Lechner Ödön Emléknap

Szerkesztő A, v, 06/10/2018 - 00:08

 

 

 

 

 

Lechner Ödön

A messze földön híres tetőzet-koronák atyja

 

Lechner Ödön az a magyar építész, akinek neve külföldön építészek és építészek tanárainak a száján forog mint korszak-meghatározó építész-nagyság. Sőt nyugati építészeknek     „tetőnéző utazást” is szerveznek Magyarországra. Lechner Ödön építész tervei, főleg a színes cserepekből kirakott mintás tetők külföldön híresebbek, mint nálunk. Hazánkban, akár fővárosunkban, akár több vidéki városban, mint például Kecskeméten hiába látjuk a Lechner Ödön alkotta tetőzeteket, nem akarjuk azokat észrevenni, mivel szemünket, sajnos, nem emeljük fel. Pedig egy építészeti alkotás ugyanúgy műremek, ugyanúgy művészi mestermű, akár egy szobor vagy egy festmény.

A 19-20. század fordulóját az úgynevezett szecessziós művészet kiteljesedése határozta meg legszembetűnőbben és máig hatóan az építészetben és a lakberendezésben. A szecesszió ugyanis műtárgy rangra emelte úgy a házakat, legyenek azok vidéki vagy városi paloták, mint a bérházakat, villákat és középületeket. Sőt a szecesszió teljes egészet kívánt alkotni az embert a mindennapjaiban körülölelő városképben és épületekben, ezért egyszerre figyelhető meg az egység és művészi egyéniesség alkotásaiban. Sajnos fővárosunk és szinte minden városunk sokat szenvedett a háborúkban, ezért sok szecessziós építészeti remek részben vagy egészben a pusztítások áldozatául esett, vagy éppen egy bizonyos, a múltat nem értékelő, sőt eltörülni kívánó korszak modernnek nevezett városrendezése áldozta fel.

Pedig minekünk, magyaroknak jobban oda kellene figyelnünk a szecessziós korszakra és alkotásaira. Hiszen ezen alkotások, legyen szó építészetről, lakberendezésről és iparművészetről vagy képzőművészetről, a prosperáló, az Európa és a világ ege alatt önmagát újból büszkén megmutató magyarság művészeti emlékei. Ezért is nem túlzás azt állítani, hogy bár a szecesszió nem magyar „találmány”, de igenis a mi nemzeti identitásunk része, nemzeti jellegű építészetünktől és lakberendezésünktől elválaszthatatlan. Beszélnünk kell a nyugati (belga, francia, német) meg az osztrák és cseh szecesszió mellett egy ezektől karakteresen elkülönülő, jellegzetes magyar – pusztai, ősi, mélykultúrában gyökerező – ornamentikáról, amely karakterjelleg a szecessziós alkotásokban elementáris erővel tör a felszínre. Csak, sajnos, erről a magyar szecesszióról nem beszélünk, észre sem vesszük…

Egy bizonyos negyven év újjá kívánta építeni városainkat – betonnal és nagyrészt sikerült is –, és éppen a szecessziós alkotásokat nézték le, valamely zagyva stíluskeveréket látva bennük. Pedig éppen a szecesszió, és különösen a magyar szecesszió teremtette meg a nyugati és az ázsiai, illetve a két véglet között a magyar, a nemzeti jellegű művészet egységét. Ezek az épületek, lakberendezési tárgyak és egyéb műremekek egyszerre nyugatiak, keletiek és magyarok. Egyszerre érezhették és érezhetnénk a magunkénak mind!

„Mi tiszteletben tartjuk mindenkinek a törekvését vagy működését, ha az művészi színvonalon áll, megköveteljük tehát, hogy magyar emberek, akik itt élnek és többnyire a magyar állam megbízásait élvezik, a magyar nemzeti irányú törekvéseket tiszteletben tartsák…” – figyelmeztette az állami épület-megrendelések építészeit Márkus Géza 1904-ben.

Akkor, 1890-től 1914-ig a középületek megrendelésénél és azok berendezésénél fontos szempont volt a fenti, azaz a magyar nemzeti törekvések és karakter kifejezésre jutása. Azaz stílusában olyan művek létrehozása, amelyek karakterisztikusan magyarok!

Az 1845. augusztus 27-én Pesten, a későbbi forradalom napjaiban igazán magyarrá váló városban születő Lechner Ödön a magyar stílusú szecesszió legmeghatározóbb építésze. Munkái számosak: iskolák, paloták, bérházak és templomok, villák és középületek kiáltják világgá építészünk korszak-meghatározó fantáziáját. Mert az építész ugyanúgy művész, mint a szobrász. Csakhogy az építész kővel, vassal, márvánnyal és fával meg stukkókkal, és Lechnerről szólva, cserepekkel alkot. A sokféle alkotóelemből egy alkotás, egy csodás és  kész épület lesz az építész-mester fantáziája nyomán.

Lechner Ödön legmeghatározóbb alkotásaira nézve, a Magyar Iparművészeti Múzeumra, vagy a szintén Pesten található Magyar Földtani Intézet épületére, akár a kecskeméti „hírös város” „hírös” Városházájára, látjuk, hogy fantáziadús meseházakat teremtett, amelyek mégis a funkciójuknak a legteljesebb mértékig megfelelnek. 

Lechner Ödön bajor származású édesapja, Lechner János ügyvéd, fővárosi főadószedő, téglagyár-tulajdonos volt, aki a Pest-belvárosi Reáltanodába, majd a József Ipartanodába küldte fiát, hogy „reális” tudományokat, számtant, mértant, földtant meg könyvelési ismereteket tanuljon. Az ifjú Ödön nem is berzenkedett az apai pályakijelölés miatt, hanem befejezve középfokú tanulmányait a Berlini Építészeti Akadémián tanult tovább. Egyik tanára és mestere Karl Boetticher volt, aki már az 1860-as években az új építőanyagok, elsősorban a vas tartószerkezetek jövendő térhódítását hirdette. Viszont az új elemek és épületszerkezeti módozatok mellett a funkciónak való megfelelést, továbbá a régebbi korok stílusának a szépségét is hangsúlyozta. Boetticher tanítvány volt Hauszmann Alajos és Pártos Gyula is, akik közül Lechner különösen Pártossal dogozott sokat együtt.

Lechner Ödön 23 évesen, 1868-ban fejezte be iskolai tanulmányait, hogy abban az esztendőben megházasodva mint képzett, de érdeklődő építész itáliai tanulmányútra induljon.

Ezután Pártos Gyulával társulva tervezőirodát nyitottak, hogy funkcionális lakhelyeket, bérházakat tervezzenek. Ezeken az épületeken a későbbi játékos könnyedség és az épületeket csodáló szemet is játékra csábító vonalvezetés még nem érvényesült, talán mert a megrendelők nem is akartak mást, mint szilárd, masszív, letisztult formákat.

A német akadémikus iránnyal való szakítási szándék vezette Lechnert Franciaországba, Clément Parent műtermébe, ahol leginkább francia műemlékek restaurálásában vehetett részt.

Meglátva a régit és ismerve az újat Lechner a családi tragédia – megözvegyülése és két kisgyermekkel magára maradása – ellenére nagy kedvvel tért haza, hogy Pártos Gyulával újból közösen nagyszabású építészeti alkotások sorozatát indítsa el. Ilyen többek között a szegedi Városháza, a MÁV nyugdíjintézet bérháza, amelyek a villákkal és más lakóépületekkel együtt még akkor a historizáló stílus jegyeit viselik magukon, de már megjelennek, bár óvatos módon a későbbi „Lechner-stílus” meghatározó elemei, pl. a hangsúlyos tetőzet.

Lechner az építészeti alkotás mellett folyamatosan érdeklődött az új építészeti módszerek, de a régi korok stílusjegyei iránt is. Legközelebbi, meghatározó külföldi tanulmányútjára Zsolnay Vilmossal, a fémes csillogású Zsolnay-porcelán megalkotójával és gyártójával ment.

Angliában az indiai, tehát távol-keleti ornamentikát tanulmányozta a két barát.

Lechner, bár angol hatású épületeket is megálmodott, mint például a II. világháborúban elpusztult zsámboki kastély, de az 1890-es évektől kezdve egyre inkább és egyre meghatározóbban érződik munkásságán a magyar jelleg. Épületei nem csupán alapanyagaiban és funkcióiban lettek magyarok, hanem megjelenésükben és bájukban idézték fel a magyar folklór, népi építészet és művészet sajátságait. Bár keveredtek az orientikus indiai és perzsa elemekkel, mégis egységesen olyan képet alkottak, amelyet kiszakítva hazai gyökerükből-alapjukból is magyarnak éreznénk.

Magyar Iparművészeti Múzeum! Írjuk felkiáltójellel! Mert ez az épület, ha bandukolunk az Üllői úton, kiragyog a környezetéből. A barna-szürke-homokszín épület amúgy nem lenne annyira figyelemre méltó maga, de a falak csupán tartják, büszkén fejükön a koronát. Az arany-zöld, vagyis aranyló zöld tetőzetet, amelyért azok a bizonyos külföldi építészek hazánkba látogatnak.

Ez az épület nem engedi el tekintetünk! Ez volt a tervezők, Lechner és Pártos szándéka. És bár meglehet, hogy a londoni Victoria and Albert Museum keleti kerámiáinak tanulmányozása nagyban inspirálta építészünk, mégis az épület homlokzati ornamentikája és tetőzete nemzeti jelleget hordoz.

„A magyar népművészeti motívumok és a hindu építészeti elemek ötvözésével Lechner a sajátosan magyar nemzeti építészet első lépéseit kívánta megtenni.” (Gerle János)

A formai, színbeli és szerkezetbeli újszerűség azonban nem nyerte el egyből mindenki tetszését. Az 1890-ben kiírt pályázat első díját bár a Lechner Ödön és Pártos Gyula által benyújtott tervsorozat nyerte el, mégis a tervezési megbízáshoz hosszas vitákat követően, 1893-ban jutottak csak hozzá.

Ez az első olyan múzeum Európában, amelynek épülete teljesen elvonatkoztatott az antik építészeti elemek használatától. Lechner Ödön ebben a pálya-meghatározó munkájában a francia reneszánsz kastélyok helyreállításánál szerzett tapasztalatait elegyítette a magyar népművészet formakincsével, valamint a keleti kultúrák tanulmányozása során megszerzett díszítőelemekkel. Ezzel egy sajátságos és egyedi díszítőrendszert komponált meg. Emellett ez az épület technológiailag is a kora legmagasabb szintjét képviseli: az elsők között jelent meg ugyanis a homlokzat burkolataként meghatározó mennyiségben kerámia, továbbá a belső aula fémszerkezetes lefedése szintén meglepte korát.

Az épület kivitelezésében magyar vállalatok egyenrangú társakként vettek részt külföldi cégekkel, sokszor úgy is, mint közös vállalat.

Az 1896. október 25-én, I. Ferenc József jelenlétében átadott múzeumépület egyszerre bizonyította be az építészek, a kivitelező cégek és az épületen dolgozó mesteremberek tudását.

Az újszerűség azonban vegyes fogadtatásra talált. Ennek is tudható be, hogy Lechner Ödön ezentúl egymaga haladt tovább az általa megkezdett úton, a nemzeti formakincs épületekbe komponálása útján.

Következő nagy megbízatása a Magyar Állami Földtani Intézet Stefánia úti épülete volt, majd néhány évvel később, 1900-ban a Postatakarék-pénztár (ma: Magyar Államkincstár) Hold utcai épületénél már annyira letisztultan jelenhetett meg a lechneri formakincs, hogy ezért az épületéért a Képzőművészek Egyesülete „Nagy Aranyéremmel” tüntette ki, majd I. Ferenc Józseftől megkapta a királyi tanácsos megtisztelő címet.

Lechner ekkor, pályája csúcsán, már szinte osztatlan elismeréseket aratva kisebb-nagyobb egyházi megrendeléseknek is eleget tett.

A szakrális célú építészetben korántsem könnyű újat alkotni, hiszen ezen épületeknek megvannak a maguk, több évszázad során kialakult stílusjegyei. Lechner Ödön a templomok tervezésénél figyelembe vette a szakrális funkciót, és a régi stílusjegyeket elegyítette az újfajta, szinte névjegyévé váló ornamentikával és tetőzettel. Ilyen alkotása a kőbányai Szent László plébániatemplom, amely Barcza Elek korábbi terveinek felhasználása ellenére is határozottan Lechner-mű. Ugyanazok az elemek jelennek meg a felfutó falak kialakításában,  leghangsúlyosabban a színes tetőzetben, mint amellyel más Lechner-alkotásnál is találkozhattunk.

De Lechner elismert építészként nem csak Budapesten alkotott – bár fővárosi lakosként leginkább eme város szépítésén fáradozott –, hanem az egész akkori Magyar Királyságban, Szegedtől Kecskeméten át Pozsonyig dicsérték keze nyomát épületek.

Lechner Ödön élete hatvanas éveitől már kevés megbízást vállalt el, bár néhány érdekes pályázati kiírás még felkeltette érdeklődését.

Az idős építészmester 1914. június 10-én azzal a tudattal hunyhatta le örökre a sok épület-tervezésben és rajzolásban megfáradt szemét, hogy a szakma határainkon belül és túl nem csupán elismeri őt (1911-ben a római nemzetközi építészeti kiállításon nagy aranyéremmel tüntették ki), hanem számos követője akadt, leginkább itthon, de külföldön is.

Bár Lechner Ödön nyughelyét a temetőben egy egyszerű – letisztult – obeliszk őrzi, emléke több tucatnyi, ma is álló épület, templom, palota és közintézmény. Ezekre pillantva, különösen a színes tetőzetet meglátva a nagy magyar építészre kell gondolnunk. De ne úgy gondoljunk a Lechner-féle stílusirányra, mint ami elmúlt, amely egy régi korszak emléke, és amelyen az idő rég túlhaladt! A külföldi építészek mellett a hazai építészek figyelmét is hívjuk fel a szecessziós magyar nemzeti stílus erényire. Hiszen Lechner és követői a 19-20. század fordulóján külföldi – nyugati és keleti – elemek felhasználásával egy itt, a Kárpátok karéjában találkozó stílust teremtettek meg, és a külföldihez hozzáadták – hozzá merték adni – nemzeti karakterünk, nemzeti szépérzékünk.

Lechner Ödön szobrát legfőbb alkotása, a Magyar Iparművészeti Múzeum előtt ne szomorúnak lássuk, hanem elgondolkodónak. Egy olyan ember, egy olyan alkotó és stílusteremtő művész portréjának, aki azzal, hogy tudja, mit hozott létre, alapot teremtett az eljövendő építész-generációk számára nem elsősorban az újszerűségre törekvésben, hanem a bátorságban. Magyar építész: merd a nemzeti jelleget az épületekben is kifejezni! Merd az építészet eszközeivel is megmutatni, hogy igenis vagyunk! 

 

Petrusák János

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap