Körmendi Lajos: Robinson az árokparton Fészekrakók

Szerkesztő D, cs, 02/04/2016 - 00:18

 

 

 

 

 

 

 

Reggel öt óra. Körbejár a pálinkásüveg, aztán beindítják a betonkeverőt. Ismerősömnél, Gyulánál alapozunk. Tízszer tíz méteres sátortetős házat épít, ilyen típusú épületekkel van tele az utca. Gyulának tizenhárom munkatársa jött el segíteni, négyen „elfelejtettek” eljönni, ígéretük ellenére. Egyelőre vidáman, fütyörészve megy a munka, még a saroglyányi vizes beton sem tűnik túl nehéznek. Aztán kapunk egy zápor vizet odafentről. Rögtön sár lesz, csúszkálunk, mérgelődünk. „Hülye idő van az idén.” Fel sem száradunk, ismét zuhog a nyakunkba az áldás. Aztán délelőtt mégegyszer. Ingerült a hangulat, minden apróságért káromkodások csattannak. Szidják a magasságos égben lakozót az eső miatt, szidják a gazdát, aki csak gatyázik, szöszmötöl, vakarózik, még egyetlen saroglya betont sem fogott meg és ráadásul a sört is „elfelejti” kínálni, végül a pimasz provokálásokra hoz öt üveggel, Miklós nem is állja meg szó nélkül.

– Vigyázz, még megemeled magad! – mondja gúnyosan.

A gazda nem veszi a lapot, nem fordul mégegyszer.

– Kösz, én nem iszom – mondja a legendáshírű nagyivó, Pista, aki virtusból megivott egyszer egyik társával egy marmonkanna pálinkát, legalábbis ezt mesélték a többiek. De most dacból nem kér, azért a három kortyért, ami ebből az öt üvegből neki jutna, a kezét sem emeli meg.

Ismét fellegek gyülekeznek az égen és a homlokokon, most éppen azért ingerült a társaság, mert Gyula az utcáról hordatja a betont a telek hátuljába, az alsó épület alapjába, amit szintén elkészítünk egy füst alatt. Szóval az utcáról hordjuk a betont, csúszkálunk a pocsolyában, pedig a telek mélyén is van egy halom sóder, ott is lehetne betont keverni, de nem... Még nincs dél, de a saroglyázók egyike, Miklós párja, egy szemüveges, kövérkés fiú már kétszer elejtette a tele saroglyát, Miklós leverte miatta jobb kezéről a zománcot, ujjai hegyéről csepeg a vér. Amikor párja harmadszor is elejti a saroglyát és könyörgő tekintettel néz Miklósra, az válogatott szitkokkal illeti „szappannakvaló” párját, éktelenül dühös, minden átmenet nélkül Gyula, a házigazda le- és felmenő rokonságát emlegeti ízes faluszéli akcentussal. El akar menni, neki ebből elege volt.

– Ne menj el, mert akkor Gyula nem fogja neked visszasegíteni, ha építkezel – tanácsolja Pista.

Miklós mond egy cifrát, marad. Aztán amikor már egy saroglyát cipelünk és a betonkeverőre várunk, kifakad.

– A múlt szombaton Jenő bácsinál voltam falazni, azelőtt Sanyinál alapot ásni és alapozni három napon át, azelőtt Jenő bácsinál alapoztunk... Ez így megy tavaly óta. Reggelente az ujjaimat alig tudom kiegyenesíteni, fáj a kezem, azt mondja a feleségem, hogy meg van erőltetve, minden hétvégén csupa izzadság és mocsok vagyok. És mit gondolsz, ezek közül mindenki visszasegít majd? Jó is lenne! Jövőre építkezem. Szerintem ez a smucig disznó se jön majd el – int Gyula felé.

– Miért nem adsz egy kis sört a munkatársaidnak? – kérdezem Gyulától, amikor négyszemközt maradunk. – Jobb kedvük lenne.

A házigazda legyint.

– Meginnák ezek a szenteltvizet is, ha a kocsmában árulnák.

– Morognak rád.

– Tudom.

– És?

Elveszíti a türelmét.

– Tudod te, hogy mennyibe kerül az építkezés? Bele fogunk rokkanni! Látod, még csak az elején tartunk, alapozunk, sok anyagot még be sem szereztem és máris le vagyunk gatyásodva. Nekem még tíz üveg sör ára is számít. De csak menj, próbálj pár helyen érdeklődni, hogy mibe kerülnek a telkek! Ebből már lesz némi fogalmad, hogy mibe kerül az ilyen fészekrakás. Pedig semmi flanc: láthatod, a sátortetős házam ma már a legszerényebb ház lehet itt, ahol már az emeletes és a tetőtér beépítéses a divat.

Megfogadtam Gyula szavát, másnap szétnéztem a településen, telket kerestem.

Az idősebb asszony botra támaszkodva jött ki, bizalmatlanul nézegetett.

– A telek után... – próbálgatom a szerepemet.

Nagynehezen beenged a portára.

– Mekkora a telek? – igyekszem oldani a feszültséget.

– Százötven négyszögöl.

– Ára?

– Hát nem is tudom, amikor legutóbb voltak itt a fiamék, háromszáznyolcvanat mondtak kadrátjáért, de fél éve már felém se néztek...

Már sír, görcsös zokogás rázza, attól félek rosszul lesz, legszívesebben lelépnék, de nem lehet, ömlik a könny és a panasz. Hosszú percek múlva megnyugszik, folytathatjuk az „üzleti” tárgyalást.

– Háromszáznyolcvanra mondta, de azóta már följebb mentek az árak...

– Köszönöm – hátrálok a kapu felé – majd meggondolom és újra jelentkezem – mondom és elmenekülök.

Még két helyen érdeklődtem, de ott sem mondtak szolidabb árakat. Egy itteni lakossal beszélgetve rákerítettük a sort a meredeken felszökő telekárakra.

– Az utóbbi években nagyon felkapták ezt a helyet! Tíz, tizenöt éve még a legjobb helyeken is lehetett portát venni néhány ezer forintért. Ma már egészen más a helyzet. A fürdő miatt. Már több az üdülő, mint a lakóház. Nézze, micsoda épületek! Jönnek ide mindenhonnan, nagy gyárak is építenek olyan üdülőket, hogy az embernek felakad a szeme a csodálkozástól. A tanács még a kubikgödröket is kiosztotta.

Egy prospektust nézegetek: a fürdőt két forrás látja el vízzel, melynek hőfoka 52-60 fok. Gyógyító hatása elsősorban a mozgásszervi, léguti, idegrendszeri betegségek kezelésénél lehet eredményes. A fürdő termálvize a calcium-magnézium hidrokarbonátos, chloridos, szulfátos, kénes, jódos, brómos gyógyvizek közé tartozik – ajánlgatja a szegényes kiadvány.

Ebédelünk Gyulánál: birkapörkölt. A nap is kisütött. Nem sok kell a jobb hangulathoz.

– Mikor vetted a telket? – kérdezem Gyulát.

– Két éve.

– Azóta voltál a fürdőben?

– Nem. Nincs arra időm. Dolgozom. Hozd csak elő a papírokat! – szól a feleségének, aztán mutogatni kezdi.

– Feljegyeztem mindent, itt van mindenről a számla. Látod? Telek 25 ezer 440 forint, ügyvéd ezeregyszászhuszonkettő, százalék négyezer-háromszázhatvanegy, telek szétmérése ötszázhúsz, felértékelés kettőszázhuszonnyolc, kerítésnek vas oszlopok ezerhatvan, ennek a furvardíja ötven, betontörmelék fuvar (az alapba) százhatvan, a sofőrnek száz, L-vas kerítéshez négyszázharmincnyolc, U-vas ötszáznyolc...

– Minek ez a sok papír?

Az ebédelők már békésen, elégedetten sörözgetnek, most bekapcsolódnak a társalgásba. Lebukott X., mondják, anyagot fújt meg a cégtől, nem tudott igazolni egy csomó anyagot, fuvart, úgyhogy észnél kell lenni borzasztóan, elég ha egy haragosa, vagy egy rossz szomszédja feljelenti az embert... Aztán biztatnak, nézzek szét az üdülőnegyedben, miből építette Z. azt a „kis” vityillót, Y pedig amazt, és főleg kikkel építtették fel. Sokat sejtetően mosolyognak, tudnak amit tudnak, de csak annyit mondhatnak, hogy ott kellene szétnézni.

A saroglyák ismét egyre nehezebbek, a megkínzott izmok végeérhetetlennek érzik ezt a délutánt. Gépiessé válik a munka, a betonkeverőből ráborítják a betont a saroglyára, néha túl sok sikerül, de a saroglyát cipelők ilyenkor sem szólnak egy szót sem, viszik összeszorított fogakkal, egy hang nélkül, gépiesen lépkednek, úgy érzik, hogy néhány méter után megnyúlik a kezük, az alap közelében pedig már ellenállhatatlanul nyílni kezdenek a saroglyát markoló ujjak, lazul a szorítás, pedig még három méter, még kettő, s úgy érzi az ember, olyan lassan teszi meg ezt a távolságot, mint egy lassított film szereplője... Aztán nagy sóhaj, amely mintha nem is örömmel, inkább csak úgy tényszerűen azt akarná kifejezni: „na, ezt sem ejtettük el.” Már a sört sem reklamálja senki, fásultan jövünk-megyünk, mint akik kiléptek az időből. Ez a közöny csak alkonyatkor lazul, élénkülnek az emberek, kezdenek türelmetlenek lenni, mikor lesz már vége? Aztán fél kilenckor ez is elérkezik: gyors, szótlan búcsúzás, Gyula fáradtan megköszöni a segítséget, „nincs mit”, mondják a munkatársai.

Ülünk a félhomályban Gyulával, néha fel-felparázslik cigarettája. A nyomasztó csöndet végül megtöri.

– Nagyon bizalmatlanul fogadtak itt a környék lakói, a fene tudja, miért. De nem érdekelt: veteményeztem, öntöztem, gondoztam a kertet, kerítést építettem... Aztán kezdtek barátságosak lenni a szomszédok: rendesen köszöntek, beszélgettünk az időjárásról, a krumplibogarakról, szerszámot adtak kölcsön... Később a bizalmukba fogadtak. Az egyik például azokról beszélt, akiktől a kertet vettem. „Nem éppen miforma emberek azok” – kezdte. „Hóbortosak: nem esznek húst. Aranka néni, aki amott lakik, pucol egy kis sárgarépát, ezt-azt, kiteszi egy üvegben a napra, úgy főz. Azt mondja, megfő. Meg, hogy jó! Zöldséget eszik, mint a kecske. Borsót, babot, répát, meg azt a seggenülő tököt. De az öccse, akitől maga vette a portát, a Jani bácsi, az is kutya egy magyar! Egyszer hoztam valamit hazafelé a szekéren. Látom, hogy Jani bácsi egy gödörben áll hónaljig, földdel körültemetve, anyaszült meztelenül. Mondom, mit csinál itt kend? Azt mondja, kúrát vesz, ez a jó tavaszi föld kihúzza az emberből a téli betegségeket. Na, mondom néki, akkor csak gyógyuljon kegyelmed!” Aztán egy másik szomszéd hajolt a fülemhez: „Idefigyeljen, szomszéd! Ezekre a mögöttük lakókra vigyázzon ám, mert nem valami egyenes emberek! Besúgók. Furton furt leselkednek, aztán szaladnak a tanácshoz. Nincs itt, semmi titok...” Aztán a harmadik szomszéd mondott kígyót-békát a negyedikre, és így tovább.

Hallgat, felparázslik a cigaretta.

– Engem vajon mikor kezdenek a hátam mögött piszkos szomszédnak nevezni?

Az asszony, Gyula felesége, tisztogatja a szerszámokat a sötétben. Ingerülten felcsattan a hangja. Gyula sóhajt.

– Fáradt szegény ... Nagy-nagy szerelem volt a miénk... Mostanában azon gondolkodom, hogy meddig bírjuk ezt a hajszát szerelemmel...

Kiérek a főutcára, a villanyok alá. Autó áll meg mellettem, ismerősök.

– Itt nyaralsz?

– Alapoztunk egy ismerősömnél – intek az utca felé.

– Ebben a paraszt-utcában? – biggyeszti a száját egy tizenéves aligruhás vízitündér.

– Ott, a paraszt-utcában – intek búcsút nekik.

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap