Körmendi Lajos: Robinson az árokparton Nyomorodásig

Szerkesztő D, sze, 10/12/2016 - 00:04

 

 

 

 

 

 

1.

A derekam! Hogy így, hogy úgy.

Nem is csuda: ha virrad, ha nem, már piszkálja a kihűlt tűzhelyet, melegíti a moslékot, keze vizes lesz, szalad az ólba fáért. Kutyálkodik vele az idő, kezefején repedezik a bőr, de ő csak hipp-hopp, viszi a jószág étkét, kerül-fordul, mosogat, már készíti a család reggelijét, kapja magát, szalad a boltba, térül-fordul, rotyog az ebéd...

A derekam! Hogy így, hogy úgy.

„Rokkantra dolgozza magát édesanyám. Mivégre?”

 

2.

– Hogy adja? – meríti kezét a kukoricás zsákba a vevő.

A vevő megrág egy szemet, kiköpi.

– Dohos ez, sokra tartja.

Elmegy, körüljárja a terménypiacot, visszatér, megint szájába vesz egy szem kukoricát.

– Hol tartotta ezt a tengerit, jóember?

– Góréban volt egész ősszel.

– Hacsak a határban nem látott valami górét...

Megint elmegy, visszatér. Egy kilóért tíz fillérrel kevesebbet ígér. Hosszú alku. Parola.

 

3.

„Tudod fiam, az a kis haszon csak sarkallja az embert Meg aztán úgysem tudok nyugton ülni. Esetleg ha dolgoznék valahol...”

Merthogy ő nem dolgozik sehol. Azaz, vállalatnál, téeszben nem. Csak otthon, a háztájiban.

Nyikorog a talicska, rajta kukorica. Több zsákban. Összeszorított fogak. A kezei szinte megnyúlnak. Röpke pihenő. Tovább, odahaza már rotyog az ebéd, nemsokára jönnek a gyerekek...

– Hogy van, szomszédasszony?

„A derekam!” Hogy így, hogy úgy. „Viszek már a disznóknak egy kis tengerit. A fiam mondja, adjak el belőlük, dehát csak marad...”

 

4.

A vevő tízszer elmegy, mindannyiszor „visszatéved”.

– A tyúkot megeszi-e?

– Ez a szelíd hízó? Ezen elsétálhat a tyúk, csipegethet a hátán, csak felnéz rá a koca, de nem bántja. Láthatja, hely az van a hátán, olyan széles, mint egy baromfiudvar.

A vevő hümmög, elmegy, de tizenegyedszer is visszajön.

– Olyan kis beletlen.

– Mert reggel óta nem evett. Ha megeteti, akkora lesz, mint egy sátor.

A vevő tizenkettedszer is elmegy, de az eladó már tudja, hogy elkelt a hízó. Csakhogy ott vannak még a malacok, hát csak topogni kell tovább a hidegben, fújni repedezett, házimunkában elkérgesedett markát. Jónéhány nyolchetes malac vár vevőre.

– Ára?

– Négyszáz.

– Párja?

– Olyat mondok magának rögtön, csak bakafántoskodjék!...

– Hallja-e jóasszony, kár volt még ezeket elvenni az anyjuk alól!

– Nincs szeme? Nézze, micsoda hosszúderekú malacok!

– Ez? – kapja fel az egyik visító malacot az eladó. – Megvan tíz kiló!

De a vevő konok. Kerül egyet, újra arra jön, tüntetően elmegy a malacok mellett, mintha ott sem lennének. Az eladó utánaszól.

– Gondolja meg, jóember, azóta hárman is kérték!

– No, egye fene! Azért a négy szebbért megadom a négyszázat, de a hitványért csak háromszázat.

Ma délután van, kezd csontkaparó hideg lenni. Ők meg csak alkudoznak, egyezkednek: „Na jó, adom a kisebbjét háromszázötvenért, de csak akkor, ha a rédiát maga íratja át.” Ebben maradnak.

 

5.

„Hasogatnak az ízületek, reggelente majdnem sírok, alig tudok felülni az ágyban. A derekam…”

Hogy így, hogy úgy.

„Édesanyám, mi lesz, ha leesik a lábáról?”

„Bírjuk még, fiam.”

„Még igen, dehát apám is hanyatlik.”

„Hát nem élhetünk dologtalanul!”

„De nyomorodásig? Semmi szórakozásuk, elalszanak a tévéfilmen is.”

„Jaj, fiam, dehogyis nincs! Látnád, ahogy a cigányok a lovakat árulják a vásáron! Kész passzió…”

„A vásártéren és az ólban telik el az életük. Vesznek valamit, kipendítik, bajlódnak vele, eladják, megint vesznek…”

 

6.

„Kedves fiam, mindig zsörtölődsz a jószágozás miatt, dehát te nem értheted már ezt a skatulya lakásotokban, ahol gombra jár a meleg is, akár a villany. Mit tudod te a mi életünket a jó, fűtött műhelyben, ahol csak a csavarok passzítása a gondod! Dehát honnan is tudhatnád a mi küzdelmes sorsunkat? Gyermekkorod óta odavagy iskolában, itt-ott, a városban. Ezért biztos nem örülsz mostani levelemnek sem. Apád szénát vett a barmoknak, azokat a világért nem adná, tudod. Én ugyan eladtam néhány tyúkot, meg tojást, ezzel is kevesebedett a gond. Hát mi ebből garasolgatunk kedves fiam, öregek vagyunk már, gyűjteni kell valamicskét tehetetlen korunkra is, mert akkor sem szeretnénk a nyűgötök lenni. Megvettük a koporsónkat meg a fejfákat is, szépen rácirkalmazták a betűket, csak még az hiányzik, hogy mikor tesznek a földbe. De arra is előteremtjük a költségeket, apád a marhákból gondolja. Csókolunk benneteket, apád, anyád.”

 

7.

Beáll egy szénásszekér a placcra, a kucsmás ember kifogja a teheneket, enni lök nekik. Vevő jön, körüljárja a szénát.

– Hogy adja?

Mondja hány ezerért.

– A két tehénnel együtt?

Az eladó szörnyű méregbe gurul.

– Magának ez semmi pénzért nem eladó!

De komoly vevő csak nem akad. Órák múlva előkerül az első, benyúl a széna közé jó mélyre, kihúz maroknyit, hosszan vizsgálja a széna színét, szagolgatja.

– Azt szagolgathatja! Drága jó sarju ez! Olyan gyenge, mint a saláta!

A vevő rágcsálja.

– Az aztán nem keserű, mert csak a lábán érte az eső!

– Adja olcsóbban!

– Inkább hazarázatom.

– Ne beszéljen már, jóember! Most is eltölt egy napot. Legközelebb is. Nem ér annyit az egész.

– Futja az idő. Eladom, mire szántani kell.

– Isten neki, megadom! De csak akkor, ha maga fizeti a mázsálást és hazafuvarozza a szénát.

Közben a vevő felesége a baromfipiacon három-, négyéves tyúkokat árul, no meg a tojásokat.

– Friss a tojás?

– Az hát.

A vevő kézbe vesz egyet, rázza. Másodikat, harmadikat... Az eladó türelmetlen.

– Hallja-e, nagysága! Ha magát ennyit ráznák, maga is meglötyögősödne... Ha nem kell, ne vigye!

De viszi. Sőt, a tyúkok is érdeklik. Lábuknál fogva súlyozza őket sokáig. Az eladó kikapja kezéből, ráripakodik.

– Ne lógassa azt a szegény jószágot, hallja-e? Magának jó lenne, ha fővel lógatnák lefelé? Fújjon a tolla közé, meglátja, hogy olyan sárga ezeknek a bőre, mint a kikerics. Kukoricát adtunk nekik, nem tápot!

– Tojik is?

– Ez? Kétszikűt!

– Öreg már. Redves a lába.

– Fajtája. Csirkekorában is ilyen volt. Vegye csak meg, majd meglátja, micsoda aranykarikás húsleves lesz ebből!

Csak ez a hideg, ez a ríkató, kuruc idő! Ez a pogány élet!

 

8.

„A derekam, a visszerem, ízületek...” Így is, úgy is.

„Hát a kis menyemet miért nem hoztad? És a kis csiribiri unokáimat?”

„Édesanyám, hogyan mondjam ezt el magának?”...

Az asszony állt a tükör előtt...

„Látod, nem is leszek olyan rettenetesen csúnya halott! No, hogy tetszik a fejrevaló koszorúm? Meg tudjuk ám venni a szemfedőket is! Nem lesz velünk bajotok...”

Csatt! Röppentek az asztal dús étkei, az asszony értetlenül nézett máskor szelíd fiára.

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap