Labirintus

Lukáts János, v, 09/27/2015 - 00:12

 

 

 

 

 

 

Úgy szerették, hogy alig látták egymást. Hét számra nem találkoztak, a telefont kiiktatták életükből. Ha vágyakozást éreztek egymás iránt, levelet írtak, hosszú és bonyolult levelet, életről és életcélról, a világ sokszögletű kerekségéről. Soha nem magukról, még kevésbé egymásról. Valamiképpen mégis benne voltak ezekben a levelekben.

Kezdetben magázták egymást, a nyelv jótékony akadályt emelt közéjük, nem engedte, hogy a kapcsolatuk ellaposodjék. Később She és He – így szóltak egymáshoz, de csak a megszólítást rejtették az idegen nyelvű személyes névmás mögé. Úgy is nevezték: szemérmes névmás.

Hétköznapokon a férfi Porcogónak hívta az asszonyt, napjaik felét tekintették hétköznapoknak. Az ünnepeken Taviróka volt (eredetileg Tavirózsa, de az asszony félreolvasta a megszólítást a levélben, és megtartotta a Tavirókát), napjaik másik felét tekintették ünnepnapnak. A férfi Macskandúr volt hétköznap, az ünnepeken Dalia. Vasárnap sose találkoztak, akkor vágyakoztak, és feltöltődtek egymás iránt. Jó volt ez így a féken tartott szabadsággal, és bújócskázva a maguk szerkesztette játékszabályokkal. Vallomással és féltékenységgel, magányos hűtlenkedésekkel, és az áldozatos munkával, hogy egymásból bálványt faragjanak.

Mindig máshol találkoztak, a találkahelyeket rejtvénybe rejtették, vaktérképeket rajzoltak, rímeket faragtak, vagy dalsorokba csempészték a légyottnak kiszemelt helyeket. Aztán keresték, kutatták, hova rejtette el a másik a megfejtést. Találkoztak városok szoborcsoportjában, erdők méretes fenyőszálai alatt, az óriáskerék kis fülkéiben, és gyorsvonatok bársonyülésein. Volt öröm, ha meglelték egymást végre-valahára, és volt bánat, ha hiába töltöttek órákat maguk rejtvényeinek titkai között. Órákat, néha csak perceket loptak el egymás életéből, pedig mindig egymás felé vágyakoztak, egymás felé törekedtek, de kinevették a biztonságot, és azonnal megunták a beteljesedést. Macskandúr időnként fatörzsbe ütögette a fejét, hogy érezze, nem álmodik-e, Porcogónak elég volt, hogy belecsípett a saját fülébe.

De a világ akkor is összezavarodott körülöttük, ha nem ők akarták. Úgy lehet, hogy a környezetük is valami titokzatos forgómozgást végzett, egyes részei jobbra tekeredtek, más részei balra csavarodtak, így aztán a távolságok állandóan átszabták magukat, a szomszédságok szem elől veszítették egymást, a mérföldek ujjpercekké kicsinyültek.

Virányos volt a változó méretű kisváros, ahol mindketten töltötték napjaikat. Maga a város nem nőtt egy ujjnyit sem, csak naponta megnyirbálta utcáit és tereit, tükröket helyezett el és titkos vízfolyásokat indított útnak, hogy Tavirókának és Daliának titokban a kedvébe járjon, vagy éppen, hogy türelmüket és szereleméhségük szívósságát kellőképpen próbára tegye.

Porcogó egyik nap a város összes utcatábláját halomba dobálva találta a város egyetlen, már régóta álló órája alatt, és mindenki vihetett belőle haza, amennyit akart. Macskandúr viszont legszívesebben azon a fából ácsolt törpe repülőgépen utazott, amely egy kifeszített sodronyon siklott az utcák fölött, de mindennap más volt az útirány és a végállomás. A repülő időnként pihent egy-két órát, Dalia ilyenkor megunta a légben üldögélést, az útszéli mangrovefák törzsén lemászott az úttestre, és gyalog folytatta Porcogó keresését.

Az asszony egyik nap galambpostával kapott titkos levelet, a levél írója Virányos város főterére hívta, rendelte, követelte. Taviróka a hívásra rohant a főtérre… És a főtér rohant előle, az utcák másfelé görbültek, a sikátorok becsukódtak a szeme láttára. Új udvarok és csarnokok nyíltak, tele apró boltocskákkal, áruspultokkal és tetszetős bódékkal. Porcogónak eszébe jutott, hogy dióval lepi meg Daliáját, vett is gyorsan egy skatulya gombot, aztán amint észrevette a dobozban a csokoládébonbont, szaladt vissza, és az árus mosolyogva cserélte ki fülbevalóra. És Taviróka tévelygett az áruspultok között, száz színben játszottak a kendők, de kendőt már mégse vegyen szerelmes asszony a szerelmes férfinak, még ha százszor Macskandúr is a neve. De a kendők sapkák voltak már, hegyesek, mint a bohócoké, a hóhéroké, vitorlák, halszagúak, és madár ült mindegyiken: sirálymadár, halászmadár. Porcogó a keblébe rejtette a kendővitorlát is, a diófülbevalót is, tapogatta és melengette a keblén, érezte, hogy mire megérkezik a főtérre, dió lesz abból Daliának, és talán halászháló Macskandúrnak.

De a főtér egyre messzebbre sodródott, már az árusokat sem ismerte fel, a ki- és a beszögelléseket elvétette, a cicomás tornyokat és a faragott balkonokat sem látta olyannak, mint egy rohanással előbb, sőt, amint egy-egy pillanatra megállt, rémülten látta, hogy az utca kígyózni kezd előtte, egy felé csukódik, más felé nyílódik, az erkélyek pedig lámpaoszloppá karcsúsodnak. Porcogó egy szegletkőre omlott, pergette könnyeit, meg-megharapta hüvelykujját, és képtelen volt fölébredni mézillatú álmából. Amikor szemét óvatosan mégiscsak fölnyitotta, a főtér közepén ült, és az ivókút hideg bronztörzséhez támasztotta a homlokát.

Fölriadt, fölugrott, úgy viselkedett Porcogó, mint a többi virányosi közpolgár, miközben tudta, most is álomban riadozik és jár-kel, a maga egyszemélyes álmában, némiképp burokban, a főtér kövezete fölött lebegve, látva és érezve mindent, de csak, mint tükörben, ablak mögül, üvegkalitkába zárva. Macskandúr ilyenkor a kettejük közös álmát érezte gomolyogni maga körül, amelyben minden elmosódott volt, minden szivacsból valóan puha volt, halk és álmatag, csak ők ketten, Dalia és Taviróka, ők voltak szépek, szerethetőek és szeretni képesek.

Az asszony nem találta a főtéren a férfit, körbejárt számtalan léptekkel, és várt, mint talányra váró perceiben, és rejtélyt leső óráiban szokott, de most megtöredezett körülötte az idő, és még a por is színét vesztette, Porcogó pedig vánszorgott. Könnyei potyogtak, de az álmán kívülre hullottak.

Otthon az édes-titkos levelet szobája egyetlen asztalán találta, gombostű emelte magasba, és hívta fel rá Taviróka figyelmét. És a levélben – igen, így igaz! – szó sem volt a virányosi főtérről, hanem egy régi, távoli, álmon kívüli cím éktelenkedett, ákombákom betűkkel, amelyről Macskandúr előző élete jutott Porcogó eszébe. Nem ezt látta itt tegnap, vagy mielőtt a főtér keresésére, Dalia megtalálására indult, ezt a címet álmán kívülre utasította már régen.

Vonszolta magát, álma gyöngyburkából valami nyálkás ködbe hullott, időnként arca elé emelte a tenyerét, álmát veszítve nem hitt a saját testében, nem a küldetésben, ami alig volt több elhaló nyöszörgésnél.

Az a földhöz ragadt cím ott a levélen mérhetetlenül távolinak tűnt, földön és álmon kívülinek, a valóságban alig kellett kétszer meggörbítenie a derekát, és könnyeiből is alig hullott egy tenyérnyinél több, rátalált a címre, se rejtvényt, se titkot nem igényelt hozzá a szürke ébrenlét. Taviróka dideregve lépett be a rá tárva váró ajtón, a lélek nélküli négy fal között feküdt Dalia, semmi jelét nem mutatta, hogy itt kettős álmok magányos lovagja heverne öntudatlanul, és – mintha álomburka szétpattant volna – védtelenül a valóság otrombaságának kitéve. Részegen feküdt, nyöszörögve hánykolódott. A négy fal szinte undorral szemlélte a hullott Daliát, Porcogó a kezét tördelte, titkot csak annyit érzett, amennyi egy pohár víz felleléséhez kellett volna, de annyit sem talált. Szakadt szét, ami szép volt, foszlott semmivé, amit dédelgetni szoktak, és a két lélekre szabott labirintus dohos raktárszobává morzsolódott.

Porcogó kitántorgott a nyomorult kamrából, messzire akart futni egyszerre, aztán lerogyott az ajtóban, hogy ne kelljen messzire futnia, tipródott és tapogatott maga körül, de keze csak közömbös, álmon kívüli, ostoba tárgyakkal érintkezett. Nyakából, zsebéből kiperegtek az álom ajándéktárgyai, ő maga pedig képtelen volt elszakadni az elkoszlott, félhomályos ajtófélfától.

Egy asszony állt az ajtóban, ki tudja, honnan került oda, de mintha aggodalom tartotta volna ott. Hol a kamra belseje felé tekintett, és mintha Tavirókát hívta volna, hol meg úgy állta el a bejárást, nehogy betévedjen bárki illetéktelen. Szeme villája végül megállt a földön tétovázó Porcogón:

- Maga az a furcsa nevű… - kezét tiltón emelte fel. Taviróka alig biccentett a fejével, félt a termetes asszonyság szavaitól, és megrémült, nehogy elhallgasson.

- Csúful leitta magát, láthatta… - legyintett. – Nem kellett volna látnia – valami szánalom, valami megvetés volt a szavaiban. – Hol volt mostanáig? És most minek jött ide? – talán zárni készült az ajtót, csak még be kellett fejezni a szánalmas jelenetet, a fonák beszélgetést.

- Ne féljen, nem hal meg. Maga se, ő se. Az ilyen nem hal meg. Nagyon várta magát, de maga nem jött, azért csinálta. Hát nem érezte? Mit érez a magukféle, ha ezt se! – berántotta az ajtót, indulni készült, baljával búcsút intett, vagy inkább elhessentette a kéretlen látogatót: - Menjen vissza az álmaiba… Ha magához tér, ő is visszamegy, úgyis visszamegy. Ott a maguk helye.

 

 

Magyar Irodalmi Lap 

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap