Középkori jogfosztások a Szent Korona országában?

Bakay Kornél, szo, 02/23/2013 - 00:08

Ha azt nem is állíthatjuk, hogy manapság az ország az alkotmányozás lázában ég, annyit azonban talán szabad mondanunk, hogy a szokásosnál nagyobb figyelemmel fordul a magyar és a nem magyar közvélemény a magyar alkotmányba foglalandó alapelvek felé. Változik-e majd az új magyar alkotmány a lényegi kérdéseket illetően? Vagy marad régiben a bús magyar élet ?  Elfeledhetjük-e a rosszemlékű sztálini irományt vagy csak szóvirágokkal leszünk gazdagabbak ? A bejelentett március 15.-ei alkotmányozó nemzet- gyűlés vajon törli-e a holokauszt-tagadás és a kommunizmus rémtetteit tagadók büntethetőségét ? Visszatér-e az ősi jog ? Visszatér-e a népfelség elve ?

Az alkotmány: alaptörvény, különösnek mondható tehát, hogy a legrégibb magyar szabályok, eltérően a nyugat-európaiaktól, nem lex-ek (törvények), hanem decretumok (rendeletek) voltak, amelyeket a király adott ki: „Én, Magnus király elrendelem királyi határozattal… Csak feltételezzük, hogy a királyi rendeletek kiadását megelőzte a királyi tanács (regalis curia) ülése, ahol az egyházi és világi főemberek

a szokásjog alapján hoztak határozatokat. Természetesen kellett, aki leírja a rendelkezéseket. Egyikről-másikról tudunk is, például Kálmán király törvényeit Albericus írta le, aki még azt is bevallotta Szerafin esztergomi érseknek, hogy nem ismeri jól a magyar nyelvet, így a tanácsbéliek szavait félre is érthette.

A bíróságokon érvényesülő szokásjog első írott feljegyzése csak 1350-ből ismert, az első un. teljes jogkönyv azonban Werbőczy István Tripartituma. A korábbi jogkönyvek egy-egy város vagy nemzetiség szabályrendeletei. A legelső a selmeci jogkönyv a XIII. századból, majd az iglói következik s 1370-ben kiadják a Zipser Willkühr-t, a szepesi szászok jogkönyvét. A legértékesebb azonban az 1400-as évek elején lejegyzett Ofner Stadtrecht, a Budai Jogkönyv, a maga 441 fejezetével.

Az alkotmány és a törvények azt rögzítik, kinek mit szabad és mit nem szabad tennie élete, működése során, s ha nem úgy cselekszik, vétke, bűne szerint milyen büntetésben részesül. Ne feledjük azonban, hogy a középkorban a társadalom két nagy részre oszlott: a szabadokra és a szolgákra. Minden kérdést ezen alapelv szerint kell megítélnünk. Ugyanakkor alapvető a keresztény egyház kánonjoga, amely szigorúan megszabta a hitéletet és a papok hatalmát mind a szabadok, mind a szolgarendűek között.

Az újkori történetszemlélet egyik legsúlyosabb alaptétele az, hogy bizonyos népcsoportokat nyelvi, másokat pedig vallási alapon különböztetnek meg, s ebből vonnak le igen kemény, sokszor drámai következtetéseket. Mindenki számára nyilvánvaló, hogy a németek (svábok), a horvátok, a rácok (szerbek), az oláhok (románok), rutének, a gurálok (lengyelek) az első csoportba tartoznak, míg a zsidók a másodikba. A középkorban ez egyáltalán nem volt magától értetődő felosztás, hiszen a zsidók jogait szabályozó pozsonyi jogkönyv 1371-ben, mint gens judaica-ról szól róluk. A zsidóság igenis nemzet, nem pedig vallási felekezet – állítja sok kutató. Mindig a szellemiségében képezett nemzetet, különösen 1948-ig, amíg nem hozták létre Izraelt. De az is tény, hogy vallása lett az a nemzeti összetartó erő, amelynek révén két, egyesek szerint három ezer év óta meg tudta őrizni különállását és hihetetlen hatalmát.

Most két idézet következik Alexander Szolzsenyicintől, akinek két kötetes  Együtt. Az oroszok és zsidók a cári birodalomban és a Szovjetunióban c. munkája (magyarul az Allprint Kiadó adta ki 2004-ben) bizonyos körökben akkora felháborodást váltott ki, hogy egyesek szerint: Szolzsenyicin ezzel a könyvvel, egyszer és mindenkorra kiírta magát a világirodalomból!” Ugyanakkor ez az első könyv, amelyben egy olyan felhívás szerepel, amilyent én soha egyetlen más könyvben sem olvashattam eddig: „Fokozottan felhívjuk a figyelmet, hogy idézetek önkényes kiragadása a műből, ellenkezik a szerző és a kiadó szándékával !!!” Lehet-e idézetet nem önkényesen kiragadni ? Akkor idézünk, ha valamit ki akarunk emelni, ha valamilyen gondolatot különösen fontosnak tartunk a magunk vagy mások számára. Ilyenek az alábbiak is.

„A világtörténelemben a kicsi, de erőszakos zsidó nép szerepe kétségbevonhatatlan, sőt jelentős. Mindazonáltal ez a szerep történel- mi talány marad mindannyiunk számára.” (I. 484.)

„Bárkit antiszemitának bélyegezhetnek, aki csak kiejti a száján a ’zsidó’ szót, vagy akár a legártatlanabb megjegyzést teszi a zsidók valamely sajátosságára…a zsidók valóságos tabuvá váltak s ez a leghalványabb kritikákat is lehetetlenné teszi…” (I. 536.)

Mindannyian tisztában vagyunk azzal, hogy Szolzsenyicinnek igaza van, a kockázat manapság is nagy, mégis vizsgáljuk meg a zsidóság helyzetét, szerepét és sorsát az elmúlt ezer esztendő alatt. A történetkutatónak ugyanis az a dolga, hogy harag, félelem és részrehajlás nélkül vizsgálódjék.

Igaz-e tehát az az állítás, hogy a zsidókat minden korban üldözték és jogfosztottként kezelték, s ebben nem különbözött a Szent Korona Magyar Királysága sem ?  S mindezek alapján jogos és indokolt volt és maradt a zsidók kiemelt védettsége és pozitív megkülönböztetése ? Határozottan kijelenthetjük: ezek az állítások nem igazak !   

Hágár  országában, vagyis Magyarországon, I. István király 56 kapituluma közül egyetlen egy sem foglalkozik a zsidókkal, holott jelentős mértékben vettek részt már ekkor a kereskedelemben, kivált a nemesfémek adásvételében. Ők voltak a Mainz és Magyarország közötti fémkereskedelem lebonyolítói már I. András királyunk korában. Szent László király 1092-ben, a szabolcsi zsinaton csak azt tiltotta meg, hogy a zsidók keresztény feleséget válasszanak maguknak (10.), és arról rendelkezett, hogy vasárnap ne dolgozzanak, mert ezzel megbotránkoztatják a keresztényeket (26). Az édesapja, I. Béla király a vásár napját vasárnapról szombatra helyezte át, melynek volt zsidóellenes éle, hiszen így nem vehettek részt a hasznot adó kereskedésben, de drákói szigorról nincsen szó. Kálmán dekrétumából tudjuk, hogy szabadon rendelkezhettek birtokokkal, szántófölddel, sőt le is telepedhettek a püspöki városokban (75.). Az 1100. évi esztergomi zsinat is csak a hús-eladást és a rabszolga-kereskedésüket tiltja meg (63-64.), mivel az európai rabszolga-kereskedelem a XV. századig, döntően a zsidók kezében volt. A Nyugat-Európában lezajlott zsidó-pogromok a Magyar Királyság földjén nem mutathatók ki, noha 1096-ban van utalás rá.

Mégis felmerül a kérdés: hogyan és miért alakult ki igen komoly ellenszenv a zsidókkal szemben a keresztény lakosság köreiben, amikor – noha általában szabadok módjára élhettek, fegyvert viselhettek, megtarthatták ősi szokásaikat – valóságos jogegyenlőséget csak évszázadok múlva kaptak ? Ilyen értelemben tehát jog- fosztottságról is beszélhetünk.

Az Aranybulla (1222) határozottan fogalmaz: „Kamaraispánok, pénzverők, sótisztek és vámszedők…zsidók ne lehessenek !” (24.) Az 1233-as beregi egyezmény még keményebb: Zsidókat és szaracénokat ezután nem állítunk kamaránk, a pénzverés, só ügyek, adók vagy más közhivatalok élére, sem nem rendeljük őket az ezek élén állók mellé, sem valamely csalást nem követünk el, amely folytán ezek a keresztényeket elnyomhatnák. Úgyszintén egész országunkban nem fogjuk megengedni, hogy a zsidókat és szaracénokat valamely állami tisztség élére állítsanak. (1.) Úgyszintén intézkedni fogunk, hogy a zsidókat és a szaracénokat ezután bizonyos jelekkel különböztessék meg és válasszák el a keresztényektől.(2.) Úgyszintén nem fogjuk megengedni, hogy zsidók és szaracénok keresztény rabszolgákat vásároljanak vagy bírjanak.(3.)…ha mégis megteszik, minden vagyonuk elkobzásával bűnhődjenek.(5.)

Az 1279. évi budai zsinat 125. §-a kimondja minden zsidónak vörös köpenyt kell hordania, rajta sárga folttal, valamint hegyes kalapot, amelyen angyalok rajza van. A deportatione capucii-t, azaz a vörös foltot mindig viselniük kell !

Az ortodox zsidók megtagadták Jézust és a Szűzanyát, leköpdösték a feszületet. Ugyanakkor a kezdettől hirdetik Jézus és Szűz Mária zsidó voltát, valamint az apostolok zsidó származását is, Lukács evangélista kivételével ! S azt se feledjük, Jézus nem a görögök vagy a rómaiak közé ment, hanem a zsidók közé !

A zsidóság mindazon által tehetségesen és ügyesen használta ki azt a dogmatikus keresztény tételt, hogy Jézus Krisztus követői kamatozó pénzügyletekkel nem foglalkozhatnak. Így a kamatvétel és a zálog eladás szinte kizárólag a kezükbe került, aminek következtében jelentősen meggazdagodtak. Ez kettős következménnyel járt. Egyrészt az uralkodók szívesen vették a zsidó telepesek bejövetelét, például IV. Béla király 1245 táján sok zsidót telepített le Budán, ahol előbb a Szent György térnél volt utcájuk, később a mai Táncsics utca lett a Zsidó utca, sőt 1251-ben kibocsátotta a zsidóság szabadság levelét, amelyben szabad vallásgyakorlásukat, kamaraszabadságukat szavatolja. Főbenjáró ügyeikben csak a király ítélkezhet, egymásközti jogvitákban a zsinagógájuk előtt a maguk bírái hozhattak ítéletet.

Mindezért cserében a census judeorumot kellett megfizetniük. Az uzsorát  (usurpa) is megengedték nekik, amely miatt a köznép kétség- telenül megutálta őket. E tekintetben az ókortól a XX. századig azonos vélemények tömege olvasható a forrásokban. A cári Oroszország minisztere, Gyerzsávin 1800 táján így fogalmazta meg a véleményét: „Ha a legfelső isteni Gondviselés kifürkészhetetlen szándékai szerint életben kívánja tartani ezt a kártékony erkölcsű népet, nem törölvén el őket a föld színéről, akkor ők is azon uralkodói jogar alá kell, hogy tartozzanak, amely alá szenvedni rendeltettek.” (I. 62)

A XIV. században akkorára nőtt az ellenszenv a zsidókkal szemben, hogy Nagy Lajos király 1360-ban kiűzte őket a Magyar Királyság egész területéről, értékes kőházaikat elkobozta, mivel hiába próbálta őket keresztényekké tenni. Ez egyébként nem is lehetséges. Ma már jól tudjuk. A kikeresztelkedett zsidó is zsidó marad. Nagy Lajos is négy év múlva visszaengedte őket, mert kellett a pénzük.

A Budai Jogkönyv azonban hűen tükrözte a középkori közhangulatot. „A  zsidók, ez a galád, nyakas, büdös, Istent eláruló népség, minden boruk után, ami vásárolt vagy lejárt zálog révén, a tulajdonukba került ingatlanon terem, fizessenek adót, a várossal együtt. A másoktól vásárolt bor után is megint a zsidók fizessenek adót, s ne azok a keresztények, akiktől a bort megrendelték…(191.) A zsidók uzsorájáról nem akarok semmit sem mondani, mert nekik a parancsolat értelmében a keresztényekkel együtt dolgozniuk kell, és nem uzsorát szedni másoktól. Aki ezután uzsorát ró ki, vagy még másikat is vesz, az  az utolsó ítélet napján felel ezért (192.).

Ez, valljuk be, nem túl kemény rendelkezés az uzsora ellen. A zsidók viseljenek olyan ruhát, amelyről fel lehet ismerni őket: az egyéb ruházatuk felett egy piros köpenyt és rajta jól látható helyen egy sárga foltot, amelyet nem szabad eltakarniuk. És semmit ne vigyenek a keresztények közé se közelebbre, se messzire. Ami lejárt zálog a kezükben van, azt hetente egyszer a Zsidó utcában árúsítsák, ha azonban másutt kapják rajta őket ezen, a bíróság kobozza el tőlük mindazt, amit árulnak (193.). A zsidók az összes birtokukban lévő záloglevelet évente egyszer ajánlják fel a városházán a bíróság előtt, és ezt a bíró tudassa azokkal, akikről a levelekben szó van, nehogy a komisz zsidók gonosz furfanggal megfosszák a keresztényeket a javaiktól. A zsidók által visszatartott oklevelek pedig legyenek érvénytelenek a későbbiekben (196). A zsidók ne kölcsönözzenek miseruhára, kelyhekre vagy könyvekre és kazulákra, sem semmire, ami a templomban használatos. (197.)  Egyetlen külföldi vagy vendég se adja el árúját zsidónak se cserét, se alkut ne kössön vele. Ha a kereskedőt rajta kapják ezen, elveszti a zsidónak eladott összes árúját. (425).

Mindezek kétségtelenül jogfosztó intézkedések voltak, de ne feledjük: a Magyar Királyságban volt zsidó-jog ! Vagyis a zsidók büntetőjogi védelme megvolt. A rendelkezések igyekeztek ugyanakkor a zsidókat fizikai munkavégzésre is rászorítani, amely általában nem járt sikerrel. Egyikük sem adta a fejét például földművelésre vagy kézművességre. Szolzsenyicin idézi Nyikita Hruscsovot, aki hallva, hogy az orosz zsidók legtöbbje nem tért át a fizikai munkára, azt mondta egy alkalommal: „Annyi zsidót fogunk felvenni a felsőoktatási intézményekbe, ahányan a bányákban dolgoznak.” (II. 416-417.)

Zsigmond magyar király és német császár nagyon szerette a zsidókat, kivált a pénzüket: a halbe Judensteuert és a Goldener Opferpfenniget, amely régi eredetű adónem volt, szorgalmasan kivetette egész birodalmában. Ugyanakkor megszüntette az 1340-es évektől elhara- pódzott zsidóüldözéseket. Minden 12. évét betöltött fiú után évi 12 forintot kellett fizetniük. Zsigmondnak évi 20 000 magyar forint jövedelme volt a Judensteuerből. A zsidóknak a középkorban általában kevés ingatlanjuk volt, vagyonuk inkább kötelezvényekben és záloglevelekben volt, amelyek révén a kölcsöneikért min. 15 %-os kamatot szedtek, éves szinten ez az 50%-ot, sőt ritkábban a104 %-ot is elérte. Az adózás utáni tiszta átlag-jövedelmük egy középkori polgármester évi jövedelmének hatszorosa volt. Zsigmond minden kiváltságukat többszörösen megerősítette, viszont bevasalta az aurum coronariumot, a koronázási adót is (1433).

A zsidók kezdettől a magyar király kamaraszolgái voltak, akiknek ügyeit az un. zsidóbíró intézte Mátyás királyig. Ettől kezdve a zsidó Mendel Juda-t nevezte ki Hunyadi Mátyás prefektusnak 1460-ban, akinek családtagi utódai voltak évtizedeken át a prefektusok. Mátyás királyságában, Európában példa nélküli kiváltságokat élveztek a zsidók, akik magyar díszruhákban pompáztak, fegyveresen jártak-keltek, sőt Mátyás király eltörölte a zsidó jelet is, amelyet azonban II. Lajos visszaállított, aki viszont hirhedt pénzrontását Fortunatus-Szerencsés Imre kikeresztelkedett zsidó (eredeti neve Snéor /Senior/ Efraim) főkincstárnokával végeztette el, akit végül, a hatalmas felháborodás miatt, nehogy elevenen megégessék, ahogyan az 1525. évi rákosi országgyűlés követelte, börtönbe csukatott. Szerencsés Imrét nagy ellenszenvvel kezelte a budai polgárság is, ezért kiszabadulása után megrohanták a házát s csak Szapolyai huszárjai mentették meg az életét.

A hazai zsidóság már XIII. századtól sokkal jobb helyzetben volt a Kárpát Hazában, mint a zsidóság általában Nyugat-Európában, ahol Angliából 1290-ben, Franciaországból 1394-ben, Spanyolországból 1492-ben, Portugáliából 1498-ban száműzték őket. Rettegett IV. Iván cár kitiltotta őket Moszkvából, Nagy Péter cár 1702-ben kiáltványban hirdette nézeteit: Birodalmamban inkább szeretnék pogányokat látni, mintsem zsidókat. Azok mind csalók és szélhámosok.” Nagy Katalin cárnő 1727-ben űzte el őket, elsősorban arra hivatkozva, hogy kezükbe kaparintották a szeszfőzést és a vodka-kereskedelemet s ezzel megrontották a népet.

Nagyon figyelemre méltó, hogy Magyarország a XX. században is ilyen kivétel volt a német megszállásig, amiért cserében, köszönet- ként, csak szitkokat és megbélyegzést kaptunk.

A török megszállástól kezdve, kétségtelen, megváltozott a helyzet Nyugat-Európában, Közép-Európában és Kelet-Európában is. A magyar lakosság egyre nagyobb gyanakvással figyelte a zsidók működését, hiszen a Magyar Királyságot legyőző törökök szövetségeseinek látták őket. A budai zsidóság 1526-ban, a mohácsi csatavesztés tragédiája után, Szülejmán szultán elé ment és Dunaföldvárnál alázatos örömmel adták át Buda város kulcsait. A szultán hajókon el is szállíttatta a budai zsidó lakosságot, akik azonban hamarosan visszatelepültek. A Vizivárost később Juden stadtnak nevezték. A zsidó lakosság mindvégig a törökökkel rokonszenvezett s ezért a keresztény hadak nagy vérengzést hajtottak végre köztük, mivel még a katonai ellenállásban is részt vettek. Ez példátlan bűntett volt ellenük.

A középkori Magyar Királyság egész története, ha tárgyilagosan nézzük az eseményeket, nem ad alapot arra, hogy a zsidóság az újkorban, egészen napjainkig, úgy viszonyuljon a magyarsághoz, mint a jogfosztottságukat elősegítő néphez, akit ezért büntetni lehet, sőt kell. A XIX. század elejétől, mondjuk Napóleon korától, felgyorsult az egyenjogúsítás folyamata, de felgyorsult a beilleszkedés, az asszimiláció folyamata is. Ettől az időtől kezdve kezdenek tiltakozni a zsidó nemzet meghatározás ellen, s hirdetik harsányan a kizárólag vallási különbségeket. Holott, csodálatos összetartásuk, bámulatos szolidaritásuk, magasrendű szellemi adottságaik, kőkemény érdekvédelmük s bármilyen veszéllyel szembeni azonnali össze- zárásuk olyan titokzatos erő, amely csakis nemzetiségi-genetikai gyökerű lehet. Izrael etnikai politikájának ma is ez az alapja. A nemzethez tartozás ugyanis sorsközösség vállalása, amelyet a szellemiség és a tudat határoz meg. A zsidóság kétségtelenül egy hatalmas világnemzet, amely statisztikai kisebbségéhez képest óriási szerepet játszik a világgazdaságban, a világpolitikában és persze a világkultúrában.

Újabb vizsgálódás tárgya lehetne az újkori baloldaliságuk, a materialista bolsevizmushoz való igen erős vonzódásuk, a választott nép felsőbbrendűségéből adódó ítélkezésük és bosszúálló elégtételek jogosnak vélt végrehajtásai, mindenfajta bűnbevallás és megbánás nélkül. Ugyanakkor, kéltségtelenül valós szenvedéseik kizárólagos ságának, elismerését is megkövetelik – minden áron.

S itt értünk vissza a kiinduló pontunkhoz. A magyar Szent Korona örökébe lépő országunknak ne olyan alkotmánya legyen, amelyet 11 választott ember, az Alkotmánybíróság, korlátozás nélkül irányíthat. Országunkat ugyanis 20 esztendeje nem a miniszterelnök s nem az országgyűlés irányítja, hanem az Alkotmánybíróság, amely 1989/90-ben elszabotálta a rendszerváltást. Ez volt az igazi jogfosztás, amely az egész magyar népet érintette, hiszen három alapkérdést elutasított, alkotmány-ellenességre hívatkozva.

  1. A magyar állam nem jogutódja az 1944. március 19 és a 1991. június 21 közötti államnak,
  2. A tulajdonviszonyokat vissza kell állítani az 1944. március 19-i állapot szerint (reprivatizáció),
  3. A kommunista diktatúra bűnöseit meg kell büntetni és 25 évre ki kell zárni a politikai közéletből (Zétényi-Takács-törvény-tervezet).

Ez a testület mindenki felett áll, felette semmiféle fórum nem létezik, s egyetlen tagja sem hívható vissza, holott ilyen felhatalmazása e testületnek sohasem volt. Ez a testület a legfőbb bűnös abban, hogy ide jutottunk. Az ő „alkotmányozásuk” tette lehetővé, hogy a közvagyont szétlopták és elkótyavetyélték. Most az új alkotmányt nem szabadna ennek a testületnek, az eddig általuk létrehozott alapelvekre építeni, sőt ki kellene mondani az Alkotmánybíróság megszüntetését és a parlamentnek alárendelt  Kúria visszaállítását !

A Szent Korona-tan ne bokréta legyen az Alkotmánybíróság tagjainak fekete kalapján, hanem valós garancia minden fajta jogfosztottság teljes megszüntetésére. Azt vallom: aki egyenesen beszél, az nem ellenség, s senki ne is kiálthassa ki annak. S a polgár ezen jogát védje az az új magyar alkotmány.

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap