Ki volt Wass Albert? 14/18

Turcsány Péter, szo, 03/02/2013 - 00:01

 

 

 

12/b. Wass Albert kiválasztottsága és hivatástörténete 

1944. október 9.: Kolozsvár átengedésének napja, az erdélyi haderők visszavonulásának kezdete, exodus Erdély magyarságának és a székely népnek. „Egy apáca imádkozik Mátyás szobra előtt”. A szemtanú ki más lehetne, mint Wass Albert, a katonai tetteiért kétszer kitüntetett karpaszományos alhadnagy! De ezek a gyászidők ismét elrendelést, életére szóló további elhivatást tartogattak a számára, Dálnoki Veress Lajos hadtestparancsnok mikor elbocsátotta tisztjeit Erdélyben, az írót nem engedte szülőföldjén maradni:

„Nekem azonban nem nyújtott kezet, nekem azt monda Veress Lajos akkor a kolozsvári hadtestparancsnokságon, téged pedig nem engedlek el. Reád kötelességet adok, neked ki kell menned a nyugatra, szembe kell fordulnod azzal a viharral, ami bennünket elsodort, és meg kell mondd a nyugat népeinek, hogy mi történt velünk. Így kerültem én ki szabad földre, honfitársaim, én nem menekültem semmi elől, én feladattal jöttem, s ahogy a parancsot kaptam, szembefordultam a széllel, mint a havasi farkas, magamban, egyedül, és azóta is jövök.”

Már nemcsak katonai kötelességből, de parancsnoka közvetítésével elháríthatatlan erkölcsi feladattal utazik keresztül a lepusztított Magyarországon, Nyugat felé az emigrációba.
A kiválasztottnak új hivatást ad a sors. Az ismét vesztes magyar nemzet igazságait védeni és felmutatni lett hivatott Wass Albert a világ előtt.
Megírja nagyszerű politikai tézisregényét az Adjátok vissza a hegyeimet! Az otthontalanná lettek többmilliónyi magyarsága nevében nagyszerű költeményekben is hitet tesz otthontalan igazságaink mellett. Üzen haza.

„Majd magamat, mint vérbe mártott kardot
a dúlt határon körülhordozom.
Jaj annak, aki otthonunkat lakja
prédára éhes bitorló-jogon!

Fölzúg az erdő, hogyha jönni látja!
Lába elé göröngyöt vet az út!
Rabszolgaság ellen az ősi föld
bogáncsokkal lázadni megtanúlt!

Megkeseredik szájában a kenyér.
A bor ecetté lesz az asztalán.
Az ágy nem ád nyugalmat, s rémek űzik
vacogó foggal át az éjszakán!

Nem ismeri el urának a ház,
s tolvajt kiált mögötte a küszöb!
S arcába ütnek, hogyha nem vigyáz,
a dédnagyanyám-szőtte függönyök!

Halottak napján sírjukból kikelnek
a tisztes holtak, kicsik és nagyok.
És számon kérik tőle jussukat
és számon kérik azt, hogy hol vagyok...?

Mert mienk csak ott a békesség, apám.
Másé csupán a dúlás és a préda.
Verejték nélkül termett gabonának
szára törékeny és kalásza léha.
                                       (Levél, 1946)

Hitet tesz magyarsága és szülőföldje mellett ettől kezdve minden tettével, minden írásával, akkor is, ha nem engedik át szavait és műveit Kelet-Európa vasfüggönyei. A vesztes Közép-Európa szószólójává emelkedik. Az Elvész a nyom című regényét hét nemzet legjobbjainak, hét társadalmi réteg második világháborús emlékműve gyanánt helyezi az olvasóasztalkákra.
Az író mesélőkedve óriási, törhetetlen, s meséi alatt egy filozófiailag és teológiailag is  megalapozott látásmód mutatkozik meg.
Arra is telik csodálatos erejéből – igenis, mondjuk ki, legalább kellő humorral, a „magyar Shakespeare”-nek – hogy a Funtineli boszorkány című remekművében emléket állítson évezredek letűnt havasi világáról és vad, durva, de mai világunknál mégis tisztább erkölcseiről. A nősors misztériuma, de tragédiáiban a Szentlélek átsugárzó kegyelmével.
Wass Albert elhivatottságának tudatában írói felelősségvállasból is példát mutat. Mielőtt elhagyja Európát, üzen nemcsak a világba szétszórt, hanem az Erdélyben maradott írótársaknak, művésztársaknak is. Bárha megfogadták volna, bárha erősítette volna őket, bárha eljutott volna hozzájuk közíróként is megfogalmazott üzenete: haza!

„A világzűrzavar mai állapotának megszüntetése, az apokalipszis dübörögve közeledő rémségeinek elhárítása, az emberi társadalom békés összhangjának megteremtése nem atombombákon, halálsugarakon és rakéta-repülőgépeken múlik, hanem egyedül azon, hogy az elkövetkezendő tíz esztendő alatt a népek szellemi embereinek lesz-e erejük letépni orrukról a korszellem hazug szemüvegeit, és lesz-e bátorságuk kimondani az igazságot.”

Európai emigrációjánál nagyobb próba várja amerikai kivándorlása során. A Gazdálkodó, a Gróf, a Katona stílszerűen a befogadó család farmján kezdi meg napi teendői végzését. Négy gyermek eltartása, nevelése mindent háttérbe szorító feladat. Az Úr gondoskodása itt is határtalan. Néhány hónapon belül – a családi háttér elemzésére most nincs mód – befogadóját Elisabeth McClain asszonyt feleségül veszi. Új felesége nagy segítségével beilleszkedik az amerikai társadalomba. Tanári állást kap egy floridai egyetemen.
De…, de… hiába küldözgeti leveleit a világ magyarságához a Szabad Európa Rádió hullámhosszán, hiába írja újabb és újabb regényeit, olykor öniróniával, szatírával, máskor elkeseredett dühvel és szomorúsággal: a tehetetlenség egyre keserűbb érzéseket szül benne. Partra vetett, egzisztenciájában éppen hogy megkapaszkodó Jónásként kesereg. Az irodalmi siker: álöröm, ha nem szeretett Erdélyéért, rabbá tett magyar nemzetéért tehet valamit.

1963: egy újabb figyelmeztető fordulat Wass Albert hivatástörténetében. A gyógyító öregember, a szigorú katonatiszt után, a férje vívódásait részvéttel figyelő feleség adja meg élethivatásának új távlatait:

„Bevallom, amerikai skót feleségem fejében született meg a gondolat, hogy amit az osztrákok, csehek és románok meg tudtak tenni száz évvel ezelőtt, azt minden bizonnyal mi is meg tudjuk tenni ma, és nekünk könnyebb dolgunk lesz, mert nem kell történelmet hamisítanunk, csupán össze kell szedjük a bizonyítható anyagot. Ebből a gondolatból született meg először, erdélyi mintára, az Amerikai Magyar Szépmíves Czéh, majd Masaryk mintájára a Danubian Press, és az ezekből fakadó folyóiratok: a Transylvanian Quarterly, majd a Hungarian Quarterly és utolsónak a Central European Forum.”

Új erőre kap a cselekvésvágy. Megszületik az erdélyi és a magyar ügy nagy közéleti harcosa: a szervező, a lap- és könyvkiadó, a lelkiismeretet felrázó publicista. De a cél nem a puszta magyar önsajnálat és magyar helyzetkeresés, hanem ügyeink képviselete angol nyelven; a közéleti politikai célok eléréséhez, igazságok kivívásához a tudományos háttér kialakítása. A harcos metamorfózisa politikussá, tudóssá. Magyar szemmel címen a kanadai magyar emigrációnak folyamatosan írja tettekre buzdító gondolatait, de fontosabb ennél angol nyelvű könyvkiadása, közép-európai tudományos központ szervezése, tiltakozások és jegyzékek küldése az amerikai Fehér Háznak, akár az elnöknek.
Élete veszélybe kerül. Ceauşescu 1975-től különös erővel üldözi; a románok imperátora gyilkossági kísérletekkel, rágalomhadjáratokkal veszi célkeresztjébe a különös magyar dámvadat. Wass Albert élete istenkísértés még elszigeteltségében is, de bátorsága és humora példaszerű ezekben a nehéz esztendőkben is. Romániától 1986-ban az USA megvonja a legnagyobb vámkedvezmény elvét.
Felesége, talán egyetlen valódi harcostársa 1987-ben meghal. Wass Albert megírja politikai missziójának búcsúdalát Kivénült harcos leteszi a fegyvert címmel. Kiábrándító az emigráció önzése, a megélhetési életstratégiák elnyelik a magyar ügyet.

Ám Isten újabb gyönyörű feladatot tartogatott még Wass Albert számára. Az íróra, az írói lelkiismeretre hárul ismét a munka java. 1976-ban befejezte a Kard és kasza című többgenerációs, nagy családregényét. Ebben a könyvében az író időskori alteregója táltos emberként végső bölcsességek hirdetésével és jóságával szól ellenséghez és baráthoz egyaránt. Az idős, vak gyógyító ember a mennyei tudás birtokának jelét viseli az arcán. „Jönnek idők, mikor látnak a vakok, s megvakulnak a látók” – hirdette a Biblia is.
A léleklátó embernek, a léleksegítő tudás profétájának a szava egyszerű és gyógyerejű: „Istennek tartozol, nem nekem. (…) Légy jó mindenkihez. Légy igazságos mindenkivel, s nem lesz mitől félned.” Volt ellenségei is csodatévőnek, szentnek látják.
S ő maga? Útja végére ért, mondhatnánk, fenségesen, de inkább azt tartja: öregen és fáradtan. Személyes számvetésre, személyes szépségek visszaképzelésére is telik:

„Ült, ült a vak ember, és talán életében először érezte, hogy öreg és fáradt. Elnehezedett lelke, kapcsolatot keresve az örökkévalóság nyugalmával. Isten hullámhosszára próbált rákapcsolni. De lassan ment ez is, nehézkesen. S a békesség derűje tépett foszlányokban tért vissza csupán, mint amikor szél sodorta fellegek között cafatokban hull alá a napfény, záportól könnyes dombokra.”

1985: Ugyanez a mágikus, mitológiai, legendákat a létezésbe, a történelembe szövő írói hang kap maradandó formát a18 részes Hagyaték című novellafüzérben. Nemzeti sorskérdések és a személyes hit kérdései soha irodalmi műben, ennyire összefonódottan nem leltek formára.
Teljes a kör. Amit a gyermek kapott a bölcstől, most a bölcs adja át a gyermeknek:

„Az öregember ott ült a barlang szájában, a pihenő padkán, és csontos kezét odatartotta a roskadó tűz zsarátnoka fölé. Odébb, az aprító tönkön, ott ült a gyerek. Tizennégy éves, ha lehetett, de ember módjára ült ott, ázott ködmönében, szakadozott harisnyában, ócska katonabakanccsal a lábán, s mellette a balta. Szeme kerekre nyílva, szomjasan csüngött a vénember minden szaván. Odakint szünet nélkül esett, esett a hideg, szürke, apró szemű, november végi eső.
– A jó, ha útjára engeded, mindég legyőzi a rosszat – mondta mély, dörmögő hangon az öreg –, mint ahogy a fény legyőzi a sötétséget. Mondom, ha útjára engeded. Mint ahogy a tiszta tükör útjára engedi a napfényt, odatükrözi, ahova irányítod. A tiszta tükör. Vakult tükörben elvész a napfény, gyerek. Igyekezz hát, hogy tiszta tükör lehess, amilyennek Isten megteremtett, s akkor tied lesz az Ő jóságos ereje, tied lesz mindég, továbbsugárzásra... Nehéz ezt fölfogni, tudom – tette hozzá kis szünet után –, pedig ebben rejlik a titok...”

Gyermek-emberiség és Isten-teljesség egysége furulyázik át az idők hosszán. Wass Albert azt a végső bölcsességet tudja átadni nekünk, a magyarságnak, az emberiségnek és visszaadni Isten teremtett világának, ami az ő életét is megmentette, ami őt is emberré tette, s ami nélkülözhetetlen jövőnk fundamentumához.
A „titokzatos őzbak” „fejedelmi őzbak”-ként áll már az idők sziklatalapzatán. Századok szennyáradata, az erkölcsi relativizmus özönvize nem tehet kárt benne. Miképpen Wass Albertben és emlékezetében sem, az alkotóban, a Petőfi által megénekelt hű „zászlótartóban”:
 
„Mert élek még! Ha törten is,
Ha vérben is, ha görcsben is,
még ha utolsó is vagyok,
kit az özönvíz meghagyott,
de harcom végigharcolom,
s a lobogót megmarkolom!”

Kicsi, piti korszakok, kicsi és piti jellemeket (és írókat) szülnek. Piti Nóbel-díjasokat is. Nemzedékek szürkülnek, jellegtelenedek el irányt adó egyéniségek nélkül. Mi, a ma nemzedékei megtapasztalhattuk mindezt saját sorsunkban is, a Kádár-korszak hosszú évtizedei és a mai, kriptokommunista időszak uralomváltása során. Írónemzedékek maradtak adósok valós emberábrázolással, valós ideológia-kritikákkal és nemzetet erősítő önbecsüléssel.
Wass Albert mai népszerűsége éppen a szemtanúság és a szembenézés heroizmusának elismerése és lebilincselő írásművészetének is szeretetteljes elfogadása. Ahogy Kölcsey, úgy Wass Albert is az anyanyelv mindenekfölötti nemzetmegtartó erejében hisz: politikailag álságos, süllyedő, hamis mai korszakunkban. Végakarataként olvashatjuk nagyapja erkölcsi „hagyatékára” is hátratekintő politikai testamentumát, 1997-ből. Érdemes elidőznünk márványba véshető gondolatainál:

„Íme, átléptem én magam is jó ideje már a nyolcvanat, s a gonoszság árvize, mint egy nagy szennyes hullám, elnyelte Magyarországot, s néppé alázta az egész magyar nemzetet. Vajon mit mondana Nagyapám, ha köztünk lenne most? Alighanem ezt: „Ideje lenne már visszatérni nemzetünk örökkévaló erőforrásához, az ÚR-ISTENHEZ, ahogy azt annak idején mondottam volt neked!”
Nocsak. Gondolkozzunk ezen egy keveset. Miből állna ez a visszatérés? Alighanem ebből: tisztázzuk a fogalmakat. Az „élelmes” szó nem fedi a tolvajt, a csalót, a rablót. A mástól elrabolt ház vagy föld nem jelent „otthont” a rabló számára, mindössze „zsákmányt”. És így tovább.
A „nép” egy olyan többnyelvű embertömeg, melynek tagjait nem köti egymáshoz semmi, csak az adott pillanat. Ezzel szemben a „nemzet” olyan, közös alapokon álló ember-csoportot jelent, melynek nyelve, származása, történelmi múltja és ennélfogva jövendője is azonos. Bizonyos „elemek” igyekeznek ezt ma elfeledtetni azokkal, akiket idegen eszmék számára próbálnak meghódítani. (…)
Cseréljük föl ezeket az elfajzott idegen fogalmakat jól bevált magyar szavakra, mint „tisztesség, becsület, hűség, igazság” és így tovább, mely fogalmak valamikor a még el nem taposott magyar nemzet „kulcsszavai” voltak. Emelkedjünk tehát nemzetté újra, leljünk önmagunkra, és az Úristen, ki Úr városától idáig elkísért, erőforrásunkká válik megint!

Wass Albert tudta, hogy mi tesz népet nemzetté, tudta, hogy mi az össznemzeti, a Kárpát-medence népeit egységesítő, de mégis magyar feladat. Wass Albert erkölcsi alapokra helyezte a magyar jövőt, s minden jövőbeni lehetőségünk csak nyelvi megtisztulásunkkal veheti kezdetét.
Mi is készül jövő időnk méhében? Újabb megalázó emberi, társadalmi és nemzeti megaláztatások? Vagy gyújtogatja-e már Isten a lelkek mélyén a kegyelem mécseit? Készíti-e, erősíti-e új időknek megfelelő új nemzettudatra a magyart?
Kérdéseink megválaszolásának titkát rejtegeti még holnapunk. De ma már tudjuk, ennek a jövőnek Wass Albert írásai és eszméi: ajtónyitói voltak és lesznek.
Tudván sejtjük és sejtvén tudjuk, hogy az Albi gyerek által megálmodott „fejedelmi őzbak” nemzeti eredetmondánk egyik alapjelképe bizony, hogy nem múzeumok vagy közterek szobortalapzatához illik.
Szökkenése új világokat nyit meg előttünk. Szarva „csillagokat bökdöső”, emberségünk egyetemes csillagaival áldott. Ebben hihetünk s ez az erőnk.
Mindenkori magyar és keresztény mitológiánkban a jobb, a teljesebb élet küldötte ő. Érettünk küldött szent jelenés, akit látott Wass Albert, s aki az ő hivatását, útját is megjelölte. S akire nekünk is szükségünk van jövőt teremtő útjainkon.

1924, 1944, 1963, 1985 egy-egy új fejezet Wass Albert hivatástörténetében. Nem az önakarat hiúságai, hanem a feladatkijelölések alakították nagy írónk életpályáját. Hivatástörténete nemzetlétünk sorskérdései körül nem egy helyben forgott, hanem „célkereső magyarként” létráról létrára hágott; tragédiák, megpróbáltatások, kudarcok, eredmények közepette.
Visszatérve személyes életpályája lezárásához: jó reformátusként maga összegezte Istenhez szóló egyik utolsó sóhajával élete értelmét: élete tapasztalatait egy kéziratban fennmaradt költeményben. Nem életgyónás, de szembenézés az élet lezárásával, de számvetés a VOLTAM című vers megrázó üzenete. Mintha testamentumként az Erdély megoldatlan sorsáért „megszakadt szív” szólana hozzánk:

VOLTAM

Ha elmegyek, eltávozom,
s gondozni többé nem tudom:
Ki eteti meg bús kutyámat?
Ki simogatja hű macskámat?
Ki ügyel majd otthonomra?
Virágokra? Madarakra?

De tudom: ha majd fáradt kezem
Isten kezébe leteszem:
Ő elgondoz kutyát, macskát,
madarat és virágocskát.
Megtesz mindent, mit tenni kell,
s nem lesz mögöttem üres hely,
megtesz mindent, amit lehet
az örök isteni szeretet.

Mit ér a könny s mit ér az ember,
ha úgyis meg kell halni egyszer,
s elvész a szó és nem marad
csak egy tenyérnyi hely a föld alatt,
rothadó hús, szétfoszló csont:
Voltam. Éltem. Meghaltam. Pont.

Magányos magyar fa bús erdélyi dombon,
görcsös, kiszáradt, hajlott hátú cserfa,
utolsó magyar fa Erdély véres földjén,
ott áll még ma is, csatázik a viharral,
míg lassacskán lerágja az idő…
Magányos magyar fa bús erdélyi dombon:
megszakad érted a szívem…

(Elhangzott a Kráter Műhely Egyesület Szükségünk van Wass Albertre című születésnapi gálaműsorán, Budapesten, a budai Várban, a Magyar Kultúra Alapítvány székházában, 2008. január 8-án.) 

 

 

Magyar Irodalmi Lap 

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap