámnak, hogy bepisiltem. Ő tudta, hogy ez már azt jelenti, hamarosan unokája lesz. Elrohant a telefonhoz, ami nem volt közel hozzánk és hívta a mentőt. Még hat óra sem volt és már indultam is szegényes kis holmimmal a szülőotthonba. Rettenetes fájdalmaim voltak, de a többiek hosszú vajúdását elnézve, említésre sem méltó. 1973. július 11.-én reggel negyed nyolckor megszületett a fiam. A fájdalmat, mintha elvágták volna. Nem éreztem semmit, nem törődtem semmivel, csak azzal, hogy minél előbb a karjaimba tartsam. Életemben nem voltam olyan boldog még soha mint akkor. Azt nem tudtam, hogy a java még csak most jön, hogy a sors igazán, csak most kezdődik el...

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap