Lebukott a Mikulás

Bodor Miklós László, cs, 12/06/2018 - 00:14

Valamikor, nagyon régen történt.                       

Öt éves voltam, és már tisztában voltam vele, hogy a Mikulás igenis létezik! Az óvodában csoporttársam ezt nyilvánosan kétségbe vonta. Én bizonygattam, hogy de igen is (!) a hófehér szakállú, piros palástú ajándék-osztó valóságos teremtmény. A vita elfajult. Kölcsönös pofozkodás lett a nézet különbségből.

A verekedést természetesen sarokba állítás követte, mindkettőnk részéről. Bár Ági óvó néni nyilvánosan nekem adott igazat.  A jóságos szent létezését tehát megvédtem, de pirrhuszi győzelem volt ez, mert apám hazafelé abbéli kételyének adott hangot, hogy egyáltalán nem biztos, hogy verekedős gyerekeket is megajándékoz a jólelkű egyházfő.  Javasoltam, hogy talán tagadjuk le.

  • Az nem lehetséges, mert meg fogja kérdezni, ’s ha nem valljuk be,az hazugság volna. Hazudós gyerekeknek pedig végképp nem hoz ajándékot! – mondotta apám.
  • Ráadásul a Mikulás már ilyenkor figyeli a gyerekséget, és nem kerüli el a figyelmét semmi rosszaság. –tette még hozzá.

Ezeket a dolgokat alaposan megrágtam, és arra a döntésre jutottam, hogy ezen túl semmi rosszaságot nem szabad elkövetnem, legalább az Ünnep estéjéig.

Ez okból zokszó nélkül megettem a paradicsomos káposztát. Megrohantam a cipőkefét, és a krémet. Sajnos a barna cipőmet a nagy igyekezetben fekete pasztával kezdtem bekenni. Szerencsére még csak a sarkánál tartottam, amikor kicsavarták a kezemből, és felmentést kaptam a további lábbeli gondozás alól. (Néha az ember gyerekét érheti szerencse is!) Nyugdíjba küldtem büszkeségemet, a valódi bőr ötös focit.

-Jaj! Dehogy, Isten ments, hogy az udvaron valamelyik ablakban kössön ki!

Elsőként futottam a mosakodás máskor szörnyűséges színhelyére, és még a fülemet is nagy műgonddal szappanoztam be. Mikor apám elővette a hajnyíró gépeit, nem bújtam az ágy alá, és nem kellett körül kergetni a lakáson, mint rendesen. Hajvágó gépeit hóhéri hajlamú egyedek tervezhették. Húzott, tépett a kézzel csattogtatott szerszám. Féltem a nyírógéptől, mint ördög a szentelt víztől. Most megadóan tűrtem a borzalmakat.

 

A nagy napig több mint egy hét volt hátra. Ez nagyon sok idő ballépések, csínyek nélkül. Ez súlyos lelki teher volt. Nem verhettem meg az emeleten lakó Istvánkát, aki vérszemet kapva állandóan csúfolkodott velem.

A terjedelmes, és drága kívánságokat szüleim nem óhajtották ismertetni a vatta szakállú Szenttel. Magamnak kellett kezembe venni az ügyet.

 

Iskolába még nem jártam, ennek ellenére egyes betűket ismertem. A nem ismert betűket ábrákkal helyettesítettem, így kínlódva írtam meg levelemet az adakozó kedvű szentnek. A levél olyan lett, mint egy titkosírással elegyített képrejtvény. Ötévesen, nem csupán írni tudásom, hanem a rajz készségem is hagyott kívánnivalót. Rajtam kívül – és ezt erősen hittem – csak a piros köpenyes, fehér szakállú ajándékhozó tudta elolvasni.

Vázlatosan írtam le gaztetteimet, részletesebben a dicsőséges jótetteket, és többszörösen bocsánatot kérve adtam elő óhajaimat. Ezeket igencsak megszűrte a szülői önkény. Komoly erőfeszítés volt, mindent újra, és újra leírni, végül is egyik este a cipőmbe került a levélke.

Aztán – bár az ajándékot illető bizonytalanságot hümmögve kihangsúlyozták – azt a hírt közölték felmenőim, hogy idén a Mikulás összevont ajándékozást tart unokahúgommal. Az ő ajándékát biztosan idehozza …

  • A Te ajándékod még egyáltalán nem biztos. - csóválták fejüket aggodalmasan
  • Háááát, bizony az én jutalmam még kétséges! – rettegtem végig azt a pár napot

Nehéz kínok között azért elérkezett a nagy nap.

Éva, unokatestvérem nagynénémmel már dél körül megérkezett. Mindketten, felfokozott izgalmi állapotban lestük az eget, amely semmiképp nem akart besötétedni. Szörnyű délután volt! Húgom csacsi fület gyűrt a legkedvesebb meséskönyvemre, és én nem búbolhattam meg, haját se cibálhattam meg. Az uzsonnát alig mertük megenni, nehogy zsír pacni kerüljön a fehér ingemre, húgomnak pedig a matróz blúzára,  rakott szoknyájára.

Végül csak beesteledett.  A felmenőink eltereltek az ablakok közeléből. A spalettákat behajtották. Ezek a dolgok a kitelepítéses évekre estek. A Mikulás ekkor még a klerikális reakció sanda eszköze volt, a munkásosztály szellemi sötétségben tartásának undok eszköze.  A Télapóra, pláne Gyed Maróz- ra nem állott a szánk…

Évikével feszes tartásban ültünk a kanapén, mikor végre valami szöszmötölés, halk morgással, visszafojtott kacarászással vegyes mozgás támadt a konyhában. Arról, hogy kimenjünk megnézni, mi is a zaj oka, szó se eshetett.

Nagy végre feltárult az ajtó, és nagy fehér szakállal, piros köpenyben, puttonnyal a hátán beszuszakolta magát a várva-várt ajándékhozó gyermek kedvenc.

Mély hangú köszönésére szepegve válaszoltunk.

Kérdésére, hogy jók voltunk- e, kissé bizonytalanul igenlő választ adtunk. Könyörgő tekintettel néztük jó szüleinket, nehogy megcáfoljanak.

Nem tették, de az ajándékozó háta mögött azért el-elhúzták a szájukat…

Végre elkezdett puttonyában keresgélni a Miku.

Egyik - húgomnak szánt - ajándék elő is került, de a nagy prémes kesztyűvel fogott csomag a szőnyegre pottyant. Valami csörömpölő hang hallatszott a tarka motyóból.

  • A keserves mindenségit! – dörmögte a szerepéből kiesett szent. Ahogy lehajolt érte, meg kellett fognia a szakállát, mert le akart esni a cókmók mellé.

Nekem a Mikulástól furcsának tűnt a kiszólás. Nemkülönben ismerősnek tűnt a hang is.

  • Olyan a hangja, mint az Apukádé. –súgtam oda húgomnak.

A szoba csendbe borult, mint böjtben a csapszék!

Apám sietősen megindult kifelé a szobából. A többiek követték. Odakintről visszafojtott, többszólamú nevetés hallatszott be a rosszul becsukott ajtón át.

 

A némaságot a Mikulás törte meg. Kezében tartotta ajándékomat. Intett, hogy menjek oda érte.

Mikor odaértem, hozzám hajolt, a fülembe suttogott.

  • Ha még egy szót szólsz, olyat rúgok a fenekedbe, hogy a Bajcsy Zsilinszky útig repülsz!

Majd, mint aki valami édes titkot közölt, megsímogatta a fejem. Susogva mondta, de az ál-szemöldök mögött szúrós szemek meredtek rám.

Engem meggyőzött, hogy a valódi Santa Klausszal, Myra jótét lelkületű püspökével találkoztam.

 

Miklós bátyám - mert - ő is ezt a nevet viselte amúgy civilben, haláláig összenevetett velem az eseten.

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap