Körmendi Lajos: Robinson az árokparton „Parasztnak tanyára”

Szerkesztő D, h, 09/12/2016 - 00:03

 

 

 

 

 

 

Főutak, utak lábára kötözött koloncok a falvak, elrobog mellettük a modern élet, mondta egy ismerősöm. Nincs igaza. Az elmúlt néhány esztendőben nemcsak a mezőgazdaság korszerűsödött, de csöndes vagy kevésbé csöndes drámák színpadává is lett számtalan falu és kisváros. Egyebek között a vidékre telepített üzemek is átrajzolják a falvak portréját. Természetesen az itt élő emberekét is.

 

1.

Fekete füst gomolyog egy kéményből az ipari füstöt sohasem látott földek fölött. Kevés helyen örültek úgy ennek, mint J.-n. A fekete cafatokat okádó kémény tövében ott az új gyár. Ennek a kellékes részlegében dolgozik S.-né.

– A pénz miatt kezdtem dolgozni – mondja –, de ennél sokkal többet kaptam. Azelőtt nagyon ingerlékeny voltam, gondolom, az anyagiak is bolygattak. Amióta eljárok, elmúlt a zaklatottságom. Úgy látszik, gyógyszer lett nekem a gyár.

– Nem viseli meg az idegeit, hogy mindig csak egy részműveletet végez? Mindig ugyanazt.

– Ellenkezőleg, még élvezem is. Az ember abba az egy dologba jól begyakorolja magát, nem kell félni, hogy hibázik.

– Mit szólnak a férjek az asszonyok munkavállalásához'?

– Nőtt a becsületünk, mert már nemcsak költjük a pénzt, de keressük is. Az nagyon jó, hogy a nők is eljárnak dolgozni, csakhát nekünk ez dupla teher. Amíg az üzemben vagyok, erre a munkára kell figyelni, ha hazamegyek, akkor meg a háztartásra. Mégis, szívesen vállalom. Amikor kilép az asszony a háza kapuján és belép a gyárba, mindjárt másként látja a világot. Jobban megismeri az embereket. Beszélget valakivel, akiről eddig azt gondolta, buta ember. Most rájön, hogy nem is olyan buta, csak nem szeret beszélgetni. És azzal, hogy megtanultam ezt a munkát meg a politikát, műveltebb lettem. Merthogy jártam marxista középiskolába is.

– Megfigyeltem, az anyós „Dicsértessék!” köszönését ön úgy fogadta, hogy „Mindörökké!”. Szokásból?

– Nehéz eligazodni ezen. Valahogy két közben van az ember. Nekünk még nem azt tanították, amit a maiaknak: vallásosan neveltek. Persze, nemcsak a marxista iskola óta, már azelőtt is változott a nézetem. De valahogy mégis, csak két közben él az ember.

– Amióta munkát vállalt a gyárban, mivel gyarapodott a család?

– Újjáépítettük a családi házat, villamosítottuk a háztartást. A két fiam tanul, egyikük villamos üzemmérnök lesz, a másik még középiskolás, de ő is hasonló pályára készül. És ez nagyon sok pénzbe kerül. Egy keresetből mindezt nem tudtuk volna megoldani.

– Segít-e a család a házimunkában?

– A kisebbik fiam takarít, a porszívóval végignyargalja a lakást és beszerzi az ennivalót a disznóknak. Az állatokat a férjem eteti. A szabadszombatot én szabadmosási napnak nevezem, ebben segít a férjem is. Neki jobban kell a pihenés, azokkal a nagy gépekkel ő jobban elfárad: gépszerelő a téeszben.

– És a többi munkásnőnek segítenek-e otthon?

– Az egyik mondja, hogy elküldi a gyerekeket bevásárolni, a másiknak a férje segít valamit, de a legtöbb helyen odahaza minden az asszonyra marad. Szerintem az asszonyon is múlik, hogy segít-e neki a családja.

A műhelyben oklevelek. „Oklevél a Martos Flóra szocialista brigádnak a Nagy Októberi Szocialista Forradalom 60. évfordulójának tiszteletére rendezett községi brigádvetélkedőn elért IV helyezésért.” Egy másik oklevél: „Martos Flóra brigád 1967. november 7-e tiszteletére a brigádversenyben a szocialista brigád zöldkoszorús fokozatát érte el.” Egy levél a brigádnaplóból: „Nagy meglepetés volt és öröm az otthonban lévőknek az öregekre való megemlékezésök, hálás sok köszönetet küldünk az értük való szíves fáradozásukért és nemes jó cselekedetökért S.-nének és brigádjának, és Isten áldását kérjük reájuk. Tisztelettel az Otthon öregei.”

 

2.

Varróüzem B. községben. Az épületben azelőtt lovak voltak. Most száz asszony munkahelye. A legtöbbnek az első: a főzőkanál mellől jöttek.

– Teljesítményben dolgozunk – mondja egy asszony. – Amikor új fazonra állunk át, akkor napi húsz-harminc forintot keresünk. Két és fél hónapig nem volt szabadszombatunk, hajtottunk a német export miatt. Ha megemlítjük, hogy nehéz teljesíteni a normát, akkor azt mondják a pesti főnökök, a tandíjat meg kell fizetni.

A varróüzem vezetőjére, B.P.-nére elég ránézni, látszik, hogy idegileg milyen megviselt.

– A kis szériát megsínyli az asszonyok pénztárcája. A négy-ötszáz darab hamar lefut a szalagról. Ilyenkor idegeskednek, s idegenkednek az új munkától. Mire azt is elsajátítják, már kezdhetik az újat. A pesti vezetők nagyon tudnak követelni. De adni? ... Meg sem hallgatnak minket.

– Mit szeretne elmondani nekik?

– Például azt, hogy az itteni brigádmozgalmat nem lehet Pestről irányítani. Hát ki lehet úgy értékelni a szocialista brigádok munkáját, hogy felkérik a naplókat Pestre és díjazzák a szép beírásokat? Honnan tudják, mi van a szavak mögött? Hiszen alig látjuk őket. A mi fejünk fölött pedig átnyúlnak, nem kíváncsiak a helyi vezetők véleményére.

– Miért nem csap az asztalra?

– Ha panaszkodunk, ránkfogják, hogy a „vidéki vezetők a rosszak”. Ha viszont valami eredményt érünk el, azt a központ kisajátítja magának. Itt volt az NSZK-export. A központ felajánlotta a szalagvezetőknek és nekem a prémiumot. Időre elkészült a munka, akkor jött egy telefonértesítés, hogy megváltozott az ábra, mi kevesebbet kapunk, majd megmagyarázzák, miért. Máig sem magyarázták meg.

B.P-né sírással küszködik, keserűen legyint.

– Nem sok vizet zavarnak a vidéki üzemek vezetői, az úgynevezett középkáderek. Ha ezt előre tudom, nem maradok itt. Bizalmatlanok is velünk szemben. Megkaptam már egy betegségemért azt is, hogy menekülök a munka elől. Ugyan honnan tudják? Itt vannak jó félóráig, s akkor is jelentéktelen személyi ügyekkel foglalkoznak.

Budapestre utazom, megkeresem a szóbanforgó címet.

– A B.-i üzemben mindent meg tudnak csinálni, kellő felügyelet mellett – mondja az elnök. – A középvezetők, sajnos, nem állnak olyan szinten, hogy önállóan beindítsanak egy új fazont. Most is kénytelenek leszünk kártérítési eljárást indítani ellenük.

– Sűrűn megfordulnak B.-n?

– Hetente egyszer... kétszer... De a helyi problémákat képtelenek vagyunk rendezni helyettük.

– A munkásnőkkel is elégedetlenek?

– Velük semmi bajunk, mindenre készek, még éjszakai munkára is. És egyedül a B.-i üzemünkben működik szocialista címet elnyert brigád, kettő is, a pesti és a másik vidéki üzemünkben egy sincs. Persze, a munkafegyelemmel baj van, B.-n még nem tudják az üzemi rendet.

Említem a brigádok igazságtalannak vélt értékelését.

– Úgy fest a dolog, hogy a szocialista brigádmozgalmat a lentiek nem tudják irányítani – mondja az elnök. – Előfordul, hogy átnyúlunk a helyiek feje fölött, de az esetek kilencven százalékában kikérjük a véleményüket.

– Kevés időt töltenek B.-n. Fél órát mondanak.

– Szó sincs róla, legalább másfél órát ott töltünk. Különben is erőn felül segítjük őket.

– A másfél órás látogatásokkor mit lehet észrevenni?

– Azt, hogy a telepvezető és a szalagvezető nem mer selejtes ruhát visszaadni. B.-n erős a sógor-komaság, az egymás iránti elnézés. Senki sem akar magának egy kis községben ellenséget szerezni.

Visszamegyek B. községbe, a varróüzembe. Elmondom az elnök véleményét. Az üzemvezető sírvafakad.

– Volt egyszer egy 12 ezer darabos szovjet export, ebből kétezer szabványa el volt szúrva: Pesten csinálták. Ezért ki a felelős? Velünk pedig nyolcvan blúzért akarnak kártérítést fizettetni. És mi az a nagy segítség? Lejött a technológus a szovjet export ügyében tíz órakor és fél egykor már elment. Utána jöttünk rá, hogy a fazon egyik oldala két centivel szélesebb. Hát ilyen ez a nagy, erőn felüli segítség. És most, hogy valaki kiteregette a szennyest, az elnök brigádvezetői gyűlést akar összehívni Pesten. Hirtelen egy kis demokratizmust!... Hat évig nem volt...

 

3.

Z. kemény kötésű férfi. Nehezen kezdett beszélni, de amikor rászánta magát, órákig mondta alig kihevert „kalandjainak” történetét.

– Gépészmérnök vagyok. Pesten éltünk egy beteges gyerekkel, lakásra sem volt remény, vidékre kellett jönnünk. Így kerültem K.-ra 1967-ben. Két évre rá felkerestek a városka vezetői, hogy a vidéki ipartelepítés K.-t sem kerüli el, irányítsak egy olyan üzemegységet, melynek a központja Pesten van. A semmiből kell megteremteni, olyan emberekkel, akik nem is tudják, mi az az üzemi munka. Elkezdtük: eltelt egy kis idő, és mi már úgy gazdálkodtunk, hogy a hulladék hulladékából is árut készítettünk. A központban hallottam is olyan cinikus megjegyzést valamilyen pazarlással kapcsolatban, hogy „nem baj, majd kigazdálkodja a K.-i üzem.” Meg is becsültek minket, ajaj! Egyszer lent volt az egyik vezetőségi tag többedmagával, de másfél óra után menni akartak. Miért olyan sürgős? „Mert a Volga szállóban ünnepségünk lesz” – mondta. És kik lesznek ott? „A központ dolgozói”. „És vidékről? „Maguk oda be sem férnek”.

Ekkor még csak a régi kaszinóépületünk volt, no meg egy saras udvarunk. Valódi üzemet akartam teremteni, minél több pénzt kellett szerezni a központtól. Sikerült: kaptunk néhány milliót, lett új présműhely, betonoztuk az udvart, lett raktár, szociális épület, kerítés. Hogy ez sikerüljön, minden eszközt bevetettem. Mikor felmentem a központba, a nőknek virággal, édességekkel kedveskedtem. A vezetőknek? Mázsaszámra küldtük fel a krumplit, amikor nem lehetett kapni. Becsomagoltuk egyenként a tojásokat, küldtük. A kacsákat tucatszámra, megpucolva... Nem ingyen volt, de nagyon-nagyon olcsón. Elvárták. A kihasználásig ment a dolog. Meguntuk. Egyszer aztán mondtam, hogy többet nem tojnak a K.-i tyúkok. Pedig nagyon jó vezető maradhattam volna 1973 után is, ha folytatom az ajándékozást. Ha nem említem meg a lenti bajokat, hanem mindenre azt mondom: majd megoldjuk.

Gépeket ígértek. Ahogy érkeztek, látom, ezek elhasznált, elavult konstrukciók. Fent meg is kérdeztem, hogy miért a központ kapja az új gépeket, mi pedig a régieket? Mire: „Jó az parasztnak tanyára!” Egy tanácskozáson döngették a mellüket a pesti vezetők, hogy megszüntették az emberölő műveleteket. Persze, hogy megszüntették! Pesten! Úgy, hogy leküldték nekünk azokat a gépeket. Nem egészen egy év alatt tizennégy százalékkal szigorították a normát. 1970-ben hat forintos órabérrel kezdtek a mi asszonyaink. A pesti üzemben dolgozók már akkor többet kerestek havi ezer forinttal. Ma is magasabb az órabérük néhány forinttal, pedig a munka és a szaktudás ugyanaz. Hát emiatt is összekülönböztünk a főnökökkel.

Egy szakmunkásom építkezéshez kért támogatást. Felküldtük a kérelmét a központba, három hónap múlva jött a rövid válasz: vidékre nem vonatkozik. Aztán üdülő-beutalókat kértem olyan arányban, amilyet képviseltünk az egész cégen belül. Válasz: már elfogyott. Mikor megkérdezték a dolgozóim, miért kap több pénzt a pesti munkás, azt válaszolták, hogy vidéken olcsóbb az élet és Pesten jobban kopnak a ruhák, sokat kell közlekedni. Elég cinikus szöveg, nem?

Hét évet húztam le itt, nem voltam diplomatikus, ezért lett az a vége, hogy velem nem lehet dolgozni. Nyolcvan kilósan kezdtem az üzem megteremtését, hatvannyolc lettem, amikor leköszöntem. Közben felnőttek a gyerekeim anélkül, hogy érezték volna, nekik apjuk is van. Barátokat sem gyűjtöttem. De énszerintem ez a sorsa a legtöbb ilyen vidékre telepített üzem vezetőjének: a pestiek átnyúlnak a feje fölött, ki van szolgáltatva nekik, magára van hagyva a gondjaival, mert Pestről csak pofavizitre járnak le. És a pénz!... Amikor ünnepség volt a központban (Kiváló Üzem címet nyertünk), egymásnak adogatták a pestiek a borítékokat; nekünk csak néhány könyv jutott. Félévkor a cég 126 százalékra teljesítette a tervét, a K.-i telep pedig 136 százalékra. Ebbó1 az alkalomból 22 ezer forintot osztottak ki, amiből kilencszáz forint jutott a K.-i dolgozóknak, ugyanennyi a másik vidéki telephelynek, a többit a pestiek kapták. Pedig a két vidéki üzem foglalkoztatja az összes létszám felét.

 

4.

T.-i párttitkár mondja.

– A varróüzem indítása után a dolgozók panaszkodtak: nincs anyag, nincs folyamatos munka. Reklamáltunk a cég pesti vezetőinél, mindent megígértek, de minden maradt a régiben. Reklamáció, ígéret, reklamáció, ígéret... Meguntam, írtam egy levelet.

Ideadja.

„Tisztelt Igazgató Elvtárs! A türelmetlenségem rákényszerített arra, hogy bizonyos dolgokról tájékoztassam az igazgató elvtársat. A T.-i üzem irányításának tisztázását jó volna rövidesen lerendezni. Az üzem beindítása óta öt-hat fő már részt vett az irányításban... Továbbra is probléma van a folyamatos anyagellátással, és az ahhoz tartozó egyéb kellékekkel, a dolgozók átlagkeresetével; még mindig nincs meg az üzem bérszabályzata... A Járási Bizottság megbízásából a múlt évi termelést és a dolgozók átlagkeresetének kimutatásához használatos statisztikai adatközlő lapot már kb. kettő hete felküldtem és idáig még semmilyen választ nem kaptam. Engem pedig a Járási Bizottságtól molesztálnak, azt kérdezik, milyen cég az, amelyik nem reagál a pártszervezet kérésére. Ilyen körülmények között jó néhány vezető és dolgozó nem tud dolgozni, ezért határoztak úgy, hogy nem dolgoznak tovább a vállalatnál. Mi is kénytelenek vagyunk a sorozatos elégedetlenséget megvizsgálni, szükség esetén Végrehajtó Bizottsági ülésen tisztázni... Kérem, hogy az ügy tisztázásáért elsősorban itt a párt és tanács vezetőségével vegyék fel a kapcsolatot. Az üzem és az ott dolgozók elbírálása nem jó, ha gyarmati módon megy, mert ez rövidesen visszaüt... Elvtársi üdvözlettel CS. A. Párt. Biz. titkár.”

 

5.

Egy másik kisvárosban tekintélyes méretű, újonnan épült üzem irodájában ülök a fiatal vezetővel: ő bizalmatlan és zárkózott. Mutatom neki a megyei lap egyik cikkét, mely ugyancsak egy vidékre telepített üzemről szól. „A Pannónia bundáit árulják Koppenhágában, Párizsban, s még sok külföldi város áruházaiban, üzleteiben. A kunszentmártoni munkások véleménye az: nem kérdezi meg az átvevő cégek szakembere, hogy a bunda a kettes, vagy a négyes gyárban készül-e? A kiváló minőség a fontos és ezt betartják Kunszentmártonban, sőt hozzák a mennyiségi mutatókat is.” Az idézett cikk adatokat közöl a Pannónia Szőrmekonfekció Vállalat egyes gyáregységeinek átlagbéreiről. Kiderül, hogy a központi gyárban 1976-ban háromezer 72, tavaly háromezer 359 forint volt az átlagbér; a csepeli gyáregységé már körülbelül ötszáz forinttal, a szegedié pedig megközelítőleg nyolcszáz forinttal volt kevesebb. A Pannónia kunszentmártoni gyárában 1976-ban kétezer 240, tavaly pedig kétezer 484 forint volt az átlagbér. Könnyű kiszámítani: még nagyobb a különbség.

Az ifjú főnök olvas, azután hümmög. Rosszkedvű. Nem akar beszélni. Szeretném szóra bírni.

– Maguknál minden rendben?

– Nagyjából.

– Semmi gond?

– Apróságok.

– Úgy tudom, hogy majdnem kétszáz munkásnővel kevesebb van a szükségesnél. Ez sem gond?

Jódarabig nem válaszol, majd ingerülten kérdezi.

– Tud ezen segíteni talán?

Most én hallgatok. Aztán mégiscsak kérdezek:

– A bérek?

Csönd.

– Magára mi van bízva?

– Hagyjon békén!

– Dönthet önállóan?

– Igen.

Telexpapírt fúj le az asztalról a huzat. Felveszem, elolvasom. „Keerek engedeelyt indigoo és tollbeteet vaasaarlaasaara. V. I. üzemvezető.”

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap