Kettős szorítás 2/1

Kő-Szabó Imre, sze, 06/24/2015 - 00:20

 

    Már két órája ült az autó hátsó ülésén Tárosi Tamás nyugdíjas, zötykölődve, elálmosodva. Budapestről tartottak a vejével Körmendre, amikor a kocsi hirtelen fékezésre kényszerült. Felkapta a fejét és kinézett az ablakon és rövid tájékozódás után látta, hogy egy híd közepén állnak, alattuk a folyó vize. Szintje a töltések peremén. Fa uszadékokat vitt a víz, sodrása láthatóan, elég gyors. – Hol vagyunk? – kérdezte hirtelen. A veje csak annyit mondott: - A Rába felett! Tárosi nem szólt többet, eszébe jutott az a bizonyos bajai jeges ár, ott is a partok peremén állt a víz, ahol nagy jégtáblákat sodort a folyón. Akkor is, így március eleje volt, pontosan 1956 márciusa. Emlékszik mindenre, gimista volt, negyedikes.

    Szerette a Dunát, ezt a nagy folyót. Mindig tisztelettel gondolt rá, hiszen ő alföldi származású. Apja vasutas lévén, áthelyezték. Így került Bajára még az ötvenes évek elején. Itt ismerte meg a folyót, a partjait, körülvevő erdőket, a halászokat, az ottani vízi szokásokat. Első élménye tizennyolc évesen a Duna és a szerelem volt. Bajánál a Duna egy érdekes kanyarulatot vesz. A folyam két partja szinte messzire távozik egymástól. Egyszer egy osztálytársa egy rocsóval kivitte a Dunára, és ahogy Mohács felé pillantott, úgy érezte, nem látja a másik partot, eszébe jutott, hogy ilyen lehet a tenger.

    A jeges árvíz előtt, egy évvel történt, hogy felsorakoztak a gimisták a stadion gyepének szélén, hogy megkapják az utolsó eligazítást az évzáró tornagyakorlatok elvégzéséhez. Pigele, a tornatanár, határozott szavakkal ecsetelte a fiúknak a teendőket. Tamás, akkor még tizenhét éves ifjonci hévvel felvértezve, egykedvűen hallgatta a már unalomig ismételt figyelmeztetéseket, amikor a kijáratnál álldogáló gimisták között, megpillantott egy rövid hajú lányt. Ő csak úgy állt ott, szinte mozdulatlanul és feléjük nézett. Ebben a mozdulatlanságban olyan volt, mint egy szobor. Tamás nem figyelt semmire, a szavak el sem jutottak hozzá, csak a lányt nézte és mozdulatlanságában, kirajzolódott formás alakja. Volt ideje szemlélődni, mert Pigele tanár úr, még mindig  nyomta a szöveget, ő pedig csak a lányt látta, semmi mást. Elemezni kezdte mozdulatlan alakját. Fentről indult el, formásnak találta a lány fejét, rövid barna hajával. Vállai egy kissé férfias tartásúak, de melleinek domborulatai feledtették ezt. Csípője keskeny, fara erősebb. Lábairól, pedig mindjárt érzékelte, hogy atletizáló termet, mert vádlii erősebbek, bokája finom ívűen, karcsú volt. Sötétkék iskolaköpeny volt rajta, mert akkor ez volt a kötelező divat. Érezte, ezzel a lánnyal, meg kell ismerkednie. Nem is kellett erre sokat várni, Pigele oszolj vezényszava után Tamás már ott volt a lány közelében. Most, hogy visszaemlékezik, az egyik srác egy labdát gurított, az eltalálta, a lányt és ő ment oda bocsánatot kérni. A lány haragudott ezért és Tamást arcul is ütötte. De aztán kiderült a félreértés és ő kért bocsánatot. – Gyerekes dolog volt! – emlékezett vissza, de valami szép is volt, ez a pillanat, ahogy a lány a szemébe nézett és valami csodálatos mosollyal bűvölte el őt. Nem tudott ettől szabadulni.  Marinak, mert ez volt a neve a lánynak, kipirult az arca, amint sétáltak a temető mellett, a Déry kert irányába. Hogy miről beszéltek? Ezt már nem tudná megmondani, de biztosan fontos dolgokról. Mert ugye, miről is tud kérdezősködni egy tizennyolc év körüli fiú, aki már titkon érzi, hogy előbb, utóbb férfi lesz. Ennek a nyiladozásnak, már több felismerhető jele is van. Többek között, hogy zavarában, ahogy a lány mellett megy, nem tud a kezeivel mit kezdeni, csak azt érzi, izzad a tenyere.

    Napok óta beszédtéma volt a városban a Duna magas vízszintje. A közvetlen kapcsolata a folyónak a Sugovicán, az úgynevezett Kamarás-Duna ágon érződött. A Sugovica teljes terjedelmében be volt fagyva. Többen még korcsolyáztak is rajta, de ahogy a folyó vízszintje emelkedett, úgy kezdett púposodni a jég és egymásra csúszva, felhalmozódni. Március első napjait írta a naptár, az idő kellemes, tavaszias lett, hirtelen. A folyó befagyva, a partokon magasan állt a hó, a napsütésben szikrázott minden. Tamás osztálytársaival, nem is gondolt semmi rosszra, amikor egyik reggel összesorakoztatták az osztályt és a Kölcsey Ferenc utca környékén lévő malom udvarára, vezényelték őket. Homokzsákokat kellett tölteni, százával. Vidám, játéknak tűnt az egész. Elviccelődtek, mókáztak, rakták a zsákokat. Néha, amikor egy-egy autó befordult az udvarra, hogy leürítse a homokot és elvigye a megtöltött zsákokat, akkor érezték, hogy itt nincs valami rendben. Azért, mert a sofőrök arcai gondterheltnek látszottak, szótlanok voltak. Valahogy, ahogy most Tamás visszaemlékszik, a fiatalok még nem érzékelték a közelgő veszélyt, csak nevetgéltek, szaladgáltak. A nap végeztével, úgy délután három óra körül a többség a Vonat kertben gyülekezett, mert sok volt a bejáró tanuló. Itt a padokon dekkolva, cserélték ki a híreket. Már az első nap arról szóltak, hogy nagy a veszély, mert a befagyott Duna, nem akarja elengedni, a hátára tapadt jégtáblát. Sajnos a távozó tél eléggé hideg volt, a jég is közel 20 cm vastagra hízott. A víz sodrása, néhol feltörte a jeget. Mondták, ha apróra törné, nem lenne semmi baj, de az a helyzet, hogy a jégtáblák nagysága, néhol olyan hatalmas, mint egy focipálya fele. Ez, pedig nagy tömeg, súly is egyben, ha a víz meglendíti, nagyon veszélyes lehet. Másnap, március 3-án jött a hír, ezt Bátmonostorról busszal jött diáktársak mondták, hogy a Duna vízének a szűk bogyiszlói átvágásban és Baja alatt, a szekcsői szűkületben a jég alatt és a jég mellett kellett lefolynia, ami olyan magas vízállást jelentett, amelyet az árvízvédelmi töltések kivédeni nem tudtak. Megpróbálták robbantással feldarabolni a jeget, de az nem sikerült. A víz, amely egyre magasabb lett, csak vitte a jégtáblákat, melyek egymásra csúszva, elnyírták a töltéseket.

    Péntek délutánra beszélték meg a találkozót. Tamásnak volt az ötlete, hogy a Véndiófa előtt legyen az a bizonyos hely. Gondolta, így legalább kettesbe lehet a lánnyal. Mari ez ellen nem tiltakozott. Izgalommal számolta, először a napokat, később az órákat. Az időpont közeledtével, még a tenyér izzadása is előjött. Ott állt a nyári melegben és zsebkendővel a kezében, várta a pillanatot. A lány nem késett. Ahogy jött a hídon át a szigetre, először nem ismerte meg, mert most is a sötétkék iskolaköpenyre összpontosított. Később vette észre, hogy kockás blúz van rajta és egy szürke szoknya. Pántos kis cipő a lábán. A járása felségesen szép és könnyed volt. Már ez a látvány teljesen fejbe vágta. Nem akart hinni a szemének, hogy ez a lány most ide jön hozzá, vele akar lenni, beszélgetni. A levegővétel üteme is felgyorsult. Tamás nem ismert önmagára. – Szevasz! – mondta lány. Ő, válaszolt rá valamit, arra azért emlékezett, hogy annyit kipréselt magából: - Már vártalak!

    Megindultak együtt a Sugó partján. A beszélgetés lassan indult, de aztán belemelegedtek. Mari őszintén beszélt az iskoláról, egészségügyes lesz, majd lehet belőle ápoló, védőnő, vagy bármi már. Ő is jövőre fog végezni, még egy év és eljön a várva várt pillanat. Kilép az életbe! Ő csak hallgatta a lányt, közben lassan, sétálva mentek a homokos parton. Ezen a részen kabinok sorakoztak, lent a vízben fürdőzők. Kigyalogoltak egészen a csatorna szegletéig. Itt letelepedtek a fűbe és beszélgettek tovább. Tamás érezte, hogy minden érdekli, ami ezzel a lánnyal kapcsolatos. Közben nézte az arcát, a blúzból szabadon maradt karját, kezét. Lopva megnézte, feszülő melleit, combját, a lábát, mintha leltárt készítene. Mind ezt olyan ügyes, apró pillantásokkal, hogy azt hitte, ebből a lány nem sejt semmit. Aztán már a csillagok is bőven ragyogtak, az első csók is elcsattant, amikor Mari azt mondta: - Láttam, hogy alapos leltárt készítettél rólam! Tamás mentségül hozzá tette: - Minden stimmel, a helyén van!

    A következő napokban a homokzsáktöltések, már csendesebb légkörben zajlottak. Tamás és osztálytársai több felől, többféle híreket hallottak. Mondták, hogy ha itt végzünk, kimegyünk a Dunához, hogy személyesen találkozzunk a folyóval. Kora délután értek ki az átrakódó kikötőhöz. Négyen voltak osztálytársak. A pufi Kenéz Pista is ott volt. Nézték a Dunát, de egyikőjük sem tudott megszólalni. A jégtáblák fel voltak tornyosulva. Egymásra csúsztak, volt olyan darab is, melyet szinte élire állított a víz. Mozdulatlan volt minden, a túlsó part szinte beláthatatlan messzeségben. Mozgást nem lehetett észlelni és ez félelmet keltett. – Hogy lesz ebből újból csendes, szelíd folyó? – kérdezte önmagától Tamás. A srácok szétszéledtek a parton, köztük a távolság egyre nőt. Olyan volt ez a néma szótlanság, mintha mindenkinek önmagával kellene megküzdenie, ezzel a szörnyűséggel. Csak később, mikor összeverődtek a pufi Kenéz Pista, mondta: - Milyen jó lenne, ha ez most süvegcukorrá változna! A fiúk egymásra néztek, de nem szóltak, a pufi Kenéz ettől kezdve a sor végén kullogott vissza a városba. Ismét a Vonat kert volt a gyülekező. Bátaszék felől már nem jött vonat az ár miatt, csak Halas irányából. A vasutasok mondták, hogy a Pörböly-Bátaszéki vasúti töltés olyan, mint egy hosszú sziget. Kétoldalt a víz, a vasúti töltésre menekültek az őzek, meg a vaddisznók a Gemenci erdőből. A rémült állatok, megszeppent szelídséggel várják, hogy sorsuk jobbra forduljon. Aztán újabb hírek. A szeremlei útnál lévő Deák Ferenc zsilipnél, nagy a baj. A megemelkedett Dunai víz csak vitte a hatalmas jégtáblákat a hátán. Aztán, itt a zsilipnél összegyűjtötte. Nem rakta össze, rendezetten, hanem zabolatlan, fékevesztett gorombasággal csak tolta egymásra a jégtorlaszokat, sok helyen a zsilip fölé is magasodott ez a jéghegy. A zsilip állta a próbát, az ott, védekezésben résztvevők kitartottak.

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap