Két biztos rend

Kő-Szabó Imre, h, 12/15/2014 - 00:12

 

            Őszi idő volt. Olyan szép, napos őszi idő. Vasutas rokonainkhoz vittek el szüleim, öcsémmel, úgy egy hét időre vakációzni. Már nem tudom, hogy iskolai időben ez hogyan történhetett meg, csak arra emlékszem, hogy a háborút nem rég fejezték be. Örültünk ennek a váratlan vakációnak. Valószínű az lehetett az oka, hogy apám meg anyám a hosszantartó feszültségek miatt, amely a háborús időszakot jellemezték, ő maguk is egy kis kettesben eltöltendő csendre vágytak Én akkor tíz egynéhány éves lehettem. A rokonom, ahol a hetet töltöttük, már, mint Sanyi bácsi, vasutas volt, ment másnaponként huszonnégy órás szolgálatba, mert a vasút ezt megkövetelte. Háború ide, háború oda, a vonatok mindig mentek. Szünet nem volt ez idő alatt, csupán a vonatok minősége különbözött. Sok volt köztük a katonai szerelvény. A furcsaság nekem abban az időben az volt, hogy egyszer erre felé vitték a katonákat, ágyúkkal, kocsikkal, lovallak, máskor meg arra felé. Nem értettem ezt az összevisszaságot. Nem találtam benne, elfogadható logikát. A vonat közlekedése számomra, mindig a biztonságot jelentette. Mivel jó magam is vasutas családból származom, mindig úgy éreztem, élet ott van, ahol a gőzmozdony vasból állított pályán naponta eljön. Úgy képzeltem el, ezt is éreztem, ahol pöfékel az állomáson egy mozdony, ott több kocsiból álló szerelvény is tartozik hozzá. Ezek közül a kocsik közül az egyikre bármikor felszállhatok, elutazhatók bárhová. Nem vagyok oda kötve, tehát szabad az út. A buszos települések, pedig árva helyeknek bizonyultak, mert vagy jöttek, ha tudtak, vagy nem. Ezzel szemben a vonat, ha késve is, de mindig jött.

     Abban az alföldi, homokos, szőlővel teli településen, az urasági pincészetben nagy összevisszaság uralkodott. Úgy tűnt, mintha avatatlan kezek, feldúltak volna mindent. Volt ott dongáiban szétroggyant hordó, felborított szőlőprés, félre lökött vascsille. Az elhanyagoltságot az is mutatta, hogy a pincészetben szemét, az udvaron magasan díszlett a gaz. Ezt onnan tudom, hogy mi, kíváncsi gyerekek, itt is szétnéztünk, csellengéseink során. Csellengtünk, próbáltuk felfedezni a települést, de nem volt itt más csak homok, meg végtelen szőlősorok mindenfelé, köztük gyümölcsfákkal. A szőlőkben érett fürtök himbálóztak, ettünk is belőle jó adagot. Ezen a településen a házak eléggé szétszórva mutogatták magukat. Egy kis fatornyú templom köré csoportosultak, így alkottak egy kis közösséget.

            A háború utáni rendre csupán két dolog utalt, a vonat és a haragszó.  Történjen bármi a vonat jött, a harang, pedig szólt.  Az első a vonat, amely a rendszeresen, naponta kétszer, reggel és este, egyik-másik irányba elköhécselő kismozdony húzta, pár kocsis szerelvény, jötte-mente utalt. A mozdony ilyenkor, mindig élesen fütyült. A második, pedig a fatornyú templom harangja, amely reggel kétszer, majd délben és este szólat meg. Éles, csilingelő hangja inkább csengettyűre emlékeztetett, nem pedig egy öblös hangú haragra.

    Történt az itt létünk során, hogy egyik reggel a harangozó, az ötórai, szokott harangozást eléggé hosszúra kongatta. Jött is utána a homokos úton biciklivel. A vasutas rokonom Sanyi bácsi, meg is kérdezte tőle:

  - Pista bácsi, meghalt valaki?

  - Nem, dehogy! – volt a válasz.

  - Akkor miért harangozott ilyen hosszan? – kérdezte csodálkozva.

  - Elharangoztam a hét órát is, mert megyek Tóthékhoz, disznóvágásra – mondta Pista bácsi és tovább tekerte a kerékpárt, nem törődve azzal, hogy a két biztos rend közül, így az egyik a megszokott szoros rend ellenére, meginogni látszott

*

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap