Kettős szorítás 2/2

Kő-Szabó Imre, p, 06/26/2015 - 00:19

Ez a szép, nyári szerelem, mert az volt, most már tudja, abban az évben még tartogatott egy különös napot számára. Megbeszélték Marival, hogy becserkészik a Dunát, kettesben, csónakkal. Ez így egyszerű és szép is lett volna, csak a csónak hiányzott. Tamás tett is vízi jártassági vizsgát, meg már Pali bácsi, a szomszéd oda is adta a rocsót neki, egyszer kétszer, egy rövidebb útra. Most is csak Pali bácsira számíthatott. Az öreg kajánul mosolygott, mikor átadta a lakat kulcsát, amely a csónakhoz férés egyetlen útja volt. Nagyon számított erre a csónakos útra, tudta, hogy ez a fajta együttlét a lánnyal, különös napnak fog majd számítani.

    A csónak, a kis motorral, rendesen viselkedett. A Sugo stégjén beszálltak, végig mentek az ágon, egészen a Tűrig. Ott szépen csatlakoztak a nagy folyó parti sodrásához és tulajdonképpen, elkezdtek csorogni Mohács irányába. A folyó nyugodt volt, jól kivehető volt a felszíni sodrások irányai. Az ég csodálatosan kék, rajta egy-két fehér pamacs felhő éktelenkedett, mintha ifjabb Éber Sándor festette volna oda őket, meg a környező tájat, a vízpartot. A lány nagyon kedvesen mosolygott és a kezdeti félelme, melyet az elején érzett, már elmúlt. Falszabadult lett és vidáman beszélgettek.

    Jó félórányi lassú csurgás után a part felé kormányozta Tamás a csónakot, és óvatosan csúsztatta a kavicsos partra. A motort leállította, lapátjait kiemelte a vízből. Hirtelen kiugrott a csónakból, hogy a partra húzza, kivegye a sodrásból. Kisegítette a lányt, a keze meleg volt, amikor megfogta és valami bizsergető érzés járta át az egész testét. Kívánta a lányt. Ez a feltörő érzés, ha rágondol, most ötven év után is végig fut a testén. Ma sem érez mást, mint akkor.

    Tamás már otthon volt, éppen vacsorázott a család, amikor kopogtak az ajtón. Apja nyitotta ki, a vasúttól jött a pályaőr, hogy nagybaj van a vasúti dunai híd, városi lábánál, szivárog a víz. A vasutasokat már riasztották. Rohanás az állomásra, Tamásnak megengedte az apja, hogy ő is menjen. Az állomásról egy tolatómozdony, egy vagonnal vitte az embereket, lapátokat, zsákokat. Elég sötét volt, mire a helyszínre érkeztek. Néhol égett egy-két fáklya, meg petrós viharlámpa. Ennyi fény világított összesen. A folyó néma, hangtalan, lapult a sötétben, csak a jégtáblák roppanása hallatszott. Így félelmetesnek tűnt. Szeme, nehezen szokta meg a sötétet, később látta a feltornyosult jogtáblákat. A híd lábánál úgy álltak, szoros ölelésben, mintha össze akarná roppantani azt a betonból készült, pillért. Mondták ott, délelőtt a tűzszerészek robbantottak, de ez csak egy kis időre szabadította fel a hidat, mert az összetöredezett jégtáblákat, újabbak követték. A víz sodrása miatt az új táblák elfoglalták az előzőek helyeit és aztán minden változatlan maradt.

    A töltésnél jól lehetett látni, hol szivárog a víz. Egy módon lehetett azt megakadályozni, ha a töltés vízfelőli oldalán, homokzsákokat raknak a töltés oldalára. Ezt csak úgy lehetett megtenni, hogy hideg, jeges vízbe gázoltak és a töltés oldalához szorították a zsákokat. Ember feletti küzdelem volt ez. Tamás ma is arra gondolt, hogyan működött itt minden? Zokszóra, jajveszékelésre nem emlékszik, tette mindenki a dolgát. Késő este érkezett a hír, hogy Bátánál este fél nyolckor az új nyúlgát átszakadt és a falut körbe fogta a víz. A mentés folyik, több mint kétszáz ház van veszélyben. Ez a hír fájdalmas volt, de a védekezést nem hátráltatta, sőt elszántabb odaadással dolgozott mindenki.

    Az ötvenéves, érettségi találkozót 2006-ban szervezték meg. Szeptember első hetében gyülekeztek össze Tamásék az osztálytársakkal. A szokásos osztálybeli nosztalgiázás, visszaemlékezés után, egy közös ebéddel pecsételték meg együttlétüket. – Hol lesz az ebéd? – kérdezték többen is, de a szervező Laci titokzatos maradt. Csak annyit mondott: - Meglepetés! Mindenki legyen a Sugo hídjánál, fél háromkor! A gimnázium elől már csak a kis utcán kellett végig menni és mindgyár a hídhoz értek. Ott volt mindenki. Aztán egy titokzatos séta következett. Ma a sziget rendezett, kiépített utakkal. Ötven évvel ezelőtt csak homok volt itt, elszórt bokrok. Pigele tanár úr itt tartotta az atlétikai órákat. Itt futkostak, ugrottak. – Hol van ez, ma már?  - kérdezte önmagától Tamás és rá sem ismert az egykori kietlen tájra. A séta a sziget végéig tartott. Ott van ma egy vendéglő, a nevére nem emlékszik, pedig nem rég volt, de arra igen, hogy az ebédet a szabadban fogyasztották el. Az asztalok pont a Sugovica és a Ferenc csatorna szegletében voltak megterítve. Pont ott, ahol valamikor Tamás és Mari egyszer egy este ott ültek a fűben. A folyó ága most is nyugodt volt, mint akkor, a víz szagát hozta a szél, a távoli nyárfák ugyan úgy suhogtak, egy-két csónak, lassú mozgással ringatta magát a vízen. Tamás úgy érezte, mintha nem változott volna semmi, csak az évek futottak el, mint a folyón az áradások konok hullámai.

    Félelemben, izgalomban teltek a napok, mindenki csak azt mondta, egyfajta imaként: - Csak ne legyen baj! Baja városát nyugatról körbe fogta a víz. Egy részén a Duna szorította, de ott talán ellenállt a nagy nyomásnak, másik részén, szinte folytatásként a Sugovica. Ennek a Kamarás-Duna ágnak közvetlen kapcsolata van a folyóval, ezért ugyan úgy lélegzett, mozgott, élte sajátos életét, mint maga a folyó. A Duna ezekben a napokban csak egyet tett, áradt és a hátán vitte a zabolátlan jégtáblák sokaságát. Ez utóbbiból rengeteget bekergetett ebbe az öbölrészbe, mégpedig úgy, hogy a Szúnyogsziget, a Nagy-pandúr sziget is víz alá került. Valósággal farkasszemet nézett a megáradt Sugovica és a város. Ebben a pillanatban már teljesen bizonyos volt, hogy a sebezhető góc a Vöröshídnál várható. Ez a Vöröshíd a gázgyár előtti részen épült az 1800-as évek első felében. Akkor még a mai Szentjánosi, meg Józsefvárosi részek, alacsonyabb fekvésük miatt mocsarak voltak.

    Ez a híd volt az összekötő út egy része a Duna és a város között. A híd alatt, amikor megemelkedett a víz, uszályokkal átúsztatták a fát a Deszkás utcai fakereskedőkhöz. Nevét, pedig onnan kapta, hogy vörös, égetett téglából épült ez az egy, boltíves nyílású híd. Még egy jellegzetes motívum miatt is szerették a hidat a bajaiak, ugyanis a híd közepén volt egy szobor – a Pecáló-szobor – amely egy a gázlámpa oszlopába kapaszkodó, guggolva horgászó inast ábrázolt. Köztudott, hogy baján nincs olyan ember, aki legalább életében egyszer pecabotot ne vett volna a kezébe és halszagú ne lett, volna a tenyere. Igazi bajai halászlevet, csak így lehet főzni.

    Tamás még emlékezett a hídra, többször át is ment rajta, sőt a pecázó inasnál is megállt. A híd melletti részen halászok árulták a halat, aztán ezen a tragikus tavaszon, minden csak emlék maradt. Emlék, mert március 11-én a késő esti órákban a felgyülemlett hatalmas jég először a híd előtti betonzsilipet borította fel, majd nekitámadt a Vöröshídnak és azt is alaposan megrongálta. Közben betört a Deszkás utcába, végig futott a Szenes utcán, a Miklós utcán és elárasztotta jeges vizével, lassan, de félelmetesen úszó jégtábláival, birtokba vette a városnak ezt a részét.

    Tamás másnap hallotta, hogy a hidat felrobbantották. Még aznap délelőtt hárman, ma már arra nem emlékszik kikkel, lemerészkedtek erre az alsóbb részre. Döbbenetes látvány fogadta őket. A házak, ablak magasságig vízben álltak. Néma csend lebegte be a levegőt. Azt lehetett látni, hogy olyan félkertnyi jégtáblák várakoztak, mintha lesbe állnának és a víz lassú emelkedésével, nekivetették éles részeiket egy-egy ház falának, hogy aztán gerincét roppantsák ketté, halálként.

    Ifjabb Éber Sándor festőművész, ős bajai később így nyilatkozott: - „Az ősi vízimalmokat már csak képeim idézik. A Vöröshíd ívét ledöntötte a jeges ár. Faragott, büszke nyakú halászbárkák sorából csak egyet ringat már a Sugovica. Sietnem kell, szabályozzák a Dunát.”

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap