A könyvekről

III. István, h, 08/31/2015 - 00:02

 

 

 

Mostanában gyakran térek be a könyvtárszobába. Akkor is látogatom a könyveimet, ha éppen nem vágyom az olvasásukra. Megállok a polcok előtt, és a kezem már indul is végigsimítani az előttem lévő könyvek gerinceit, némelyiket ki is emelni a sorból. A kiválasztott könyvvel együtt általában előjön egy emlékkép is. Sokszor az első találkozásunk képe, de néha egy másik, még nevezetesebb emlék. Előfordul, hogy egy polcról egyik könyv sem marad a kezemben, mégis jól elszórakoztatnak, és továbblépve a másik polcról folytathatom az emlékezést. A könyvek meglátogatása, vagy az aktuális olvasnivaló kiválasztása, így mindig egy hosszas emlékezési szertartás közepett zajlik le. Ezt a szép kiválogatási játékot kis barátaimmal addig szoktuk játszani, amíg a legerősebben hozzám igyekvő könyv egyszer csak a kezembe marad. Bármilyen furcsán is hangzik, olyan ez a játék, mintha már nem is én irányítanám, mintha nem én választanám ki az aktuális olvasnivalót, hanem a könyv választana engem. Vajon miért?

Gondolatok a könyvek és az emberek kapcsolatáról:

Milyen is az emberek kapcsolata a könyvekkel? Lehet a könyveket szeretni, gyűlölni, lehet közömbösen elfordulni tőlük, lehet őket olvasni, írni, gyűjteni, elégetni. Lehet a könyveket tervezni, díszíteni, lehet őket kinyomtatni, lehet nyilvántartani, katalogizálni, lehet eladni, vásárolni, és még ezer más emberi tevékenységet hozzá lehet kapcsolni a könyvekhez. Az ember és a könyvek közötti kapcsolatrendszer bizony nagyon bonyolult. Ez a bonyolult kapcsolatrendszer azonban időben nem állandó, hanem születésünktől a halálunkig folyton változik, és milyen érdekes, hogy a változás egy hajítási parabola pályához (egy eldobott kő útja) hasonló ívet ír le. Gondolom, nem mondok senkinek sem újat azzal, hogy egy hajítási parabola pályán meg lehet figyelni a felfelé ívelő szakaszt, a csúcson történő stagnálást, majd a hanyatló időszakot. Az ívet leíró időbeli változások nagyon hozzáragadtak az emberekhez, ott vannak az emberek összes tevékenységében, sőt kiterjednek még a közösségeink, a társadalmaink életére is. Mutatják, hogy semmi sem tart örökké! Lám az én nagy könyvgyűjtési mániám is mára már kifulladt, mára már a múlté lett. Csak remélni tudom, hogy a könyvgyűjtésem mostani hanyatló korszaka nem tükrözi az emberiség és a könyv viszonyának változását. Remélem, hogy az emberiség és a könyvek kapcsolata ma még nincs hanyatló periódusban. Reménykedem, hogy nem is veszünk búcsút egymástól, legfeljebb valamikor a nagyon távoli jövőben. A könyvektől történő elválás ma még korai lenne, ma még veszteséggel járna az emberiségre. Ma még a könyvekben tárolt tudásnak nem megfelelő alternatívája az internet. A könyvek az írásbeliség kialakulása óta társai az embernek, azóta őrzik az emberi gondolatokat. Majdnem 200 írónemzedék szorgos munkájának eredményei sorakoznak jelenleg az emberiség könyvespolcain. Bizony nem a könyveken múlott, hogy nagyon sok gondolat, tudás még így is elveszett.

Gondolatok a könyvek megjelenéséről:

Ha visszatekintünk a régi korok könyveire, bizton állíthatjuk, hogy Egyiptomban még nem a mai formájukban léteztek, hanem tekercsekben. Az egyiptomi írásbeliség nem a papiruszokra, hanem inkább a sírfeliratokra szakosodott, azaz az élő és a halott világokat összekötő, kőbe vésett folyosóknak a kialakítására. A hieroglifák nem is nagyon változtak a birodalom több ezer éve alatt, hiszen az egyiptomi írásnak csak három válfaja ismert. Mindezek ellenére, a jelenleg birtokunkban lévő legrégebbi könyv mégis egy thébai sírban talált papirusztekercs, a közel 5400 éves Prisse – papirusz. (Ráth-Végh István: A könyv komédiája) Nem voltak könyv alakúak a babiloni ékírásos agyagtáblák sem, de ezek is tartósan meg tudták őrizni a rájuk karcolt mondanivalót, azzal, hogy kiégették őket. Lehet, hogy még az Alexandriai Nagy Könyvtárban sem nevezték könyveknek az összegyűjtött írásokat, de már akkor is védték, tokozták a nagyon sérülékeny, teleírt papirusz tekercseket. Sajnos mégsem tudták megvédeni őket a tűztől, amikor a könyvtár i.e. 43-ban leégett. Nem célom feltárni a könyvek mai alakjának kialakulását, hiszen nem is tudnám megtenni. Azt tudom csak, hogy már az ókori Rómában megtörtént. A föníciai és görög közvetítéssel hozzájuk került írásokat először Rómában is pergamen-, vagy papirusztekercsekre másolták a könyvesboltok rabszolgái. Valamikor a császárság időszakában azonban már a mai könyv alakú kódexeket kezdték készíteni. Róma bukása után a sötét középkor kolostoraiban pedig már biztosan kódexeket írtak, másoltak az írástudó szerzetesek.

Gondolatok a könyvgyűjtésről:

A könyv minden korban érték volt, amit gyűjteni lehetett. A még Gutenberg előtt készítettek esetén az „érték” könnyen érthető, hiszen kevés példányban, kézi munkával készültek, és valóban míves kivitelben. A középkori kódexek gyűjtésének talán legjobb magyar példája Mátyás királyunk Corvináit tartalmazó híres könyvtára volt. Hunyadi Mátyás halála után a rendek a könyvtárat a nemzet vagyonának nyilvánították, így a Corvina könyvtár volt az első magyar közgyűjtemény. Milyen kár, hogy mára csak mintegy 180 valódinak elismert Corvin - kódex lelhető fel, szétszóródva a világban. Országunkban csak 47 darab van belőlük. (Tevan Andor: A könyv évezredes útja). A Gutenberg utáni időszakban inkább a nagy példányszámban előállított könyvek olcsó volta tette lehetővé a gyűjtést.  

Gondolatok a könyvek pusztításáról:

 A könyveket sajnos nemcsak gyűjtötték, de pusztították is, vagy véletlenül, vagy tudatlanságból, vagy tudatosan, hiszen károssá is válhattak némely embercsoport számára, a bennük foglalt gondolatok miatt. Sajnos, mint tudjuk, a könyvégetések nem voltak ritka kivételek az emberiség történelmében. Úgy vélem, a legtragikusabb éppen az Alexandriai Könyvtár leégése után megmaradt mintegy tízezer papirusztekercs elégetése volt 389-ben. Az égetők keresztények voltak, az elégetett értékek pedig az „eretnek tanokat” hirdető papiruszok.

Én és a könyveim:

A könyvek, mint ahogyan az előzőekben már megjegyeztem, nemrég még nagyon fontos szereplői voltak az életemnek. Elvakult könyvgyűjtőként képes voltam egy hiányzó példányért beutazni fél Magyarországot. Mára azonban már elveszett a régi varázs. Helyét a számítógép és az internet foglalta el. A könyvekhez nem lettem teljesen hűtlen, ma is vásárolom őket, de ma már nem kívánom, hogy minden elolvasott könyv a birtokomban is maradjon. Sőt, ma már az olvasásukra fordított idővel is spórolnom kell, miután rájöttem, hogy hátralévő életem milyen rövid, a még elolvasásra váró könyvek szinte végtelen sorához képest. Hogyan, milyen kacskaringós utakon jutottam el idáig? Kezdjük az unokám példáján a kisgyerekkorommal! Az óvodás kis unokám kapcsolata a könyvekkel még felfelé ívelő szakaszban van. Rajta látom, hogy kisgyermekkorban a könyv még olyan, mint a többi játék. Furcsa játék ugyan, mivel egyedül nem tud játszani velük, az „olvasásukhoz” kell egy felnőtt is. Az unokámnak még a képek miatt fontosak a könyvek. A képek mutatják be és elevenítik meg a környezetétől eltérő nagyon izgalmas világokat. A képekhez tartozó „mese” csak a bevésődést szolgálja. Valójában a könyvek képei közvetítik a gondolkodását formáló ismereteket. Ő még a könyvek képeit „olvassa”. Megvan benne a gyűjtési, birtoklási vágy is. A másik gyerek játéka ugyanis mindig szebb, sőt a saját elhagyott játéka is azonnal értékessé válik, ha egy másik kisgyerek szemet vet rá. Később, az iskolában majd az unokám is meg fog ismerkedni a betűk világával, s velük a befogadásra váró ismeretek hihetetlen mértékű növekedését fogja megtapasztalni. A betűk elolvasásával az unokám is ki fog építeni egy csodálatos, színes belső világot, amelyben a könyvek mondatai meg tudnak elevenedni. Ahány könyv, annyi helyszín, annyi történet, annyi csodás kaland, annyi új ismeret, és ő mindezt átélheti, amíg olvassa a könyvet. Az olvasás által keltett csodás világban minden megtörténhet vele is, amit a könyvek szerzői vagy a hősei már megéltek. Milyen sokszínű életet tudunk mi emberek átélni a könyvek olvasásával! Párhuzamos világaink sokaságát, ahogyan azt egyes fizikusok ma mondják a makrovilágra. Bizony ez lesz majd a második nagy periódus az unokám könyvekhez fűződő viszonyában. Az én viszonyom változásának ismertetését pedig innen kell folytatnom, hiszen saját korábbi emlékeim nincsenek. Arról viszont már vannak, hogy iskolás koromban én is belemerültem a könyvek sokszínű világába. Miután bejutottam a betűk birodalmába, a könyvek engem is mindig kiszakítottak a mindennapi életemből, és más és más világokba repítettek. A valódi, sokszor küzdelmes világból milyen könnyű volt akkor is, és milyen könnyű ma is a hangulatomnak legjobban megfelelő világba belemerülni. Melyek is voltak az első kedvenc könyveim? Sajnos tételesen nem tudom felsorolni őket. Arra emlékszem csupán, hogy értük vállaltam el általános iskolám könyvtárának gondozását. Nem volt sok könyvünk, csak két szekrényi mennyiséget kellett nyilvántartanom, és kikölcsönöznöm az érdeklődő iskolatársaknak.  A délutánjaim „feláldozásával” milyen jó ismeretségbe kerültem velük!  No nem az iskolatársakkal, hanem a könyvekkel. Ők még nem tartoztak hozzám csak arra a rövid időre, ameddig olvastam őket. A birtoklási vágyam azonban már akkor kifejezésre jutott, hiszen nagyon sajnáltam, ha ki kellett kölcsönözni valamelyiket. Legszívesebben ott tartottam volna mindegyiket a szekrényekben, ahol csak én férhettem hozzájuk. Nem sokkal később szereztem be az első, már nem mesekönyvemet. Sokáig haboztam, vajon leírjam-e a történetét? Hogy miért? Bizony azért, mivel szégyenteljes módon szereztem meg, Verne Rejtelmes Szigetéért ugyanis hazudtam. Semmiképpen sem akartam visszavinni a tiszaderzsi könyvtárba, ezért a könyvtárosnak azt hazudtam, hogy elveszett. A könyvtáros, az akkori magyar tanárnőm pedig kihasználta a helyzetet. Nem pénzben szabta ki a büntetést, hanem versmondásban, így vett rá engem, a világtól félrehúzódó, elvakult olvasót az első nyilvános szereplésre. Adytól kellett elszavalnom érte a „Búcsú az iskolámtól” című versét. Miért szereztem meg? Miért gyűjtöttem már akkor az üres gyufás dobozokat is, s a bélyegeket is? Bizonyosan nem a múlt emlékeinek megóvása miatt. Nem is a pénzben kifejezhető értékük miatt, sőt még a szépségük miatt sem. Feltehetően a birtoklási vágy tette őket értékessé a számomra. Az elsőt követte a többi gyerekkori könyvem, először az iskolától kapott jutalomkönyvek, majd a Szépirodalmi Kiadó olcsó regényei, melyeket a szüleim vásároltak. Később következtek a könyvcserék. Így került hozzám például a „Svejk”, amiért a „Nagy indián könyvet” adtam cserébe. Amikor elkerültem otthonról, minden kedvencemet otthagytam, és csak jóval később tértek vissza hozzám. Saját könyvtárunk kialakításának első lépéseit Kazincbarcikán, a Borsodi Vegyi Kombinát Kutató Laboratóriumában tettük meg a nejemmel. Nagyon szép könyves emlékek fűznek bennünket ahhoz a laboratóriumhoz. A könyvek ugyanis odajöttek hozzánk a munkahelyünkre. Fizetés napokon mindig tele volt velük a Kutató Laboratórium vezetőjének előszobája. Ott dolgozott a könyvbizományos, mi pedig vásároltunk Bubával, sokszor a lehetőségeinken felül is. Vásároltuk a Kriterion könyveket, vásároltuk az Európa Kiadó könyveit, a Szépirodalmi Kiadó könyveit, és a piciny szállóbeli szobánk asztalát egyre több könyv foglalta el. Könyvtárunk gyarapításának következő szakaszát apósom könyvtárának megörökölése jelentette. Az Országos Magyar Protestáns Diákszövetség könyvei, a Ráth Mór kiadású könyvek (közöttük Arany János összes munkái), a Singer és Wolfner kiadások (közöttük a Tengerészet Lovagkora), a ritkaságok (mint például az Országos Magyar Képzőművészeti Társulat tagjainak illetményei) már a kazincbarcikai lakásunk nagy könyvespolcára kerültek. Bizony most is itt van előttem az akkori kis lakásunk nagy könyvespolca, amely végül szintén zsúfolásig megtelt könyvekkel. Szekszárdon már egy teljes szobát kaptak a könyveink. Ekkor váltam elvakult könyvgyűjtővé. Amikor még volt elég üres hely a könyvespolcainkon, mindent megvettem, ami egy kicsit is régi volt, azaz, amelyiket még az első világháború előtt adtak ki. Olyan voltam akkor, mint a mai olasz vadászok, akik mindenre lőnek, ami mozog. Azután persze csillapodott a gyűjtési lázam, feljutottam a csúcsra, és ott elindult nálam is a szakosodás. Már lettek kedvenc íróim, akiktől mindent gyűjtöttem. Akkor vált kedvencemmé például a gyomai Kner Nyomda is a szép külalakú kiadásaival. Az akkori könyvszerzésem színhelyei a pécsi, a dombóvári, a kecskeméti, a miskolci antikváriumok, a pécsi és a szekszárdi vásárok voltak, de hajlandó voltam elutazni még Pápára is könyvekért.  A pápai kirándulás hatalmas élmény volt. Egy ház pókhálóval teli padlásán válogathattam a régi ládákba zsúfolt könyvek közül egy egész délelőtt. A megvásárolt könyvekből többször ki kellett vernünk a port, mire bekerülhettek a könyvtárszobánkba. Jártam Pécsen is akkoriban egy magán könyvtárban, ahol már nagyon rutinosként nem a kiszemelt értékes könyvre alkudtam, hanem a teljes polcra, így az eladó nem tudta fölverni az árat. Az alku végén ugyan egy félpolcnyi könyv került az autómba, de köztük volt az is, amelyikért odamentem. Ebben az időszakban sok magyarországi város antikváriumát jobban ismertük, mint a nevezetességeit. Nagyon szép időszak volt életemben az intenzív könyvgyűjtés. Ekkor tanultam meg a régiségek gyűjtésének aranyszabályát, jelesül, ha egy ritkaságot nem vásárolsz meg, amikor először a kezedbe kerül, akkor később már nem is fogod, hiszen nagyon kicsi az esélye, hogy még egyszer kézbe veheted. A könyvtárszobánk zsúfoltsága, és a szerzési vágyam csillapodása végül lezárta az intenzív könyvgyűjtési időszakot. Barátságom azonban nem szakadt meg a tulajdonomba került könyvekkel, hiszen gyűjtésük emlékei nagyon szoros kapcsolatot létesítenek közöttünk. Ők is őrzik a múltam szép emlékeit. Ezért is keresem őket fel olyan gyakran. Ez tehát a válasz az írásom elején föltett kérdésre. Ezért érzem úgy, hogy nem én, hanem a szép emlékeket előhívó könyvek döntenek az olvasnivalómról.

Befejezésül még néhány gondolat a könyves emlékeimről:

A mai válogatás során egy régi szekszárdi, 1902-es kiadású vékony kék könyv maradt a kezemben.  Kezemben maradt ugyan, de nagy szomorúságot okozott. Nem jött vele az emlékkép. Tudtam, hogy a dombóvári antikváriustól vettem jóval a rendszerváltás előtt, de a vásárlás körülményei már kiestek az emlékezetemből. Bizony nem esett jól rájönni, hogy már a leghűségesebb barátaim is a memóriám romlására figyelmeztetnek. El is határoztam nyomban, hogy megírom az emlékeimet róluk. Megírom, ameddig még van mit, ameddig a hosszú távú memória - veszteség el nem veszi őket tőlem. Így született ez az írás, amelynek végén sok kedvencemtől mégis elnézést kell kérnem, hiszen az emlékeik mégsem kerültek rögzítésre.

 

Szekszárd, 2013-01-21                                                                           III. István

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap