„Kihúzta az ördög a dugót!”

Lukáts János, sze, 01/30/2013 - 00:02

 

 

Babonák a magyar közmondásokban

 

A közmondás „a jó érzés beszélt emlékműve”, tartotta Benedetto Croce, - a latin és a nagyrészt erre épülő itáliai közmondáskincs ismeretében bizonyára helyesen. A közmondások kutatása napjainkra elképesztő méretű iparággá fejlődött, egyre előkelőbb helyet követelve (és harcolva ki) magának a folklórban és a nyelvtudományban, a népi gyógyászat és a népi vallásosság témakörében, a helytörténetben, de még a lexikonszerkesztésben, a nemzetközi összehasonlító közmondás-, szólás- és szállóige kutatásban is. Ugyanakkor a közmondások mennyiségét megsokszorozza a szólásmondások és szóláshasonlatok szaporodása és burjánzása, alakváltozatai és használati körének bővülése. A közmondás- és szólásgyűjtemények rendszerezése, áttekinthetővé tétele már régen új rendező elv után kiált, - talán a digitalizálással sikerül e kaotikus helyzeten valamelyest segíteni. Hogy legalább az ismert (köz)mondásokat sikerüljön megtalálni, mert ismeretlen, új közmondást fölfedezni a gyakran több tízezres kötetekben szinte reménytelen (és véletlenszerű eredménnyel járó) vállalkozás. Ez a gond azonban mintha nem volna új keletű, bizonyítékként álljon itt Rotterdami Erasmus sóhaja, a XVI. század kezdetéről:
„Könnyü dolog – mondják – közmondást gyűjteni. Úgy van,
Nem tagadom, de nehéz, hogyha a számuk ezer.”
x     x     x
Akár Margalits Edének a Millennium alkalmával közzétett közmondás-összeállítását (25 ezer tétellel), akár O. Nagy Gábornak az 1970-es években több kiadást megért szólás- és közmondásgyűjteményét (kb. 21 ezer tétellel) lapozzuk át, néhány tendencia mindkét kötetben szembe ötlik.
A közmondásoknak az a hagyományos szerepe, amely a latin-görög példák nyomán (részben ezek fordítása útján) a legtöbb európai nyelvben, így a magyarban is, anyanyelvi alakot kapott, a bölcseleti, erkölcsi, vallási oktatás része lett, a hagyományos kultúra színes alkotóelemét képezte (gyakran idegen nyelven idézett formában is), - a XIX. század végére mintha visszaszorult volna. A latin (és általában az idegen) nyelv kitüntetett helye megrendült az oktatásban, a klasszikus versformák is egyre kevésbé voltak ismertek, a pedagógiából kiszorultak a közmondások szentenciái, gnomatikus, rövid összefoglalásai, életbölcsességei. Helyüket egyre inkább a szólások vették át, amelyek gyakran a beszédhelyzettől függetlenül hangozhatnak el, a közmondásnál rövidebbek, nem alkotnak önálló mondatot, igényes többlettartalommal csak ritkán rendelkeznek. Sok közöttük a szóláshasonlat, amelyben az összehasonlítás alapja többnyire hétköznapi, kínos vagy nevetséges dolog (Buta, mint a tapló, Néz, mint borjú az új kapura és hasonlók). Növekedni látszik továbbá az olyan szólások mennyisége, amelyet csak egyetlen település, vagy a szűkebb környezet ismer és ért, ahol tehát szó sincs a teljes nyelvterületen való elterjedésről. (Elmászott, mint a kajdi ködmön, Ég, mint Mesteriben a lúdketrec, Él-hal érte, mint baranyai gyerek a tarisznyáért – a példák Margalits gyűjteményéből valók, de további példák is bőségesen akadnak.)
A szólások mértéktelen szaporodásában (s így a közmondásgyűjtemények terjedelmének aránytalan földuzzadásában) szerepet játszik az a körülmény is, hogy nincs egységes, kialakult, végleges formájuk. Több változat párhuzamosan él egymás mellett (vagy legalább is szerepel a gyűjteményben), frappánsabb és kevésbé sikerült nyelvi alakok, a gyűjtemények a bőbeszédűbb változatot is mindannyiszor tartalmazzák. Az Ebcsont beforr alak mellett ott találjuk az Ebcsont beforrad, Ebcsont hamar beheged, Ebcsont hamar összeforr alakot, a közmondásgyűjtemények évszázadokon át hordozzák az alakváltozatokat is. Hasonló szólásbokor: Egy fecske nem tavasz, Egy fecske tavaszt nem szerez, Egy fecske nem mutat tavaszt, Egy fecske nem hoz tavaszt, Egy fecske tavaszt nem csinál, Egy fecske nem tesz tavaszt, Egy fecske nem szerez nyarat, - és ez az alakváltozat-özön többé-kevésbé minden közmondásnál megismétlődik (sőt, tegyük hozzá: a ma használt Egy fecske nem csinál nyarat változat nincs is közte).
A szólások között gyakori továbbá a hasonlat túlmagyarázása, egy példán érzékeltetve: Tökre hány borostyánt – szól az alap közmondás, majd: Tökre hányja a borostyánt, hogy bele akadjon. Az ilyesfajta értelmezés gyakran éppen a közmondás tömörségét, frappáns formáját szünteti meg (teszi tönkre!), mint például az alábbi, az ízlésbeli különbséget éreztető mondás esetében is: Kinek a pap, kinek a papné!, ha utána toldja egy kotnyeles: Kinek meg a lánya! Az effajta aprólékosság ugyanis a végtelenségig folytatható, de ez már nem közmondás, hanem szószaporítás.
A magyar szóláskincs legnagyobb része nem a (hagyományosan a közmondásoknak tulajdonított) bölcs összegezést, erkölcsi többletet tartalmazza, hanem inkább a leghétköznapibb dolgokban mond véleményt. A bor és a részegség, a szegénység és a gazdagság, a jó és a rossz emberi természet ügyében tesz észrevételt. Hasonlóképpen számos szólás szól az öregségről és a halálról, a házasságról, fiatal és nem fiatal házastársak kapcsolatáról, viselkedéséről. De megkapja a magáét a tolvajlással gyanúsított, a nagyszájú, a munkakerülő, vagy éppen a könnyelmű, a hallgatag vagy a zsugori is. A magyar közmondásgyűjtemények olvastán (bár: ki olvassa folyamatosan a szólások és hasonlatok százait?) mintha nem bölcs tanácsot kínáló intelmeket szemelgetnénk, hanem házsártos és zsörtölődő, világtól elzárt közösség szegényes mindennapjaiba nyernénk betekintést.
Azért aranyra mindig akadhat az elszánt böngésző! A kásahegy méretű (és gyakran ízű!) közmondáshalmazban sikerül időnként ritkán hallott, megszívlelendő és jól megformált közmondásokat is találni. Megosztom az olvasóval! Egyformán jövünk a világra, ezer módon megyünk ki belőle (általános érvényű, rezignált bölcsesség ez, egy párhuzam-ellentét ívére kifeszítve). Ezer varjú ellen elég egy kő (és – reméljük – nem csak a varjak ellen!). Ne örülj, ha a szomszéd háza ég! (Szövegváltozatban: Te is félj, mikor a szomszéd háza ég!) A következő: Aki szeret, kétszer él (sokat tudott, aki megfogalmazta, és a többi, aki ilyen tömörre csiszolta ezt a közmondást). Egy marék szerencse többet ér egy zsák észnél. (Hogy úgy van!) Verekedő pásztorok közt jó dolga van a farkasnak (Ez a bölcs mondás bizonyosan magyar földön született!). Felén túl a veszedelmen, ki azt megsejdíti („Ki szépen kimondja / a rettenetet, azzal föl is oldja!” – mondta Illyés, a költő, a maga módján – ugyanezt). És végül: Első feleség istentől, második embertől, harmadik ördögtől való (Hát, ki tudja?!).
x     x     x
A babona – talán különösebb túlzás nélkül állítható – ugyanúgy az emberi nemmel egyidős képződmény, mint a közmondás. Át is szövi egyik a másikat, vagyis: egyrészt a babona a maga hiedelmeit bölcs szentenciaként gyakran teszi közzé a közmondásokban, másrészt viszont a közmondás gyakran és szívesen merít a babonák meghökkentő, olykor félelmes világából.
Vannak közmondások, amelyek nyilvánvalóan babonákat hordoznak, amelyek a mindennapi élet kisebb-nagyobb területeinek logika nélkül való, megalapozatlan kapcsolatait öntik nyelvi formába, olyan területekét, amelyek egymással (legalább is látszólag) semmiféle összefüggésben nem állnak. Bot a sarokban, azt jelenti: eső lesz. (Képtelen babona! – teszi hozzá Margalits.) Sótartó feldőlt, pör lesz a háznál, ez a hiedelem máig él komoly-tréfás formában a magyar családi asztaloknál.
De még a látszólagos logikátlanság mögött is rejtőzhet valamelyes értelmi-érzelmi fonál. Felakasztotta valaki magát, - mondják -, ha erős szél dühöng. Talán Isten haragját és ítéletét érzik az emberek, az öngyilkosság halálos bűne miatt. (Megölte valaki magát, / az hozta ezt a rút időt!” – írja Petőfi a Téli világ c. verse indításaként.) Nem jó, ha éjjelen át a házban kenyér nincsen, - tartja a közmondás. A nincstelenség önmagában nem jó, továbbá: a késő este hazatérő gazda éhen marad. Pappal álmodni bosszúság, - talán a lelkiismeret szólal meg abban, aki ezt a közmondást elmormolja magában (vagy a legutóbbi gyónására gondol). Csikorog a malomkerék, esőt kiált, - talán a nyirkosra ázott tengely csikorog? (Ezt a közmondást Czuczor Gergely, XIX. századi pap-költő gyűjtötte.) Csimbókot kötnek rá, mármint a zsebkendőre, hogy viselője ne felejtsen el megtenni valamit, - a szokatlanra formált tárgy a szokatlan tett megtételére emlékeztet. Nem jó a bort visszájáról önteni, az ivó személy lebecsülése, ha jobb kézzel jobb felé, vagy bal kézzel bal felé töltenek a poharába – szól a magyarázat.
Egészség megőrzése, betegség elhárítása a babonás szólások és közmondások gyakori tárgya. Jót érzek, igen csiklandik a jobb szemem, a legrégibb följegyzett magyar közmondások egyike, már Decsi János is ismeri 1583-ban. Hasonló komolyságú megfigyelésen alapul a Csuklik, emlegetik szentencia. (Szövegváltozatban: Csuklik, mint akit emlegetnek és Csuklik, emlegetik a verebek.) Mondják: Ballábbal kelt fel az ágyból, aki rosszkedvű, komor. Sőt: Farral kelt fel az ágyból, ami azért sajátságos művelet lehetett! Szőrös mint az erős ember, tartják egyesek. Csendült a fülem, hírt hallok, a dologban annyi igaz, hogy a hallott hír valóban  a fülön át hatol az emberbe. Az egészség és a szerencse testi összekapcsolódására utal a Burokban született mondás (amely valójában a méhlepénnyel és a magzatvízzel együtt történő szülés ritka esetére utal). De a túlzott elbizakodástól óv a közmondás szövegváltozata: Burokban született, akasztófán halt meg. Hja, a szerencse forgandó! Akinek a gyomra fáj, keressen rá bodzát! – a bodza hashajtó, féregűző hatású házi patikaszer, valójában tehát nem is babonáról, hanem népi gyógyászatról van szó! Hasonlóképpen valamiféle népi gyógyító vagy inkább balszerencse-űző tartalom lappang a Minden hájjal megkent szólás mögött, boszorkányos bűbájolás, ami azonban olyan vitézi ősökre is visszavezethető, mint Achillesz, a Trójánál vitézkedő görög hős, vagy Parsifal, a germán-kelta lovag (ugyanis őket is megkente anyjuk ilyen-olyan szerekkel).
Az állatok is helyet kapnak – természetesen! – a babonás közmondásokban. Néhány a bőséges választékból: Regélnek a békák, az esőt érzik, a regélés találó kifejezés a brekegésre. Az esőről más állat is szól: Eső lesz – szamárbőgés (szövegváltozatban: Szamarak ordítanak, eső lesz). Lehet, hogy e két mezei jószág a légnyomást és a felhőjárást jobban ismeri, mint a meteorológusok? De ez már igazi babona! Kiolvassa fogaidat a béka, vagyis: ne tátsd nagyra a szájadat, mert kihullnak a fogaid. Különös babona rejlik ebben a mondásban is: Vesztére harapta el az egér fejét. Hideglelés ellen etetnek egyes vidékeken a beteggel egérfejet, de a közmondás betege attól még rosszabbul lett. (Nem csoda!)
A népi vallásosság határterületén is szép számmal születtek babonás (vagy babona-gyanús) közmondások. A rossz lelkek éjjel járnak, szögezi le az egyik közmondás, amelyik persze a rossz gondolatok éjszakai aktivizálódására is gondol. Szövegváltozata: Éjjel jár, mint a gonosz lélek. Bolyong, mint a kárvallott lélek, vagy mint az elátkozott lélek, állapítja meg a másik szóláshasonlat, - a nyughatatlan bolyongás a rossz lelkiismeret, az átok következménye. Ennek éppen ellenkezője így hangzik: Minden jó lélek dicséri az urat. Az mondja, aki kísértetet (vagy annak vélhető élőt) lát, és tisztázni akarja a kísértő jó vagy rossz szándékát. Végül, bizony csúf és veszedelmes kívánság, ha így kiált rá valaki a haragosára: Egyen meg a lidérc!
Menny és föld titkos kapcsolatára utal a csillag gyakori szereplése a közmondások világában: Rossz csillag alatt született, - mondják a szerencsétlen emberre, Szerencsés csillag(zat) alatt született a szerencsés, és Leszállt a csillaga – vége a szerencséjének. És egy kissé frivol, kissé megbocsátó vallásos-babonás észrevétel: Részeg ember, ha elesik, szűz Mária ölébe esik (mások szerint: - kötényébe). Vagyis: részeg embert ritkán ér baleset, az égiek vigyáznak rá.
A vallásos eredetű babonák közül kalandozott át a közmondások világába az ördög. Hitbéli rémületes helyét azért a szólások népi körülményei között némiképp elveszítette, még ha itt is csak rossz és fenyegető dolog fűződik a nevéhez. Fél, mint az ördög a tömjéntől (mások szerint: - a szentelt víztől), itt az ördög még megzabolázható! De azért az ördög többnyire rosszban sántikál (ez a kifejezés is aligha nem valami ördögös-babonás szófordulat), erre utal az alábbi szólásbokor: Egy úttal tartozott az ördögnek (hiába járt valahol), Meghurcolta, mint ördög a diákot (akit nagyon meggyalogoltatott), Belelépett az ördögök bocskorába (valami hasonló, de már elhomályosult jelentéssel). Helyi mendemondát tesz általánossá ez az átokszó: Vigyen az ördög szent búcsúra Izsákra! (Ugyan, mi történhetett Izsákon?)
És tovább az ördögökről… Ördög veri a feleségét, amikor egyszerre esik az eső és süt a nap. Nem jó az ördögöt a falra festeni. Mert megjelenik, - teszik hozzá újabb szövegváltozatok a pontosabb értelmezés kedvéért. (Vagyis: nem kell a bajt indokolatlanul fölemlegetni.) Az ördög azért mintha az ember közvetlen környezetének is tevékeny részese volna, erre két megmosolyogtató közmondás is utal. A mit az ördög végbe nem vihet, vén asszonyokra bízza. (Bocsánat, hölgyeim! – nem az ördöggel való kapcsolat vádjáért, hanem a vén minősítésért!) A másik pedig így szól: Kihúzta az ördög a dugót – mármint a pokoli palackból. Akkor mondják, amikor egyszerre a vártnál több vendég érkezik.
Az ördög némelykor kutya alakját ölti magára, Fekete kutya, tarka eb, mindegy ördög. Szegény kutyák iránt aztán századokon át nőtt a bizalmatlanság. Az Eb az ingét afféle középfajú káromkodás lett (eredetileg talán „eb tépje le az ingét” értelemben). Versében és maga szerzette nótájában Arany János is fölhasználja. Az Ebugatta valójában azt jelenti, hogy valaki a kutya (ördög) száján keresztül született a világra (valljuk be: hátborzongató elképzelés!). Az Eb anyja és Eb kölyke (szövegváltozatban: Eb fiadzotta kölyök) szintén a gyanús, ördögi eredetre vall, de a kutyák rossz megítélése valós történelmi körülményekre vezethető vissza. A kuruc időkben, a háborúzások egyik következményeként elszaporodtak a kóbor kutyafalkák, amelyek így a félelem és a veszedelem hordozói voltak. Az ördöggel azonosították őket. De nem csak Magyarországon, Goethe János Farkas még egy évszázaddal később is az uszkárkutyát tette meg Mefisztó földi inkarnációjának (a Faustban).
A boszorkányok szerepe jobban homályban maradt, mint az ördögöké. Gyalázatos tetteikre itt csak egy közmondás említődjék, a Lóvá tesz, amely arra utal, a boszorkány miként változtatja paripává áldozatát, miként lovagolja meg és futtatja (esetleg a halálba) a boszorkányszombaton. De boszorkányos tevékenység rejlik mindazokban a szólásmondásokban, amelyekben az igéz, vagy a báj (bájol, bájos) szó szerepel, az előbbi az átokmondásra, ráolvasásra utal, az utóbbi a megkötésre, a használhatatlanná tételre (Megköti a kezét, Megköti a nyelvét, illetve Megoldódik a nyelve).
De végezzük a babonás közmondások számba vételét egy derűsebb példával: Szépre száll a füst, bolond, aki állja. És van ilyen változata is: Okosra megy a füst…, - igen, a szépek és az okosok küzdelme a közmondásokban is évszázadok óta tart!

 

 

Magyar Irodalmi Lap 

 

 

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

A Magyar Nyelv Múzeuma

Inter Japán Magazin

Turcsány Péter honlapja

Jankovics Marcell honlapja

Papp Lajos

e-nyelv.hu

Napút

Napkút

Magyar Irodalmi Lap