Kőbe zárt szavak 18/33

Tusnády László, sze, 12/04/2013 - 00:14

 

 

Szerelmem

1.

Kerítést kellene készítenem,

bezárni mindent, amit láttam, érzek,

feltárni, ami van a szívemen:

titok-tavakban lengnek néma bércek.

 

Csomóba fogva minden érzelem,

kristályhang zengje tisztán az egészet!

Döbbenhet ettől büszke értelem;

tudom mégis, hogy álmom szőve még szebb.

 

Vagy hálóval szorítva szorosabbra,

rátörni a mese-álomhalakra:

minden vágyat kellene zengeni.

 

A kerítés dől, a csomó kibomlik,

hullám sok fürge álom-halra omlik:

szót nem lehet így versbe rejteni.

 

2.

Szót nem lehet így versbe rejteni,

mert dadogok, ha rólad beszélek.

Hogy mily szép vagy, tudom csak sejteni,

számomra minden vagy, remény s az élet.

 

Virágokat ha látok lejteni

a lenge szélben, nézlek szinte téged.

Ha sírsz, nekem kell könnyet ejteni,

ha messze vagy, vágyam emésztve éget.

 

Csillagsugár alkotta drága tested.

Soká hordtam szúrós magány-keresztet.

Szerelmünktől a bánat szerteszéled.

 

Ki vagy te, kedves lány, hogy úgy szeretlek?

A szomja nem csitul az ismeretnek,

mert oly titok vagy, mint maga az élet.

3.

Mert oly titok vagy, mint maga az élet,

közel egymáshoz szálltak éveink;

szemem a messze múltba visszaréved,

csodás arcodra kérdezőn tekint.

 

Nem tudtad, mint töltöttem annyi évet.

Magány-képek tolulnak már megint:

szerelemben nem leltem drága révet

sokáig, e múlt bánattal behint,

 

de szép sugárban kitárult egy ablak,

és párja nincs e csodasugaraknak.

Így kezdtünk közvetlen szót ejteni

 

két éve már, azóta szavam árad,

a titokról zeng, és sohase fárad.

A lényed kezdem mégis sejteni.

 

4.

A lényed kezdem mégis sejteni:

tavasz-virág vagy, kedves rózsaillat,

kibomló kelyhek lehe isteni,

reménysugárt lövellő drága csillag.

 

Szavad zengése szinte éteri,

külön világod sok rejtelme hírt ad,

mi benned égi szép és emberi.

Álom-tavaszrózsák örökre nyílnak

 

nekem, ha látlak, drága szép szerelmem.

Arcod vonását kell most versbe szednem,

zengését hallom égi, szép zenének,

 

de a toll a papírról visszapattan;

szavak sorát rovom már hosszú hadban.

Igaz, rólad dadogva zeng az ének.

 

5

Igaz, rólad dadogva zeng az ének:

minden szó béna, mozdulatlan érctömb,

vésőm elől egyenként messze térnek.

Agyamra csillagfátylas barna éjt önt

 

a vágy, hogy leljem hangját új zenének,

nem törhetem szét a nagy sziklabörtönt,

nem gyújthatok lángot a barna éjnek,

nem ölthetek fel vőlegényi öltönyt:

 

bilincs rajtam, s szavaim szétszaladnak,

nincs gátja már e mohó, fürge hadnak;

bilincset kellene leejteni.

 

Mozgás bizony sok vágyat már elárul,

múlt és jövő felfedve, ím, kitárul:

szép táncot kellene tán lejteni.

 

6.

Szép táncot kellene tán lejteni,

mint nyáron hogyha lengnek a kalászok,

vagy hogyha baltáját a fagy feni,

a hűs szellőben lenge suhanások;

 

libegnek a hó játszi pelyhei.

Így szállt az első, szép nagy álmodás ott

az úton, az emlék elém veti;

a szív meleg lett, s a kezünk se fázott,

 

az ujjaim az ujjaiddal fonódtak,

és a szemek álmodva lecsukódtak,

bár erősödve a szellők zenéltek.

 

Mi már álom-sziget felé suhantunk,

nem sejtettük, mily bús tájon rohantunk,

úszván hő árján angyali zenének.

 

7.

Úszván hő árján angyali zenének,

szép vallomások hozzám eltaláltak,

és híre ébredt láng üzenetének,

fények csillagporos utakra szálltak.

 

E lángtól a szívünk örökre éled,

lehullanak a bánat szőtte fátylak.

Milyen titok, örök varázs vagy, élet!

Hő áramok a szívből szívbe szálltak.

 

Szemünkben nagy üstökösök lobogtak,

csillaghadak körülöttünk forogtak,

hallottunk száz nagy tengert rengeni.

 

Tudom, hogy így csodálva, nézve téged,

a tiszta vágy engem izzítva éget,

a titkodat így kell megfejteni.

 

8.

A titkodat így kell megfejteni,

vallatva a vágy láva-özönével,

látom csodás arcodra lengeni

a hő szerelmet kristálytiszta hévvel.

 

Új ismeret új titkát rendeli,

és így a láng újabb homályba tér el.

Bár a tűz a hideg űrt szétszeli,

tekintelek szerelmes, hő reménnyel.

 

Hogy mondhatom el mind a szép csodákat?

Lefesthetetlen mind a szép sugárhad.

Mért van varázsa még a téli szélnek?

 

Úgy érzem, most az ajkam szinte néma.

Tollforgató kezem is gyenge, béna,

mégis hozzád e szavakkal beszélek.

 

9.

Mégis hozzád e szavakkal beszélek,

hogy zengjem, mily szépek nagy csönd-tavak.

A földi korlátot töri a lélek,

és száll, ahol az elme elakadt.

 

Röpítenek a zengő sas-remények,

a földi lét mily béna, sanda, vak,

és harsonázva zengnek büszke fények,

tehozzád omlanak e hű szavak.

 

Dalt mond nekem a tenger, zúg az árja,

gyémántfényű csúcsát hol hegy kitárja,

arany pír lobban a nagy, ősi csendben.

 

Velem vagy mindenütt, bármerre járok;

arcod tekint a hegyről, fénysugár ott:

csillagtüzű varázs van szép szemedben.

 

10.

Csillagtüzű varázs van szép szemedben:

mint a meleg a fémet, alakítsz.

Tekinteted csupán arcomra lebben,

mily fönséges világba magasítsz,

 

és kérlek, szólva egyre hevesebben,

derülj reám, nem baj, ha megvakítsz.

Így is vergődöm bánat vájta sebben,

nem baj, ha földi rögtől elszakítsz.

 

Álomba szállva még jobban talállak,

az ajkam érzi drága, puha szádat.

Vak vésztől ott a szív sohase retten,

 

s talán így meglelem egész valódat,

a fáradt fej dalos álomba kókad,

de énekemtől a titok se lebben.

 

11.

De énekemtől a titok se lebben,

nagy köd üli az álom-bérceket.

Valami bús, riasztó hír van ebben.

Mit hozhatok az álomból neked?

 

Nagy árnyak járnak hosszú rém-seregben,

könny harmatozza a nyirkos leget.

Rossz álom, űzlek, tőlünk messze rebbenj,

zokogva hívok szép emlékeket.

 

Dús lombját lengeti a büszke pálma,

oly könnyed, mintha földről lengve szállna.

Látom örök napunk derengeni.

 

Ezer tiltást legyőzve, boldogan

az életünk medrében hogy rohan:

csak álmaim tudom már zengeni.

 

 

12.

Csak álmaim tudom már zengeni,

ha tűnnek a való fertőzte képek,

lehet boldogságon merengeni;

sosem látott tündéri tájra lépek.

 

Ha kósza álmom ezt megengedi,

ezer csodás virágot is letépek;

kezem teeléd fürgén, ím, veti,

mily illatosak, százszor is de szépek.

 

De ébredek, az ég épp könnyezik,

a felhők álmaimat elveszik,

és tornyosul, gyülemlik már a gondom.

 

A sors örökre hogy elűzne tőled,

fájón a nem-lehet gyötörne főleg.

Minden vágyam és bánatom kiontom.

 

13.

Minden vágyam és bánatom kiontom;

fakadnak újra forró, régi könnyek:

nem juthatott túl szerelmünk a ponton,

mely által a nap lenne egyre könnyebb.

 

Nincs terv, mely enyhülést hoz, sors de zordon.

Bús délután emlékképei jönnek.

A fájdalom átpendül még a csonton,

reményeim rohanva elköszönnek.

 

Ó, futni kell már, tovatűnni innen!

A bánat terhét kell, ím, messze vinnem,

mert villám sújtott zengő bú-porondon.

 

Velem zokogsz, a bánatom megérted.

- Mégsem megyek, maradnom kell teérted -,

de végezetül mégis egyre mondom.

 

14.

De végezetül mégis egyre mondom,

hogy oly rossz lenne minden nélküled.

Ezernyi csápba, bajba lépve botlom,

örvény fölött röpít a szédület.

 

Ha nem nevetsz rám, én csak összerontom

a napjaim, s az éjem is süket,

de már a kín kígyóit összesodrom,

s minden álmom tefeléd így üget.

 

Ezért kezdtem, ím, a varázs-csomóhoz,

hálóhoz, a nagy álomhal-fogóhoz,

hogy tudjak rólad mindent zengeni;

 

de lám, a háló és csomó kibomlik,

a kerítés a vágy előtt leomlik:

szót nem lehet így versbe rejteni.

 

15.

Szót nem lehet így versbe rejteni,

mert oly titok vagy, mint maga az élet,

a lényed kezdem mégis sejteni;

igaz, rólad dadogva zeng az ének.

 

Szép táncot kellene tán lejteni,

úszván hő árján angyali zenének.

A titkodat így kell megfejteni,

mégis hozzád e szavakkal beszélek.

 

Csillagtüzű varázs van szép szemedben,

de énekemtől a titok se lebben,

csak álmaim tudom már zengeni.

 

Minden vágyam és bánatom kiontom,

de végezetül mégis egyre mondom:

- Szót nem lehet így versbe rejteni. -

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap