Könyvek között, nyelvek között…

Lukáts János, h, 03/19/2012 - 00:03

 

 

 

Két év a Berlini Humboldt Egyetem Magyar Tanszékén, 1981-1983

 

Se magyarnak, se tanszéknek nem hívták akkoriban azt az intézményt, Fachgebiet Hungarologie volt a hivatalos neve, amihez hozzátették: Sektion Slawistik. Vagyis Hungarológiai Szakterület, a Szlavisztika Részlegen belül. Ez volt a neve, de mivel a név nagyrészt igaz se volt, és az ott dolgozók haragudtak is rá, ezért, ha a munkahelyünkről kérdeztek, legtöbbször így válaszoltunk: - Nálunk az egyetemen… Nem tudom, ma milyen néven nevezik, milyen alá- vagy fölérendeltségben működik a jobb sorsra érdemes Magyar Intézet.

A két esztendő 1981 és 1983 között a „tartós béke” és a „növekvő jólét” ideje volt „az első szocialista német államban”. Honecker Erich pártvezér regnálása zavartalan volt, a tizenhat millió NDK állampolgár (DDR-Bürger) a megelégedettség olyan mimikrijét mutatta, amire csak németek képesek. Berlin a romváros és a beton-kockaváros közötti hosszú úton ígéretesen menetelt ez utóbbi felé. De ezt írják meg az azóta egyesült ország historikusai, és az azóta egyesült város helytörténetírói.

1981 tavaszán egyedül az én pályázatom érkezett a minisztérium illetékes osztályára, amely a Humboldt Egyetemre kerülésről szólt, így hát megnyertem a két évre szóló lektori állást. A lektornak – a rendtartás szerint – minden szakterületet ismernie kell, amit a Tanszéken tanítanak, ez a gyakorlatban a leíró magyar nyelvtant, a beszédgyakorlatot és a stilisztikát jelentette, vagy inkább a háromnak valamiféle keverékét.

Szeptember 8-án foglaltam el munkahelyemet az Egyetemen, ami egy kopott asztalból állt a nagy tárgyalóterem bal szegletében. És ugyanezen a napon léptem be újdonsült lakásom ajtaján is, amely Kelet-Berlin egyik elővárosában, Friedrichsfeldén, egy toronyház tizenhatodik emeletén volt. Elhatároztam, hogy mindkettővel elégedett leszek.

A tanév szeptember 10-én kezdődött, volt tehát egyetlen teljes napom, hogy új munkahelyemet, tanártársaimat és munkaeszközeimet megismerjem. És az otthonomat, a környezetemet, a várost, amelyben élni szándékoztam két esztendőn át. Ez természetesen nem sikerült, vagy inkább menetközben, észrevétlenül.

A tankönyv évekkel korábban, valamelyik hazai tankönyvgyártó műhelyben készült, és minden külföldi magyar intézet számára szerkesztették. E nagyszerű ötlet következtében orosz, német, portugál, román és svéd nyelvtani észrevételek voltak a műben, és olyan kiejtési átírások, amiken élő ember ki nem ismerete magát. A szókincs helyenként meghökkentett: a málé és a bódé szavakkal kellett példamondatokat gyártani. Tanártársaim hol dühöngtek, hol szégyenkeztek a tankönyv gyarlóságain, én a humor forrását láttam benne, ezt igyekeztem a hallgatókkal is megláttatni. Néha sikerült.

A Magyar Intézet – ugyebár – a Sektion Slawistik alárendeltje volt, a főszak ennek megfelelően valamelyik szláv nyelv, a magyar pedig a mellékszak. Az órarendben és a kötelező olvasmányokban a főszak mindig előnyt élvezett, mi, „mellékszakiak” viszont megszerettetni próbáltuk a magunk szakját (nyelvét), megmozgatni a hallgatók fantáziáját, - néha ez is sikerült.

Az egyes évfolyamok létszáma 5-8 fő között mozgott, diákjaink legtöbbje magyar rokonságot mondhatott magáénak, balatoni nyaralás emlékét őrizte, de volt, aki a magyarországi reform közgazdászok elvei miatt kezdte a nyelvünket tanulmányozni. A magyar nyelvszak négy éves volt, a heti óraszám az első két évben 8-10 óra (jóval több a főszak óraszáma). A minden külföldinek szóló nyelvtani jegyzet mellett az egykötetes magyar irodalomtörténetet ajánlottuk hallgatóink figyelmébe, amely a Klaniczay-Szauder-Szabolcsi szerzőtrió művének német nyelvű változata volt. Megpróbáltam tanítványaim kelet-német gondolkodásával értelmezni a könyvben leírtakat, nem lehetett könnyű dolguk. Történelmi, művelődéstörténeti, filozófiai, nyelvészeti alapjaik olyan hiányosak és sekélyesek voltak, amelyekkel aligha sikerülhetett megközelíteni Pázmány, Kazinczy vagy Tóth Árpád életművét. Tanítványaink a harmadik évet Szegeden, a JATÉ-n végezték, a Tisza-parton tanultak meg tisztességesen magyarul, és szereztek (ha szereztek) valódi ismeretet és élményt a magyar kultúráról.

Irodalmi és nyelvi tanulmányok mellett Landeskunde is szerepelt a kötelező tárgyak között, ami „országismeret” címen a magyar történelemből és földrajzból kínált valamiféle keveréket, 1981 és 83 között a hallgatók néhány idegenforgalmi jótanácsot kaptak, és a Tanácsköztársaság napjait tanulták.

Tanártársaim legtöbbje egyébként nyelvészetből jól képzett, az irodalom iránt érdeklődő oktató volt. Kárpáty Pált családjával együtt 1946-ban telepítették ki Tolna megyéből, ő adta ki (többek között) Petőfi, Illyés Gyula és Vörösmarty verseit németül, részben a saját fordításában. Klaus Rackebrandt a magyar mellett anyanyelvi szinten beszélt oroszul és csehül, ismerte a magyar tájszólásokat, értette a magyar humort és – vak férfiú volt Klaus Rackebrandt – fejből ismerte Budapest, Prága és Moszkva térképét (!). Vezető nyelvtanárunk (Júlia Kölzow) húsz éve élt Berlinben, Debrecenből eredő szigorúsága túltett a német-porosz precizitáson. A vendégprofesszor a kiváló általános nyelvész, Dr. Antal László volt, aki az ELTE mellett a regensburgi majd a hustoni egyetemen is öregbítette a magyar nyelvészek jó hírét. Óráit az egyetem nagy előadójában tartotta, ahová a hallgatók közé a német tanárkollégák is beültek és jegyzeteltek. Ingrid Bejach pedig tanszékvezetői védőernyőt vont magyaros temperamentummal tartott, időnként zsivajos óráink fölé. Tanítványaink közül e két évben három is volt, aki magyar (és nem valamelyik szláv!) nyelvből készítette diplomamunkáját.

A Tanszék legnagyobb értéke kétségkívül a könyvtár volt. A könyvtár alapjait még az 1920-as években, a Klebelsberg Kuno-féle kultúrpolitika vetette meg, amely több jól felszerelt Magyar Intézetet hozott létre Európa fővárosaiban, egyetemein. Ezek az intézetek részben a magyar nyelv és irodalom iránt érdeklődő külföldi diákoknak, tanároknak, tudósoknak akartak magyar és idegen nyelvű (Berlinben elsősorban német) szakkönyvet a kezébe adni, részben pedig az ösztöndíjjal a külföldi egyetemen tanuló magyar diákoknak, tudósoknak (de íróknak, történészeknek is) akartak kellő nemzetközi háttéranyagot biztosítani.

A könyvtárat évtizedeken át ellátták a magyar kultúra jeles műveivel, összefoglaló kézikönyvekkel, monográfiákkal. Az irodalomtudomány mellett művészettörténeti, egyháztörténeti gyűjteménnyel, történeti irodalommal, filozófiával, amelyek mind azt sugallták, hogy Magyarországnak helye van Európában, története és értékei okán is méltányos elbánást érdemel a nemzetközi kapcsolatokban. Ugyanakkor igényes, a napi politika széljárásától mentes állománygyarapító munka folyt az 1920-1940-es évtizedben. Az új eredményeket fölvonultató művek között a falukutató mozgalom, a korai magyar szociográfia, a lélektan eredményei ugyanúgy ott sorakoztak, mint a népi írók művei, - amelyek közül sok 1945 előtt, sok pedig 1945 után kavart vihart a hazai könyvkiadásban. Berlin „messze volt Budapesttől”, ez a távolság eredményezte, hogy értékes állomány jött létre és maradt meg, selejtezés, állományapasztás a berlini Magyar Intézetben nem történt.  Igaz, az 1950-es évektől az állományfejlesztés akadozott, és időnként efemer anyagok is a polcra kerültek, de ami megvolt, meg is maradt. Hogy eredeti célját, a magyar kultúra iránt érdeklődő egyetemisták könyvéhségét enyhíteni tudta-e, ezt két éves jelenlétem alatt nem mérhettem fel alaposan. Mi, tanárok, örömmel vettük kézbe és habzsoltuk az otthon nehezen fellelhető könyveket, és csak sajnáltuk, ha tanítványaink ritkán vállalkoztak az ajánlott művek elolvasására.

A Hungarologie – hasonlóképen, mint más intézetek, például a Romanistik vagy a Germanistik (!) – nem az egyetem óriás épületegyüttesében kapott helyet, hanem egy utcával hátrább, a Klara Zetkin Strasse sarkán (akkor így hívták). De velünk egy emeleten volt az NDK Tudományos Akadémia Finnugor Intézete is, a könyvtár az ő nyelvészeti igényeiket is igyekezett kielégíteni. A könyvtár vezetője az 1970-80-as években Edward Roy volt, ő bonyolította a könyvrendelést és beszerzést a tanszéken, a berlini Egyetemi Könyvtáron, az NDK Külügyminisztériumon és… nyilván ugyanennyi magyar intézményen keresztül. Edward éveken át osztotta meg a munkahelyét (a könyvtár nagyolvasóját) a magyar professzorokkal és lektorokkal, igen jól beszélt magyarul, és igen jól „értett is magyarul”.

Hungarológiáról – a fogalom klasszikus értelmében – szó sem volt, örültünk, ha használható magyar nyelvtudást tudtunk tanítványainkra rábeszélni. Könyvük nem volt, idejük nem volt (a főszak sok idejüket felemésztette), legtöbbjük, amit az órán megjegyzett, azt tudta. A számok, az időpontok megtanulása, megértése a hallott szövegből – biccentsenek rá a nyelvtanár kollégák! – nem könnyű anyagrész, sok gyakorlást kíván. Éppen a dátumokat és az időpontokat tanultuk, amikor a Slawistik vezér-tanerői óralátogatásra (valójában ellenőrzésemre) határozták el magukat. Diákjaim jobban izgultak, mint a tanáruk, de a dolog egész jól ment. A tévéműsort gyakoroltuk, ahol minden háromnegyedkor meg nyolc óra előtt-után öt perccel kezdődik. Kérdeztem a Híradó kezdetét, ezt mi, magyarok Tagesschau néven ismerjük. A diákok válaszoltak, az ellenőrök összesúgtak, és buzgón jegyezgettek (- Talán csak nem most kezdenek magyarul tanulni? – gondoltam). Óra végén azonban dorgatórium következett, én ugyanis kérdésemben „az osztályellenség televíziójára” hivatkoztam, a Tagesschau – mint kiderült – valamelyik nyugat-német televízió híradója, a keletiek hírműsora a Neueste Nachrichten. Megköszöntem a felvilágosítást, de a másnapi órán tanítványaimtól az Esti mese kezdete iránt érdeklődtem.

Abban az évben mutatták be, Budapesten és Berlinben egyszerre, a Mephisztó c. filmet. Együtt néztem meg a diákjaimmal, másnap „filmes órát” tartottunk, az eredmény lesújtó volt. A film történeti hátteréről semmit sem tudtak (vagy nem akartak tudni), számukra tökéletesen idegen ország-világ díszletei és szereplői mozogtak a filmvásznon, akikről semmilyen véleményt nem voltak hajlandók alkotni. Rossz tapasztalatommal fölkerestem Kárpátyt. Elmondtam, a diákjaink nem olvasnak. Nem ismerik a saját történelmüket, milyen kiművelt emberfők lesznek ezekből? Kárpáty némi hallgatás után megkérdezte: - Tudod, hol fognak elhelyezkedni a tanítványaink? Egy részük utazási irodában fog repülőjegyeket kiállítani. Az értelmesebbeket pedig viszi magához a Belügy, ők levélbontók lesznek, persze csak szúrópróbaszerűen! – Többet nem kérdeztem, nem mentünk moziba, rájöttem, Mephisztó itt jár közöttünk.

Két magyar könyv azért mégiscsak mintha valamelyes karriert futott volna be, igaz, nem a berlini studentek, hanem a felnőttek között. A Népfőiskola (mert ott is tanítottam) hölgyhallgatói két könyvet olvastak akkoriban buzgalommal: a középkorúak némi nosztalgiával a romantika iránt olvasták Jókaitól A kőszívű ember fiait (német címen: Die Baradlays), a fiatalabbak viszont Lakatos Menyhért: Füstös képek-jét forgatták (Bitterer Rauch címen jelent meg). Kérdeztem tőlük, tudnak-e valamit a két könyv történelmi, illetve szociográfiai hátteréről. Az idősebb, Rosemarie, kortalan kalandregénynek olvasta a Baradlayak történetét, a felvilágosult Gabriella pedig olyan kuriózumként a cigány családregényt, „ami bizonyosan sosem volt Európában”.

A hatalmas berlini könyvesboltokban óriási kínálat volt, részben az olcsó kiadású német klasszikusokból, részben a kortárs NDK-irodalom teljes választékából. Mintha azonban a XIX. század vége és az 1960-as évek között tökéletes hiátus (vagy: teljes amnézia?) következett volna be a németországi szépirodalomban. Nyugati német könyv nem volt kapható a berlini könyvesboltokban, még Böll, vagy Wallraff, vagy más baloldali szerző műve sem (Günter Grass Bádogdobja sem). Stephan Heim művei vagy elárasztották a kirakatot, vagy eltűntek belőle, aszerint, hogy a renitens természetű szerző éppen szembefordult a SED irányvonalával, vagy hozzá dörgölőzött (SED: a Német Szocialista Egységpárt). Anna Seghers abban az évben hunyt el, halála bizonyára fellendítette valamelyest a már régen bálvánnyá kövült írónő iránt az érdeklődést. Krista Wolf volt talán az egyedüli a kortárs kelet-német szerzők között, akinek az életművében az egyéniséget, vagy legalább az egyéni megszólalás igényét értékelte az olvasni vágyó közönség.

A könyvesbolt tele volt végeláthatatlan kelet-német és szovjet gazdaságpolitikai, munkásmozgalmi irománnyal, a napi berlini élet leg-felszínén lebegő, kedélyes infantilizmussal, az életet élvező motoros fiatalok ivós-balhés és roppantul prűd kalandka-regényecskéivel. Némelyikből megismerhető volt a j-ző, berlinerisch szóhasználat (Gut helyett jut, gegangen helyett jeganjen). Magyar könyv ritkán került a vásárló kezébe, a klasszikusok közül Jókai és Kosztolányi (az Aranysárkány, az Édes Anna, novellák, egyáltalán, mintha Kosztolányinak „meg lett volna bocsátva”), a kortársak közül néhány Déry, de hát ki vesz meg ilyen címen egy könyvet: Herr G.A. in X?

1983 tavaszán Berlin-szerte izgalmat keltett a hír, hogy „igazi” antikvárium nyílik a Karl Marx Allee-n. A meglévő antikváriumokban ugyanis „használt új” könyveket árusítottak. A régi könyvek, a valódi értékek iránt óriási volt az igény az NDK-ban, különösen Berlinben. A háború – a lakásokkal együtt – sok könyvtárat is megsemmisített. Az 1950-60-as években aztán sajátos módja alakult ki a könyvtárrevíziónak: a munkahelyek párt- és szakszervezeti vezetői „családlátogatásokat” szerveztek, nem annyira beosztottjaik vendéglátási érzékét vagy főzési tudományát puhatolták ki, hanem, hogy díszíti-e a lakást kereszt, és hogy vannak-e a családi könyvtárban „elavult” könyvek. Elavultnak számított minden könyv, ami 1933 és 1945 között jelent meg, de azért a császárság kori műveknek sem örültek (1871 és 1918 közöttieknek). Aki az ilyesfajta bűnök valamelyikében elmarasztaltatott, annak ez rákerült a káderlapjára. Onnan pedig csak a rendszerváltozás moshatta le, abban pedig a jó kelet-németek 1981-ben aligha reménykedhettek. A családi könyvtár értékeit tehát eldugták, vidékre száműzték, de „látogatók” újra és váratlanul is jöhettek. A könyveket eladni nem lehetett, a könyvkereskedők éberen őrködtek és föl-följelentgették a „könyvüzéreket”.

És most, tessék, új antikvárium, hiteles régi könyvekkel. A bolt megnyitása napján sűrű sorok szürkélltek a Karl Marx Allee-n, napokig vásárolták, némelyek bőröndszámra, a könyveket, pedig nem volt ez a könyv olcsó (amúgy a könyv nagyon olcsó volt az első szocialista német államban!). A kívülálló azon töprengett, hol voltak ezek a könyvek eddig (húsz-harminc évig!), hogy kerültek most egyszerre elő? Ki tudja? Talán – mondták a rendszert ismerő, berlini filozopterek – kelet-német állami kereskedők fölvásárolták a nyugati könyvkínálat egy – szigorúan átvizsgált – részét, és azt adták el a könyvfaló berlinieknek, borsos áron. Amint az új antikvárium nyitó készlete elfogyott, többet nem töltötték fel hasonló minőségű áruval, szürke és érdektelen propagandakönyv maradt hátra, mint volt a többi berlini antikváriumban.

Közel harminc év pergett le berlini napjaim óta. 1990-ben újraéledt bennem a vágy, hogy lektorként átéljem Kelet- és Nyugat-Berlin Berlinné egyesülésének egyszerre fájdalmas és gyönyörűséges folyamatát.

Levelemre, amelyben érdeklődtem a berlini magyar nyelvtanítás új lehetőségeiről, egy reggel Kárpáty tanár úr személyesen jelent meg budapesti lakásomon. – Nem kell lektor Berlinben, ránk se nagyon van szükség! – sóhajtotta. – Több német egyetemen is megszűntették a magyar lektori állást. – A levélbontók azóta bizonyosan hibátlanul megtanultak magyarul! – gondoltam, de ezt már nem mondtam meg tanár-barátomnak.

Hallom, a berlini Falat néhol lerombolták, néhol várostörténeti nosztalgia-műemlékké minősítették át…

 

2009. december

 

Megjelent: Könyv, Könyvtár, Könyvtáros 2010. 4. sz. 41-45. oldal.

 

 

Magyar Irodalmi Lap

 

  

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap