Lélektöredékek... 2.

Maczkó Edit, p, 04/13/2012 - 00:01

 

 

 

 

Azokra az évekre már alig emlékszem, mikor óvodáskorú voltam.  Elmondásokból, mások emlékei, elbeszélései alapján van némi képem arról, hogy milyen is volt a gyermekkorom.  Néhány fénykép maradt belőle. Van egy nagyon meghatározó megsárgult fotó.  Kicsi voltam, olyan egy-két éves körüli. Szőke, göndör fürtjeim, össze voltak fogva a fejem búbján, ami elég fájdalmas lehetett, mivel alig volt pár szál hajam. Csurkámban hatalmas fehér, keményített masni,...szememben egy könnycsepp.   Megkérdeztem egyszer Édesanyámat, miért sírok, vagy miért is könnyes a szemem. Azt mondta, nem akartam mosolyogni. Na de azért még nem kéne könnyes szemmel nézni a nagyvilágba. Majd később kiderült. Bátyám egyik évzáróján készült. Akkoriban ritka dolog volt az ilyen mifelénk. Van, aki mai napig panasszal él, hogy neki nincs kis kori képe, mert az Édesanyja meghalt, a mostohája meg nem törődött efféle mutogatással. Szóval szeretett engem az én Anyám, csak nem tudta igazán kimutatni sohasem. Nem tudta velem éreztetni. Emlékszem arra, mikor az általános iskola alsó tagozatába jártam, rajtam mindig mackónadrág volt, hosszú hajam erősen befonva, a masni el nem maradt, csak éppen már nem volt kikeményítve.

Édesapám vasutas volt, a közeli nagyközségben szolgált. Édesanyám háztartásbeli. Napszámba járt, majd este, mikor hazatért akkor főzött. Nem felejtem el az ízi kóró illatát, nem felejtem a venyige pattogását. Nyáron mindig azzal tüzelt a sparheltbe, és a karikákat levéve róla, rátette az edényt, minél hamarabb kész legyen a vacsora. Olyan kormos volt a főzőfazék alja, hogy kőporral kellett lesúrolni. A menü? Hát nem volt túl változatos. Édesapám imádta a galuskát.  A lehető - leg különfélébb módját készítette mindig Édesanyám.(túrós, juhtúrós, krumplis, káposztás...) Mondanom sem kell, azóta is undorodom a galuskától.A levest is annyi tésztával ette, hogy megállt benne a kanál. Voltak házi állataink. Nyúl, mangalica, tyúkok. Minden nap nekem és a testvéremnek kellett a nyulakról gondoskodni. Estére, mire Édesapám megjött a munkából, a nyulak előtt mindig bőségesen  kellett  lenni a lucernából. Persze, nekünk nem volt vetve. Mikor honnan, kitől szedtük, vagy úgy is mondhatnám loptuk, azt már nem tudom. Arra viszont határozottan emlékszem, mikor egyszer ronggyá áztam, lucernaszedés közben...

Azon az emlékezetes napon nagyon esett az eső. Persze nem egész nap, csak úgy délután felé. Játszottunk, mint minden más gyerek és nem törődtünk mi sem magunkkal sem pedig a nyulakkal. Ha mégis megéheztünk, akkor gyorsan mártottunk kenyeret vízbe, majd kristálycukorba és nem hiszitek el, milyen felséges volt. Anya főzött vacsorát, akkor már a közelben lévő cukorgyárban dolgozott, szezon munkásként.De mi mást, mint juhtúrós sztrapacskát. Ú T Á L T A M ! Őszidő járt. Ő délutános műszakba ment dolgozni. A munkaideje  délután kettőtől, este tízig tartott. Hogy időben odaérjen, bizony fél egy körül már el kellett indulnia, mert még akkor az oda és a hazavezető utat is gyalogosan tette meg. Sajnáltam is nagyon, mint kisgyerek. De a játékosság a feledékenység, egyáltalán a gyermeki felelőtlenség még  uralkodott rajtam. Bátyám vígan focizgatott a fiúkkal, én meg a barátnőmmel valami szúrós növénynek a gubójából, azokat össze ragasztava, gyerekbútorokat készítettünk. Majd hamar beesteledett. Nem volt még sötét, csak beborult az ég és elkezdett ömleni az eső.  Gyorsan beszaladtunk a házba, ami egy konyhából és egy szobából állt. Én Édesapáékkal aludtam a konyhában. A bátyám a nagy szobában, amit tulajdonképpen csak ünnepkor vettünk igénybe. Télen nem fűtöttünk benne. A bátyám hatalmas dunnával takaródzott, de az Édesanyám lefekvéd előtt, felforrósított téglátt tett a dunna alá, az melegítette elő az ágyat. Télen volt nagyon meghitt. Mikor eloltottuk a petróleumlámpát és még este megrakták a tüzet, hogy a konyha reggelre  ki ne hűljön. éjszaka.  Mindig úgy aludtam el, hogy bámultam a plafont. A kis karikát félik tették csak rá a sparhelten a   lukra és a tűz játéka elálmosított. Még ez a látvány  is melegített télen...

Ledobáltuk magunkról a ruhát és gyorsan átöltöztünk. De nem volt teljes az örömünk. Édesapám, aki nem vetette meg a jó bort, hazaérkezett. Megkérdezte, adtunk-e a nyulaknak enni. Mi mindketten, katonásan rávágtuk, hogy igen. Meg sem fordult a fejünkbe, hogy megnézi, ki gondolta, hogy ő még átmegy a közelben lévő kocsmába egy kupica borra.  Nem is lett volna azzal gond, de mi utána mentünk. Majd megfogta a kezünket és egyenesen a nyúlketrec felé vezetett minket. Látta ám, hogy nem hogy enni nem adtunk nekik, de még vizet sem. - Na most mindketten felöltöztök és elmentek lucernát szedni- nem akartuk elhinni. Mondom, ömlött az eső. Bátyám rám adott egy télikabátot, (amit éppen előző napon örököltem meg az unokanővéremtől ) hogy meg ne fázzak. Elindultunk a kertek alá. Olyan nagy gazban bóklásztunk a félig besötétedett ég alatt, hogy a hónom aljáig ért. Letéptünk egy jó marék lucernát, de nekem valami elvágta az ujjam és elkezdtem sírni. A bátyám nagyon sajnált. A hátára vett és úgy cipelt haza lucernástól, bőrig ázva.- Ha hazamegyünk, megölöm - mondta  - Jaaj, Misike, ne ma öld meg, majd holnap - feleltem sírva. Persze fel sem fogtuk mit beszélünk összevissza, csak azt gondoltuk, hogy nekünk most nagyon nagy a büntetésünk. Szegény Édesanyám éjszaka, mikor hazaért a munkából, el sem tudta képzelni, hogy mi történt. Édesapánk sem szólt, már meg is bánta, hogy megleckéztetett bennünket. Azért így visszagondolva, meg is érdemeltük. Erre legalább tisztán emlékszem. Meghatározó élmény volt kicsi gyermekkorom világában...

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap