A körzős ember - Omul cu compasul

Csata Ernő, p, 11/27/2015 - 00:15

 

 

 

                                                                              

                                          

Az este bekarcoltam a homokba
egy másik, új rend képletét, ami
a dolgok titkos lényét hordozza,
mi nem romos, nem lehet mozdítani.
 
Itt, e gyűrű, ahová megpróbálom
befogni csillagok forgását a végtelenen:
valami bűvös kör tüzes medálon,
nyers étke önmagának és telhetetlen.
 
Mint egy bölcs szimbólum, a túloldalon
egy sugársátor áttetsző hártyával:
A háromszög, amerre kell tartanom
az esti bronz harangkongásával.
 
Semmi ismeretlennel nem számoltam
ebben a mindenség lenyomatában,
sem a liliomokkal díszített korsóban,
sem a keserű kristályok villámában.
 
Öröktől fogva, mint a fúvós hangszer,
énekkel megtelik, mert a teremtett
tapogatja önnön határát még egyszer,
igazolván éppen egy saját méretet.
 
Így hittem. A késő csillagok egén,
lefeküdve, magam mellé helyeztem
a körzőt, harmónia mérnökként én,
a gólya, nyugodtabb repülésemen.
 
Ó! mennyi örökkévalóság egy órában,
mikor hazugsággal testvér az álom?
Épen, a tegnap esti formájában
és tisztán, jaj! egyiket sem találom.
 
Mily pokoli hővel és fekete esőkkel
érkezett ma világra a hajnal?
Hatalmas gazok puha levelekkel
susognak a parton tengeri habbal.
 
A homokon csonkok, formátlan gyökerek,
amik megsértették az idillinek tűnő vackot,
és az áttetsző képek tönkrementek,
melyekről én mondtam szerény jóslatot.
 
Ó, mély vergődésekkel habzó tenger,
mért kavarogsz a termékeny aljzaton?
A só éneke helyett, a sziklahegyen,
rovarok s hüllők hemzsegnek zajoson.
 
Rézsútos a buckán csillagok járása,
s kísértetek hagyománya is ledőlt,
mióta egy egér kimúlt járkálva,
körbehordozván hulláját, mit megölt.
 
Hamuval és hangyabolyok törekével
éltek majd, ti - kicsapongó levelek,
a kifinomult minták feledésével,
és eltűnnek az isteni erezetek!
 
Ti, seregben és csapatban szárnyalók,
az örök ajándék, ami nektek átadódik,
a szárnyak csapkodása, mély titok,
mellyel a repülés művészetté oldódik!
 
Jaj! ez a csillag napnyugtára halad...
A kristályok széttörtek és vérzenek.
Töméntelen víz betegen szalad
és folyók éber koszorúi elkenődnek.
 
Itt a világi hanyatlás közepén
állok s várom félénken az időmet,
a sok nyíló virág, mikor már nem él,
mint békák, melyek zavarják körzőmet.
                                    
Akkor beszúrva hegyét a homokba,
ugyanazon jelek ragyognak a napban,
megőrizvén örök arcukat a dolgokban,
a múló világok ábrázatában. 
 
 
 
 Ştefan Augustin Doinaş

                                  

Omul cu compasul

                                       

Am zgâriat aseara pe nisip
formula unei alte ordini, care
conţine-al lucrurilor tainic chip,
cel fără de ruină şi mişcare.

 

Aici, acest inel în care-ncerc
să prind rotirea stelelor în spaţiu:
medalie de foc şi magic Cerc,
lui însuşi hrană crudă şi nesăţiu.

 

Iar dincolo, ca simbol înţelept,
un cort de raze cu foiţă clară:
Triunghiul către care mă îndrept
la dangatele bronzului de seară.

 

Nimic nu socoteam a fi străin
de-aceste prea statornice tipare
nici amfora corolelor de crin,
nici fulgerul cristalelor amare.

 

Mereu, ca instrumentul de suflat,
cu cântec se vor umple, căci faptura
îşi pipăie conturul terminat
abia adeverindu-le măsura.

 

Aşa credeam. Sub stelele târzii,
culcându-mă, strângeam pe lângă mine
compasul, inginer de armonii
Şi cocostârc al zborurilor line.

 

Ah! câte veacuri scapătă-ntr-un ceas
când somnul dulce-i frate cu minciuna?
Din formele de-aseară n-a rămas
întreagă şi curată vai! nici una.

 

Cu ce călduri de iad şi negre ploi
veniră astăzi zorile pe lume ?
Enorme bălării cu frunze moi
foşnesc pe ţărm, ca mările în spume.

 

Tulpini diforme, zgârciuri pe nisip
rănira idealul receptacol
şi ruinară transparentul chip
căruia eu i-am fost umil oracol.

 

O, mare-n spasmuri, cu zvâcniri adânci,
de ce-ai întors genunile fertile ?
În loc să cânte sarea, sus pe stânci
aud foind insecte şi reptile.

 

Pieziş e mersul astrelor pe grind,
iar datina stihiilor surpau,
de când un şoarece muri umblând
cu stirvu-i putred cercul fără pată.

 

Cu scrum şi rumeguş de furnicar
vă veţi hrăni, voi - frunze libertine,
ce-aţi dat uitării-aulicul tipar
şi aria nervurilor divine!

 

Iar voua, zburătoare-n stol şi pâlc,
ştiuţa vi-i de-a pururea dar sparu
bătaia aripilor, grea de tilc,
prin care orice zbor devine artă!

 

Vai! steaua asta merge spre amurg...
Cristalele s-au spart şi sângerează.
Şi mii de ape lincede se scurg
mânjind coroana fluviilor, trează.

 

Ci-n mijlocul declinului lumesc
eu stau şi-aştept, cu sfiiciune, ceasul,
când putrezi-vor florile ce cresc
ca broaşte care-mi tulbură compasul.

                                       

Atunci, lovind cu vârful în nisip,
aceleaşi semne vor luci în soare,
păstrând în forma lor eternul chip al
lucrurilor lumii trecătoare.
 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap