A kitölthetetlen hiátus

Lászlóffy Csaba, szo, 08/11/2012 - 00:06

 

 

 

Regényrészlet

 

    – A részleteket ne bolygassuk.
    – Miért ne?
    – A történelem túl sok ember agyában okozott már zavart. Kravallt!
    – Én mindig az ellenpártot képviselem. Úgyhogy megbocsát, ha nem osztom a véleményét. A törvényes rend…
    – Törvény?!…Csibészek, zsebmetszők örök reneszánsza. A hatalom- és jogbitorlók persze kegyesen zsoldjukba fogadják őket.
    – S a többi?! A többiek, akik…
    – A többi? Vegye úgy, hogy mendemonda. A többiek elaltatása érdekében mit meg nem tesz az, aki kiválasztottnak tekinti magát.
    – Micsoda drámai szituációk, uram!
    – Énszerintem legtöbbször (pofon)egyszerű a dolog: Öljük meg?!… Ne öljük meg!… Na de még le találom késni a vonatomat! Isten áldja – ahogy nagyapám mondta volt.

* * *

 

    Anyám napról napra szótlanabb lett. A hadikórházat, ahol ügyeletesként teljesített szolgálatot, még a megszálló román csapatok fosztották ki. Tüzetes munkát végeztek, a járó betegeket kizavarták az utcára, aztán leszerelték, ami elmozdítható volt, csak az üres épületet hagyták meg, a többit vagonokba zsúfolva elszállították a Regátba.
    Ha valaki apám után érdeklődött, anyám kurtán, nyersen felelt: Az uram meghalt, én szegényen tengődöm, amit teszek, a gyermekeimért teszem; van olyan nap, amikor tüzelőfára sem telik…
    Közben kételyek gyötörték őt is. Ámde tusakodásában nem jutott tovább a puritán közhelyeknél. Érvelése szerint (ha ismerte volna az ágyastársát gyötrő Kálvint!) a szerelem leszakítja az emberről a ruhát. Végzetes szenvedély esetében a karodat is könnyen elvesztheted! Nézte a csupasz udvart, ahol a szél a bütykös ágakkal birkózott, s úgy érezte, hogy az irgalmas ég az ő sovány testét takarja be a levélhulladékkal. Maga elé képzelte a láthatatlan világban tekerődző gyökereket, különös bénaság vett rajta erőt. Csak az agya volt tiszta: tudta vagy legalábbis szilárdan hitte, hogy a bujaság megfertőzi az amúgy is esendőséggel sújtott élő világot. Elképzelte az urát (ha netalán mégis él valahol), amint vétkét rejtegetni próbáló gyermek módjára védekezik: Ugyan már! Még hogy én csábítottam el azt a vadóc csellistalányt – aki különben is mindig másodmagával járt – a muzsikámmal! Az erotika magában az anyagban rejtőzik, az Úristennek ezt tudnia kell. Ki tételezi fel rólam, hogy a gyümölcsöskert legszebb, leglevesebb körtéjét hagytam el könnyelműen azért, hogy most egy vackorba törjék bele a fogam?!
    Anyám a szélben vergődő csupasz ágakat nézte erőtlenül, és csuromvizes lágyékkal bújt a fűtetlen ágyba.
    Betegségének végső stádiumában, évek múlva, aléltan (nem győzte hangsúlyozni, hogy övéitől elhagyatva) Jézus fehér testét képzelte a szegényes kórházi szoba hámlásos falára. A virágcsokrokra mutatott: Vigyék ki ezeket a halott növényeket!… Más muzsikát nem akarok hallani odaát sem, csak gregoriánt. Hányszor mondtuk, hogy katolikusnak kellett volna születned – jegyezte meg egy síró női hang. És anyám, meglehet, látni vélte, amint saját horpadt húsú végtagjait fölszegzik a keresztre.
    Apám viccesen azzal vigasztalt kölyökkoromban: Örülj neki, hogy még legényembernek mondhatod magad. Sokkal több gyöngédség van ma benned, mint az önző házasokban.
    A jövendőmet illetően ugyancsak megvolt a véleménye: Ha minden nyomorúságot és csalódást átérzel, pár hónap alatt úgy elnyű az élet, mint egy papundekliből készült műlábbelit.
    Két ilyen ellentétes örökséggel mire mehet a korán árván maradt lélek? Apám elsárgult, szakadozott, szétmállott kottalapjain megkíséreltem kikövetkeztetni a hiányzó hangjegyeket. Egészen más muzsika szólt és másként az ő fejében és szívében. Ha sikerülne különválasztani legalább a jót a rossztól. Az életben! az emberekben… Legfeljebb ha valakinek az életcélja elszántan vágynélküli, steril. De az idő végül így is, úgy is mindent összekavar.

* * *

 

    A hajdani császárvárosban dédapám halálakor egészen más volt a tét. Az öreg hűséges gondozója – legjobb barátjának idős leánya, pedáns házvezetőnő így zárta a rábízott élet krónikáját: Itt Bécsben immár nagyon kedélytelen volt az életünk. A sztrájkmozgalom egyre inkább teret hódít; ma már az újságok sem jelentek meg. A megélhetési viszonyok rémítők. Negyed kiló liszt, másfél kiló krumpli, hat deka zsír és egy tojás egy szelet kenyérrel, bizony, lehetetlenül kevés a heti megélhetéshez. Főzelékfélét és gyümölcsöt egyáltalán nem lát az ember…
    Pedig az a Bécs még a hagyományos világot és töretlen világképet jelentette, nem tépázták meg a Monarchia büszkeségét, és nem szakították darabokra a szentistváni örökségre felesküdött Magyarországot.
    Milyen messzire esik ma tőlem az a temető, melynek gesztenyefái alatt az utolsó Habsburg uralkodó, IV. Károly magyar király diplomatájának és bizalmasának krónikáját lapoztam elmerülten.
    Románia úgy bánt Erdéllyel, mint fegyveresen leigázott területtel – írja Boroviczény Aladár. – A lehető legdurvábban elfojtottak minden megmozdulást, amelyben az ellenállásnak a legparányibb csíráját gyanították.
    …Augusztus első napjaiban a románok elfoglalták Magyarország még megmaradt területeit… kíméletlenül fosztogattak országszerte, úgyhogy, ha eddig Erdély elrablása miatt nem gyűlölték őket eléggé a magyarok, akkor most, hogy kivonultak Csonka-Magyarországról, nem éreztek irántuk egyebet, csak gyűlöletet és megvetést. Nemcsak az állami tulajdont hurcolták magukkal, mint például a vasúti, a postai és távírdai berendezéseket, hanem a gyárakból is elvittek minden mozdítható és szétszedhető gépet, sőt a lakosság magántulajdonát is. Azokat a gépeket, amelyeket nem tudtak szétszedni, egyszerűen összetörték. Romániában még a tizedét sem tudták felhasználni annak, amit elhurcoltak.
    Ki játszott a kezére a románoknak?
    Ki más, mint Kun Béláék diktatúrája!… Ezt még apámtól hallottam, aki cudarul rossz hivatalnok volt, s a Tanácsköztársaság első napjaiban útilaput kötöttek a talpára. Főnöke, a Számvevőszék elnöke – köpönyegforgató ember – bemutatkozó beszédében a kommunista agitátorokhoz méltó hangot ütve meg, leleplezte a nem dolgozó dzsentriket, s másnap reggel beszédének gépiratos szövegét alkalmazottjainak asztalára tétette. Boldog vagyok, hogy megérhettem azt az időt, mikor a nyegle bürokráciára ki van mondva a halálos ítélet, és annak temetésében én is részt vehetek – zárult a Pester Lloyd című politikai napilapban Strausz István számvevőszéki elnöknek a kommunista kormányzat felé kacsingató hűségnyilatkozata. (A pechükre osztályellenségnek kikiáltott emberek csak később kezdtek meghalni, legtöbbször ítélet nélkül, ha mondjuk a megszállott – valójában terhelt – Szamuely Tibor pribékjeinek kezébe kerültek; s némelykor az áldozatok temetése is elmaradt.)
    A legfőbb állami számvevőszék dolgozói karrierista elnökük felszólítására a következő nyilatkozatot írták alá:
    A győztes európai nagyhatalmaknak már nincs szükségük újabb Habsburg-királyra… Ha úgy tetszik, egy újabb komplikációra, miután kiderült, hogy a világ vígan megvan a Monarchia nélkül is. Ugye ért engem?
    Vígan?! Melyik világ?…Nem, egyáltalán nem értem önt, Monsieur Saint-Léger.
    Ugyan, ne gyerekeskedjék már! Önben nyilván működnek még a régi beidegződések, a régi szép emlékképek. A szüleivel bizonyára ellátogatott Bécsbe, látta a Stefanskirché tornyát az égbe emelkedni, úgy tűnt, hogy már-már átszúrja a magasságos mennyországot. A Burg előtti nagy tágas tér sugárzott a nap áldott fényében. És odaát magasan, fönn a trónusán Mária Terézia ült, őérette adta volt vérét a magyar nemesség színe-java…Ne is folytassam! Persze ez a gyönyörű kirándulás és minden könnyfakasztó élmény a háború előttre tehető, az ön zsenge éveire…
    Saint-Léger úr, én úgy tudom, hogy ön költő is, habár ezt titkolni igyekszik. Legalábbis itt, külföldön… egészen más minőségében ismeretes.
    Mint megszálló! …Erre gondolt, nemde? Ne féljen kimondani!
    Arra utaltam, hogy ön meglehetősen fontos személyisége ma Franciaországnak. Diplomata… Kabinetfőnök a…
    A Briand jobbkeze!… Ugye így hallotta?
    Ne nevessen ki… Az ön honfitársai legalábbis azt beszélik.
    Fontos személyiség! Legfeljebb Clemenceau mondhatja magát annak, nemcsak otthon, hanem az önök hazájának ügyes-bajos dolgait illetően is…
    Magyarország sorsát illetően. Bizonyára van tudomása arról, hogy Apponyi Albert gróf, a magyar békedelegáció vezetője, miután több világnyelven kifejtette, hogy a mi kis országunk nem akart belépni ebbe a nagy háborúba, nem kívánt területeket elorozni másoktól, így hát e népet nem lehet felelőssé tenni és azzal büntetni a bécsi politikáért, hogy csaknem hárommillió magyart idegen országokhoz csatolnak – miután mindezen érvei süket fülekre találtak, kijelentette, hogy az ország előtt csak az a kérdés áll, öngyilkos legyen-e, nehogy megöljék!… Ez megjelent az Oeuvre-ben, de a skandináv távirati ügynökség is közzé tette.
    Ó, Apponyi gróf, az öreg Grand Seigneur! Költő veszett el benne.
    Önben viszont nem veszett el még…
    Én csak egy szürke eminenciás vagyok. Mit vár tőlem? Hogy a versailles-i békeszerződéseken alapuló francia s egyben európai(!) biztonságpolitika szakértőjeként kijelentsem (már csak azért is, mivel az ön hazája rokonszenves nekem), hogy Magyarországgal valóban úgy bántak, száz százalékban úgy bántak el, mint holmi vesztessel?! … S mi több: vége az európai egyensúlynak…
    De hát, ha ön is, ha önök is ilyen jól tudják ezt!…
    Ígérem önnek, ha megérem a nyugdíjkort, vagy valamelyik, nem puskaporral és bakakapcával illatosított óceáni sziget partján heverészve kiderül majd rólam, hogy igazi költő vagyok, soha senkinek nem fogok azzal dicsekedni, hogy Clemenceau idején diplomata voltam Franciaországban. Többet – a nagy békedagály TELJHATALMÚ MEGBÍZOTTJAI nevében pláne – többet ennél nem ígérhetek meg. A világ csupa születés és megbánás. Mindegy, hogy hol talál el minket a csalóka fény.
    Arisztokratikus hangzású polgári nevén Marie René Saint-Léger Légernek hívták*(mint bevallotta, anyai ősei Magyarországról származtak); az emberi önzéssel megáldott civilizációt buja televénynek tekintette, áradó folyamverseinek nyelvi pontossága egy krónikás tudására és lelkiismeretére vallott. Az Antillákon született, de szerette a budai kiskocsmákat, s meghitt órákat töltve el egyik-másik kávéházban, a magyar írók és zsurnaliszták nyüzsgésétől, handabandázásától elkábulva, letaglózva; szimpátiája jeléül a saját kávéját is hagyta olykor kihűlni. Ezer szerencse, hogy a román megszállás utolsó napjaiban látogatott el Budapestre, s nem a proletárdiktatúra idején, mikor éberségből elrendelték a kávéházainknak mint »a burzsoázia gyülekezőhelyeinek« a bezárását.

A zene szól, a pár(t)ok lépegetnek…
Hát a forradalom?!
Furcsa formája van a fejeknek… –
akarom, nem akarom…

(Ismeretlen XX. századi szerző)

    A lábakat nem muszáj kitépni. Elég, hogy megfosztották végtagjaitól az országot. Nemhiába sétált annyit föl-alá George Clemenceau a néhai Ausztria-Magyarország falra akasztott nagyléptékű térképe alatt.
    A táncparkettekre lassan visszatért az élet. Szívós, erős testek, kékes arcok, vad futkározás. Olcsó ruha a nőkön, de már egy párizsi áruházból; korrektül járják, könnyedén az új, divatos táncot.
    Alávetjük magunkat a Tanácsköztársasági Kormányzótanács rendelkezéseinek és a Proletárdiktatúrának.

 

 

Megjelent: Napút, 2001. szept.

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap 

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap