„A könyvtár volt a hazám, édenem”

Lukáts János, sze, 10/03/2018 - 00:10

Szabó Lőrinc születésének 100. évfordulóján

 

A költő verset ír, a poeta doctus „Bildungsroman”-t. Szabó Lőrinc pedig megkísérli a lehetetlent: emlékezete szűrőjén keresztül fölidézi élete sarokpontjait. Személyisége fejlődéséhez számba veszi az alkotókat, a műveket és az élményeket, amelyek eligazították a magyar, az európai és a világirodalomban.

Különös mű a Tücsökzene, az emlékezés, az apológia és az összegezés szándéka egyszerre vonul végig rajta, hol búvópatakként, hol fölerősödve. Mégis mindvégig megőrzi a költészet öntörvényét, szubjektivitását, mind a személyes, a családi és a történelmi eseményekben, mind a hatások, a reflexiók és a vélemények világában. 1945 augusztusának nehéz napjaiban fogalmazódott meg Szabó Lőrincben a költői életrajz megírásának, s ezen keresztül a számvetés szükségességének a gondolata (a közéletben az igazolások emberhez és költőhöz egyaránt méltatlan ideje volt ez!). 1947 könyvnapjára azonban, amikor a mű megjelent (352, egyenlő formára és mértékre szabott, egyenként 18 sorból álló „tücsök”), már maga Szabó Lőrinc és a beavatottak köre is tudta, hogy ennél többről van szó. A Tücsökzene nemcsak Szabó Lőrinc lírai életregénye, nemcsak egy kiemelkedő intellektus, egy gazdag személyiség szellemi forrásvidékének a finom rajzolatú térképe, de a reformkor óta érlelődő és öntudatosodó magyar polgári költészet egyik legnagyobb s bizonnyal utolsó összegezése született meg. Szabó Lőrinc tudatos emlékező és tudatos válogató, a Tücsökzenéhez kialakított „léckerítés” módszerrel elkerüli mindazt, amit el akar kerülni, a lírai állóképek sora pedig epikus folyamat hatását kelti. Az emlékek fölidézése egyúttal szabad játékot teremt a költő számára a múló idővel: a gyermekkortól a versek ciklusba rendezéséig évtizedek teltek el, más versek éppen az élmény frissessége folytán kerültek az érzelmileg már letisztultak közé. Végül 1957-ben, a Tücsökzene bővített, második kiadása (és a költő halála) évében készült el a Vers és valóság becses kézirata, amelyben Szabó Lőrinc egy évtized elmúltával fűz reflexiókat magához az élményhez, a versek megírásának körülményeihez, sőt, az első megjelenés óta eltelt időhöz. Világirodalmi mértékkel mérve is kevés költő fordított ekkora figyelmet szellemi fölkészülésének állomásaira, kevesen érezték (vallották be és hirdették, hogy érzik) a könyvek, az idegen nyelvek, a másféle kultúrák (ki)hívását, termékenyítő hatását olyan erősen, mint Szabó Lőrinc. A könyvek - maga az olvasás, a mesterek és a megelevenedő szereplők - ugyanolyan érvénnyel vesznek részt életében, mint a miskolci vagy a debreceni gyermekkor, mint az Ipoly fűzei vagy az Adria homokja.

„Volt egy nagy meséskönyvem. Kép, szöveg / minden zegzugot benépesített” (Mesék és veszélyek – 38), ez a könyv első említése Szabó Lőrinc életében, még jóval innen az olvasni tudáson, amikor a betű még hallgat, a kép és az elmesélt szöveg pedig egyenértékű. Néhány évvel később Gáborjáni Szabó Etelka, a tanítónő-nagynéni Tompa Mihály virágénekeivel ismerteti meg unokaöccsét: „négy könyvből, mit ajándékba hozott, / sokat olvasott, verset, régi, szép / történeteket, - úgy mondta: regét. / Később szemem maga betűzte ki…” (mármint a szöveget) (Etelka néni - 57). Az első olvasás élményét jelentő Tompa Mihály hatásáról felnőtt korában is említést tesz, tehetségét ekkor már szerénynek, költészetét avultnak érzi, egyes részlet-finomságait azonban Tennyson munkái mellé állítja.

A kezdő olvasó bizonytalanságát a könyvhöz nem szokott környezet bizalmatlanága tetézi. „A betű vonzott. De mint enyhe bűnt, / úgy néztem a könyveket… / …miért olvasnak hát (itt-ott) a nagyok, / fölöslegesen? …Csak a tananyag / volt szentség előttem, s a biblia, / tehát Isten meg a Tudás szava / (bár mindkettőt untam még)… / nagy vád szemét éreztem magamon, / ha Du Terrailt és Nick Cartereket / bújtam (már pedig bújtam), s rengeteg / ifjúsági kacatot, ami jött: / Bugyi Sándort, Mayt, mi ördögöt” (Betűk és bűnök – 101). Du Terrail a századvégen Európa-szerte kedvelt rémregényíró, Hugo epigonja volt, Bugyi Sándor makrapipás alakját pedig egy amúgy jó tollú debreceni rendőrkapitány tette a maga korában népszerű ponyvaregény-figurává.

„Ez tehát még nem volt irodalom, / s mulatságnak se valami nagyon / elsőrangú… a mű címét, nem szerzője nevét / figyeltem, s az izgalmas volt a szép. / Amit felnőttek ajánlottak, az / rögtön gyanús lett, túlnemes-magas, / mint a költők! – azokat valami / szellem röpíti, mondták, isteni / s én, sóhajtva, hogy csak ember vagyok, / békén hagytam a fennkölt fajzatot, / noha nagy tisztelettel” (A fennkölt fajzat – 102). Ezt a pontos helyzetképet és a (bizony!) lesújtó ítéletet persze majd’ negyven év távlatából fogalmazza meg az emlékező költő.

A sors különös rendelése, hogy az olvasni még alig tudó, gyermek Szabó Lőrinc (vagy még inkább csak Lencike!) máris a könyvekkel keresi kenyerét: a gyengén látó debreceni nagymamánál „valami Twist Olivért / kellett olvasnom neki, amiért / jó uzsonnákat kaptam” (Nagymamánál – 86), akárcsak Nyilas Misi és sok más diáktársa, ő is felolvasással szerzett pénzt és különféle előnyöket.

Hamarosan aztán (tizenhárom évesen!) a könyv után a vers is megjelenik a kísértések palettáján, egyelőre csak, mint futó szeszély. „Első versemet egy nyári napon / írtam, a hortobágyi vonaton. / …Dúdoltam valamit, / valami zsongót: zsongott, kattogott / vonat és világ. S egyszer csak, ahogy / rakosgattam a ringó szavakat, / rímbe kattant bennem két gondolat” (Az első vers – 107). „Az első vers, s néhány társa, amit / írtam, népdal volt: s a szív ritmusa / hozta ki őket… fölrémlett valami, / hogy ha lelkét az ember ráteszi / a taktusra, hát az viszi tovább. / Otthon Zoli azt mondta: marhaság! / Így aztán eldobtam a verseket” (A megjegyzett ütem – 108). Az emlékező költő hozzáteszi: „Akármennyire játéknak vettem a dolgot, a költői hiúság mégis működött már bennem”. A tudatos olvasás és az önművelés igénye azonban hamar jelentkezik a nyiladozó értelmű gimnazistánál. Érdeklődéséhez jó társat talál: „Először ő, bátyám, a becsi pap / tárgyalt meg velem olyan szavakat, / hogy irodalom és romantika / … az első volt, aki / kezemből a könyvet nem nézte ki” (Az igazságkereső – 124). Szabó Mihály tiszteletes úr – akarva-akaratlanul – nagy szolgálatot tett a magyar költészetnek Szabó Lőrinc igényes olvasóvá nevelésével. A nyárra tanító nélkül maradt tiszabecsi iskolában „félezer / könyv kiáltott rám, hogy olvassam el!” (A becsi iskolakönyvtár – 125), – így érzi a költő, és belefog az olvasásba. „Volt ott egy irodalomtörténet is, / …a „kis / Beöthy” volt, a „Tükör”. Addig sohasem / tűnődtem még írókon, verseken, / s most elámultam, azt hittem, hogy a / költészet olyan, mint a biblia. / …Utána elolvastam Kölcseyt, / a portrét róla, s egyre lázasabb / izgalommal a többit, másokat, / aki csak volt s van: mire este lett, / tudtam az irodalomtörténetet” (Irodalomtörténet – 126). A költőpalánta túltengő önbizalmát azért persze a „Kis-Beöthy” szintjén kell értenünk. A tiszabecsi iskolakönyvtárban felfedezett irodalomtörténet a fiatalember érdeklődését a klasszikus irodalom felé terelte, egyúttal azonban arra is kíváncsivá tette, hogy „ma” hogyan írnak verset.

A vakációról Debrecenbe visszatérve már magától értetődő büszkeséggel állapítja meg: „…állandó tanyám / a könyvtár lett, a kollégiumi / anyakönyvtár…” Aztán arról is megszerzi első élményeit, hogy a könyvek szerzőivel s a bennük leírtakkal szemben az emberi indulatok különbözőek. „Öreg / Károly bácsi rakta a könyveket / az asztalra, „Mi baja?” kérdezett / dörmögve, mikor a kérőlapon / ősszel hirtelen olyan változást / tapasztalt a címekben. „Mi bajom?” / Hát hogy Adyt kér?... / …Züllött alak, valaha ide járt”, / nyújtotta a könyvet a pulton át./ Züllött alak? Hm. Érdekes lehet. / Olvasni kezdtem az Új verseket” (Ady – 147). Ady után, Ady mellett Babits a másik távlatnyitó, hatásuk hol látványos, hol háttérbe vonul, de végigkíséri Szabó Lőrinc életét. „Csak ifjú költő tud rajongani: / rajongtam Babitsért. Előbb Ady / tanított… Babits csak később… szavai / észrevétlenül tudták hajlítani / a gondolatokat” (Társuk leszek – 169).

A fiatal diák szellemi éhsége csillapíthatatlan. „Szóval: rákaptam a könyvekre. Hogy / vezessen, nem volt senkim. Izgatott / agyam azonnal oly mohó-modern / lett, hogy a múltja, Dickens, Jókai, Verne / csak untatta, Ady, noha előbb / csak nevettem, már tetszett, s a Nyugat, / a kritizáló, feszítő erők, / a túlnyers és a túlfinom szavak, / a meglepő egyéniségek, a / nagy hit, legyen bár dekadencia, / minden, ami különös és nehéz, / előbb a tárgy, majd a kifejezés / rangja s a szélsőségek…” (Varázstükör – 149).

Hamarosan feltámad az ifjú olvasóban az igény, hogy birtokolja is a vágyott és megismert műveket. „Gyűlt már saját könyvtáram is. Előbb / fióknyi volt, majd az asztalra nőtt, / szétáradt, s polcokra kéredzkedett. / Könyvre költöttem minden pénzemet, / óraadások és legációk / jövedelmét, s mit a vasút adott / év végén, a bizonyítványomért, / a két-két aranyat. Szívemben élt, / ami tetszett, mégis jó volt magam / mellett tudnom, látnom minduntalan / a sok nagyszerűséget…” (Könyvek otthon – 150). Negyven évvel később a költő visszafogja ifjonti lelkesedését, egyúttal pontosít is. „Szánalmas lehetett az én kis könyvtáram. Bizonyára Magyar Könyvtár-füzetek és Reclam-számok voltak, mindegy: csak elkezdtek széthurcolni a világba. Már akkortájt megvásároltam néhány nagy vagy relatíve nem olcsó könyvet, például Nietzsche Zarathustráját (magyarul) és leveleit németül”. Először fogalmazza meg (később még sokszor megteszi!), mit is jelent számára az olvasás, az idegen világok és az egyre ismerősebb szellemek közelsége: „Mint a csillagot a távcsövek, / úgy húztam körém, s egyre közelebb / könyveken át a Világ Tényeit: / éj-nap olvastam. Mindent! Hajnalig, / kislámpa mellett, … / … Mint a fény, / mihelyt szabad, oly határtalanul / tágult a lelkem, nőtt, már messze túl / kíváncsiságban s reményeiben / iskolán s minden hasznon…” (Olvasás – 148). Az olvasás már ezen a diákkori szinten is többféle feladatot töltött be, az élményszerzés nagyszerű lehetőségét meg a rendszeres ismeretgyűjtést.

A könyvek világa után kinyílik a nyelvek világa, egyúttal megsokszorozva az olvasmányokat. Szinte egyszerre indul meg a diák érdeklődése a magyar és az idegen nyelvű költészet iránt. Az első idegen nyelv természetesen (?) a német volt. „Találtam a tan- / könyvünkben Goethét és Schillert, de hát / nehezek voltak, s untam a balladát. / Nincs újabb költő? Egy Reclam-füzet / húsz fillérért „Dalok”-at hirdetett, / egész kötet dalt. Megvettem. S csoda / történt: szótárral jól értettem a / rövid verseket, s lángoltam, milyen / szép s új mind, s mily pikáns és szemtelen” (Ik bin – 131).

A Heine-dalok nyelvi könnyedsége és bűbájos szemtelensége Szabó Lőrincet is, mint sok más kezdő nyelvtanulót, megfogta a német költészetnek. Innen már könnyebb volt az út! „Aus alten Maerchen tündér hókeze / intett felém… mind messzebbre csalt / kis szótárammal s nagy szívemmel a / Buch der Lieder meg a romantika” (Romantika – 132). Így olvadt össze az iskolai olvasmány kötelessége a nyelvtanulás felfedező szenvedélyével. Sőt esetenként másfajta segítség is adódott. Zoltán bátyja mellett a fiatalabb testvér – hallomásból – megtanulta a latin nyelv alapjait, a többlettudásnak a következő év elején komoly hasznát vette. „Egy hónap múlva latin dolgozat. / „Lesbia gallinis frumenta dat”, / diktálta a jólismert szöveget / Sinka tanár úr… / „Lesbia eteti a tyúkokat” / visszhangozta feleselő fejem / a régtudott jelentést. Tíz ilyen / mondatot kaptunk, és én szinte már / csukhattam az irkát” (Latin dolgozat – 100). Az idegen nyelv tanulásához és a fordítás korai élményéhez azért (nem utoljára) egy jókora adag egészséges önbizalom is társult.

„Ragadtak rám a nyelvek. A latin / rég hozta a franciát, s így megint / új ablakokkal tárult a világ. / Hogy kígyót-békát, dekadenciát / s annyi Baudelaire-t olvastak Adyra, / kíváncsivá tett: milyen hát az a / párizsi költő-szörnyeteg, aki / annyi zsenit meg tudott rontani”? Párizsi útjáról hozta magával a híres-hírhedt verseskötetet Oláh Gábor, az ekkor már befutott debreceni prózaíró, aki Szabó Lőrincnek is „kölcsönadta a maga Baudelaire-ét / a beszerezhetetlent: repeső / kézzel rögtön papírt vettem elő, / s körmölgetve vagy két hónapon át / lemásoltam a teljes Fleures du Mal-t” (A Romlás virágai – 155). A betűéhséget akkoriban nem csillapította pillanatok alatt a mindenható technika, a verejtékesen lekörmölt versgyűjtemény azonban kitüntetett becsben volt és maradt a szárnyait bontogató költőnél. A gimnáziumi tananyag a kötelező olvasmányokat hamarosan meghódított tartományokká, sőt „gazdag vadászmezőkké” változtatta. „Oidipusz”. Elállt a lélegzetem… / Szofoklészt olvastam… A füzetet / a mosdóra állítva, félszemem / csukva-nyitva: olvastam” (Szofoklész – 151), aztán: „…a zöld fülke pamlagán / Dosztojevszkijt olvastam, Karcagig” (Délutáni gyors – 196). A készséges halhatatlanok időnként még Karcagnál is közelebb merészkedtek. „Voltak nem-földi barátaim… / a halhatatlanokat / hívnom se kellett s jöttek… / A Nagyerdőn át patás kentaurok / kísértek… a fákból Dryád / bújt elő, s a Párkák zord hármasát / …naponta láttam. Kalypsót viszont / csak képeken, úgy szerettem bele… / Kalypsó: nem gyönyörű a neve?” (Készséges halhatatlanok 212). A görög-római mitológia mellett az asszír-babilóniai irodalom versfolyama is rabul ejti. „Gilgamesék kőbeírt eposzát / a Nagyerdőn olvastam… / és roppant tárház nyílt elém vele / a Szentírások Népköltészete, / képzelet, amely nem kíván hitet, / a szörnyeiben mosolygó Kelet” (Szentírások népköltészete – 211). Negyven év távlatából az emlékező költő így hitelesíti ifjúkori lelkesedését a Gilgames iránt: „A mű óriási hatással volt rám. Nagyobbal, mint Homérosz és Szofoklész… Enkidu saját magam voltam, a művelődésre képes erdei-mezei vadember, s ugyanakkor én az Urukban uralkodó, kulturált Gilgames”.

Még mindig diák: a könyv, a szellemi kincs egyenértékű a diákos rajongás egyéb csábításaival. „Könyvek. Szerelem… Könyvek. És tavasz… / Aztán Soracte stet nive candidum. / S könyvek, szerelem és könyvek megint / és verkli bent és verkli odakint…” (Verkli - 218), majd egy vagabund oldalvágás: „Nekem… Ady / s Babits volt fontos, és nem a hadi / érettségi…” (Ébredés – 220).

Aztán kilép az őrző-megtartó egérfogóból, a debreceni kollégiumból, a megszólítása egyszerre „Szabó Lőrinc hadapród tizedes” lesz, ez már nem a könyvek világa, a fiatal költő életének egy szakasza, a zavartalan fölkészülés ideje végképp lezárul. Látómezeje, tudása országokra és évezredekre tágult, érzi és megfogalmazni is képes, hogy mit köszönhet a tudatos és szabad barangolásnak a könyvek között: „Könyvek, széthurcoltatok a világ / minden részébe!... Formát és gondolatot, / tükröt elém hányat tartottatok, / s mily sokfélét, mutatni, mennyivel / dúsabb ez az élet, mint az, amely / a külső létben belénk ütközik!” (Országok és évezredek – 198). És a könyvek esszenciája, a legtiszteltebb fórum – a könyvtár: „A könyvtár volt a hazám, édenem. / Egyetlen óriási Értelem / sugárzott benne” (A teremtett Isten – 199). A könyvtár valójában a világ tükörképe, de mintha a költő számára igazabb és hitelesebb tükör volna a könyv, mint maga az esetleges és ugyanakkor manipulálható valóság. „A könyvtár is vita volt és csata, / de más, mint a köznapé. Az buta / és hazug: az élők a hasznukat / nevezték Igazságnak… / … A könyv párbajai / másért és másképp folytak, valami / pontosabb igazságért… Itt a Gondolat / maga vizsgálta magát, és szabad / maradt, s ellenfélként is jóbarát… / Óh, hol vagytok, becsületes csaták?!” (A Könyv párbajai – 200).

Az átlábolás a régiből az új világba keserves utazás volt, de nem könyvek nélkül való. „November éj, 18 ősze… / Egy koffer könyv volt minden csomagom, / meg egy kenyér, anyám sütötte még / Debrecenben” (Budapest - 226), mint a népmesék legkisebbik királyfija, aki azután hamarosan meghódítja az áhított birodalmat, és társuk lesz azoknak, akiket korábban csak távolról, írásaikon keresztül csodált. Az egyetemen a hajdan legendás Négyessy szemináriumok helyiségében csiszolja francia nyelvtudását és fordítói leleményét. „Verlaine-t boncoltuk. Rajtam, új fiún, / mázsás félszegség… de hát / nagyon alföldi volt a francia / kiejtésem. „Oh triste…” Valaki a / fordítását mutatta. „Csodaszép!” / tapsolt a lányhad, „ugye?” „Nem elég…” / böktem ki én. „Tessék, kolléga úr?” / „Ez így még nem elég jó magyarul”. / „S hogy jó?” „Óh, lelkem, mennyi bánat ért” / kezdtem, „egy asszonyért, egy asszonyért”, / s végigmondtam… Csönd lett, csodálkozó” (Verlaine a szemináriumon – 232).

A cél ekkor már nem kétséges, a Nyugatot célozza meg, hogy még csak kibontakozó, de máris kellőképpen öntudatosodó költészetével Babits elismerését elnyerje. A megmérettetés és a befutás torokszorító izgalmát külön versciklusban örökíti meg (a kóros önbizalomhiány és a szélsőséges önbecsülés között hányódó ifjú lelkiállapotának rajzát akár egy pszichológus is megirigyelhetné). A valódi főszerepet azonban (az egymástól nemzedéknyi messzeségre és jelentős ízlésbeli távolságra lévő két költő barát-ellenfél mellett) ezúttal is a betű játssza: a vers, a kézirat, a fordítás, az újságkötegek. „Versek égtek a zsebemben. Ez, az / látta már őket, ifjúság, s igaz, / hogy tetszettek, de én féltem. Csak a / Nyugatba, kolléga úr! Csak oda! / …Babits s a Nyugat! / Adtam volna bár alább néhanap…” (Vers és szorongás – 233), de a költő végzete már elkerülhetetlenül gördül előre. „…rettentő a tét: / az egész jövő, az önbecsülés, / a remény, hogy leszek valaki…” A Babits előszobájában szívszorongva várakozó fiatalember ekkor is a könyvektől várná a biztatást, de azok (akkor, ott) szinte ellenségesen, közömbösen feszítenek. „Vártam. Mint öreg szemét, / könyvek porlódtak, papír szanaszét / lócán, állványon, a folyóirat / kötegei, szétesve s a falak / mentén mindenütt” (A szerkesztő elé – 230).

Aztán amint az idősebb költő a fiatalabban szellemi társát felismeri, utódját megtalálja (és még nem érzi kibékíthetetlen ellenfelének!), egyszerre a világirodalom közös élményt adó nagyjai veszik át a szót. „Az élményt meg a / formát tárgyaltuk, Goethét, francia, / görög lírát (látta: értem), latint / (már szinte munkatársa) és megint / Villont, Európát. „Az angolokat / meg kell ismerned!” És sírva fakadt / Georgén: „Mert szép!” (Reviczky utca 7 – 242). A fiatalos hányavetiségnél fontosabb, hogy mester és tanítvány azonnal hangot talál egymással. Az angol irodalomra többször is visszatérnek. „Wilde a legkönnyebb, - szólt egy délelőtt / mesterem… majd egy órai / nyelvtan után, rögtön fordítani / kezdtük a Happy Prince-et. Persze a / kiejtéssel baj volt, Babits maga / se tudta jól. „Úgylátszik, hagyomány / Arany óta” – mondta nevetve, - „hogy / magyar költőnek néma tudomány / maradjon Shakespeare nyelve! …A napot / Swinburne zárta és Browning-ízelítő” (Angol líra – 244). A nyelviskolák talán nem adnának szabadalmat erre a módszerre, de kettejük esetében sikeresnek tűnt. Érdekes Szabó Lőrinc visszaemlékezése, amely szerint Babits igen nagyra tartotta az angol lírát, akár tíz költőt is Goethe-formátumúnak érzett közülük.

A fiatalember szellemi fejlődése lassan befejeződött, vagy inkább megtalálta önálló útját, Babits immár Mihály lett számára, a költő bekerült a régtől vágyott „szellemi profimunka” világába. A korabeli pesti irodalmi élet valóban irigylésre méltó nevekkel büszkélkedhetett. „A Centrál, modern akadémia / pezsgett, forrt. A költők törzsasztala / rég befogadott. Zsiga bácsi, Tóth, / Schöpflin, Király György, Trostler s aki volt / tudós és író öt és nyolc között, / mind odagyűlt. Vers-börze működött, / és lexikongyár, Mikes sakkozott,  /Babits korrigált, Elzevirt hozott / Kner Gyomáról… pletyka, pénz / s száz terv lengett a szivarfüstben, és / hogy túlvoltunk Shakespeare Szonettjein / (s Horváth Henrik új kecskerímein) / Mihály kocogott: „Főúr, fizetek!” / s mentünk, nézni detektívfilmeket” (Centrál – 247). Munka és szórakozás, napi hajsza és életműépítés, immár elválaszthatatlanul egymásba fonódik. „Könyvek és nők lettek a gyönyöreim, / hús-virágok, virággondolatok, / álom és vágy dzsungele villogott / bennük, a vágyott s vesztett messzeség…” (Hivatal – 254). Summázatul, vagy inkább jogos költői büszkeségként továbbra is könyvekben méri pályáját, élete fordulópontjait. „Aki kíváncsi rám, / iktassa be nyolc verseskönyvemet, / iktassa most ide, és eleget / megtud rólam… Bár csupa töredék, / ami tölti a költők életét, / és véletlen: azt őrzi csak, amit / sikerül eldadogni, valamit / az Álomból… Én a kíváncsi ész / s a szerelem álmát dadogtam… Remete / voltam mindig köztetek, emberek, / nem értettelek, nem értettetek… (Nyolc verseskönyv – 149). A szerénykedő hiúság és a valódi bizonytalanság hangja egyaránt kiérződik a költői önértékelésből. Kötetei közül – joggal – az 1926-ban megjelent, negyedik kötetét érzi korszakos érvényűnek. „Valami / betegség volt ez, belső, iszonyú / tűzijáték s füstbefúlt háború, / zűrzavar, omló ideáloké, / csikorgó vágy, új s szent ábrándoké, / ördögűzés, maga is ördögi, - / versben: A Sátán műremekei” (A Sátán műremekei – 263). A tisztító szándékú bálvány-döntéseket és özönvizeket az iránykeresés évei, és az értékteremtés belső munkája követte. „Hat év csönd. Magány. Az Egy Álmai. / Sivatag edzett. Kezdtem érteni / a gondolat örök szeme alatt / a földi sorsot és magányodat, /  s tested, egyetlen birtokod, hazád, / s aki azt is feldúlja, a halált, / s ami addig őröl s isteni / fölöslegeid sorra elveszi, / vagy azzal öl meg, hogy rád se tekint, / a Célok és a Hasznok népét… / Szűrő lettél, a legszebb-szabadabb / szeretkezés érzékeiden át / a mindenséggel: Te meg a Világ” (Te meg a Világ – 174). A következő az igazi beérkezés kötete, az első számvetésé. A költő ekkor harminchat éves, költői szintézisét egy évtizeddel később ellene fordítják: politikai állásfoglalást szimatolnak benne. „Megutáltam és / megvetettem az embert, az egész / földi förtelmet, s álmot, hiteket, / igazságot, a hiú képzetek / szépelgéseit, a bérenc agyat, / a bölcs s buta magyarázatokat, / tömeget, egyént… / Különbékém, keserű remete, / vállat vont s dolgozott, semmi se / vonzotta már, csak a kivételek, / és – mint végső remény – a gyerekek” (Különbéke – 278). Kiégett munkáiból a fölösleg, az esetleges, a salak, köteteit azonban tíz-húsz év távlatából nemcsak a lehiggadt és bölcsebbé vált költő, hanem a meghajszolt és reményeiben csalatkozott ember tapasztalata is sötétebbre színezi a valóságosnál.

A költő nyolc verskötetével együtt születtek meg a fordítások is, az Omar Chajjam versek, a Shakespeare Szonettek, a teljes Fleurs du mal (Babitscsal és Tóth Árpáddal közösen), és a világirodalomnak mindazok a versfordításai, amelyek az Örök barátaink két vaskos kötetét alkotják. Hosszabb időt igényeltek azonban a drámaátültetések! „…Amiket / fordítottam, otthon félévbe telt / - Macbeth, Amphitryon - egy-egy darab, / Shakespeare-é, Kleist-é, - de négy hét alatt / kész lett, ha rászántam hivatali / szabadságom: egy-egy hegyoldali / réten, reggeltől estig, vagy fehér / hajón dolgozva, míg forgó nap-éj / vagy gép cserélte környezetemet, / megkerestem útiköltségemet: / időm s erőm imbolygó romjain / így épültek lassan a műveim” (Utak és művek – 286). Hol van már a Centrál áhítatos és kedélyes nyüzsgése?! De a költő a kemény napi munka után, a fordítói penzum kéziratkötegei mellett is képes észrevenni az élményadó környezetet. „Legszebb nyaram: bisztrai havasok / s viperák nyara! A Nemzetinek ott / fordítottam az Athéni Timon-t. /…Négy / hetem átkozta – ujjongta! – tele / a vén Shakespeare embergyűlölete… / s a szabadban – közben – oly mámora / zsúfolt a létnek, mintha rám, belém / hullt volna mindaz az iszonyú fény, / amit egy év az űrbe szétszitál: / a százbillió tonna napsugár” /Timon nyara – 187). A fegyelmet igénylő munka közben Szabó Lőrinc titokban egy örömóda és egy naphimnusz akkordjait is megszerkeszti, a lenyűgöző zárósor sem más, mint egy természettudományos folyóirat fénysúly-számítása, amellyel a költő „legalább a képzelet számára megfoghatóvá kívánta tenni a megfoghatatlant”.

A verseskönyv második kiadásába (1957) újabb 17 „tücsök” került, a Tücsökzene sikeréről személyes hangú, különös vallomásban számol be. A pályatársak dicséretén túl a költő számára a valódi örömet apja nehezen kimondott szavai jelentik. A „tudós költő”-fiú és az öreg mozdonyvezető kapcsolata évtizedekig nem volt felhőtlen, mígnem az idő és „a rettenetes év”, 1944 ismét összebékítette őket. „Vendégségben volt nálunk az apám, / roskatag már s nyugdíjas. Volt-e rám / büszke? – sohase tudtam. Sorozat / könyvem alig értette. Neki csak / a visszhangjuk számított, gondolom. / …Míg papok / dicsértek – (Mihály bácsi!) – valamit / érzett, „amivel büszkélkedhetik”… Nos, hogy ott / volt nálunk s az új könyvre hallgatott, / a majdnem kész Tücsökre, hirtelen / itt-ott könnye buggyant, majd csöndesen / megigazította pápaszemét / s szégyenlősen magához szorított: / „Hát ez, fiam,… valami… nagy dolog” (Elismerés - 356).

x     x     x

Száz éve született Szabó Lőrinc, a század felénél azonban alig több idő adatott neki élni. Életműve, mint minden költői életmű, egyszerre teljes és befejezetlen, a megszületett versek költőjüket hitelesítik, a megíratlanok az örök veszteségek listáját növelik.

A világköltészet (ha érvényes még ez a szó egyáltalán!) nem abba az irányba haladt tovább, amelyet Szabó Lőrinc igényelt, művelt és hirdetett. A versformát egyre inkább kiszorítja a szöveges alaktalanság, az értelmes tartalmat az indulati lávaömlés. A poeta doctusok kihaltak, de többnyire meg se születtek, s akik mégis, eltitkolják ezt a születési rendellenességet. A könyvek párbajairól, a szellem becsületes csatáiról hallgatnak az írástudók…

 

(Könyv, Könyvtár, Könyvtáros 2000. 4. sz. 35-42. oldal.)

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap

 

 

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap