Késsel a kézben (kisregény – 20/8) Egy találkozás

Kő-Szabó Imre, v, 08/09/2015 - 00:18

            Reggel korán ébredt. Felkelt, kényelmesen öltözött. Négy múlott tíz perccel. A többiek aludtak, arcuk olyan békés volt, mintha az este, nem történt volna tulajdonképpen semmi. Kiment a konyhába, a nagymama ébren feküdt. Nem szólt, csak bámult közömbös arccal a semmibe.

  Vágó Géza a konyhaszekrény tetejéről, előkotort egy törött cigarettát, megnyújtotta, mélyet szívott belőle. Émelygősnek érezte gyomrát. Valami erős lenne most jó, vagy egy forró fekete. Kellene főzni, a gázon hamar megvan.

  Keresgélt a szekrényben, de nem volt ott a kévés doboz. - Itt semminek nincs helye! - bosszankodott. Aztán megtalálta az asztalon, a leveses fazék mögött, de üresen. - Már megint elfelejtett anya kávét venni, hányszor mondtam neki. - jegyezte meg leverten.

  Aztán úgy döntött, kimegy a kocsmába, akkorra úgy is nyitva lesz. Felvette zakóját, kinyitotta a konyhaajtó reteszét és kiment az udvarra. A nap vöröses fénnyel járta körül az épületek keleti oldalát. A levegő frissen tört a tüdejébe. Jól esett, nagyokat szippantott, a sufni mögött hosszan vizelt, majd kiment az utcára.

  Kevesen járkáltak még, a Váci út irányában a járdán, egy helyen söprögetett egy asszony. Később egy biciklis hajtott el előtte a Garai utcából.

  A téren kint, találkozott az újságos Mari nénivel. Tömött táskáját nehezen vitte, amíg látta, kétszer is letette.

  Grúber Pali meg a felesége már ott álltak a kocsma ajtajában. Négy férfi várt még a nyitásra.

  - Jó reggelt! - köszönt Vágó Géza.

  - Neked is! - mondta Grúber Pali és széles nevetéssel nyújtott kezet.

  - De jó kedved van! - szólt Vágó Géza.

  - Nem nyavalyog az ember - kacagott fel Grúber és a vállánál megszorította az asszony karját. - Balhézik néha egy kicsit, de aztán minden rendben van.

  Az öreg Marosi csörömpölve nyitogatta a lakatokat, széles mozdulattal húzta fel a redőnyt, aztán a bádog pultra dobta a kulcsokat.

  - Tessék uraim!? - mondta és kérdezte egyszerre.

  A poharak gyorsan megteltek, pálinkával, meg konyakkal.

  - Szent a béke? - kérdezte Grúbertől, amikor sort álltak az italért. Grúber Pali igent intett a fejével. A mögöttük álló kockás inges férfi, kíváncsian megkérdezte:

  - Meddig?

  - A következő balhéig - nevetett Grúber Pali és egy fél konyakot kért az asszonynak, magának meg erőset.

  A kockás inges férfi ránézett Vágó Gézára és fejcsóválva mondta:

  - A fene se érti ezeket a nőket!

  Vágó Géza egy hajtásra megitta pálinkáját, támaszkodott még egy kicsit a pultnál. Grúber visszahozta a poharakat, az asszony kiment az utcára.

  A kockás inges megkérdezte:

  - Mit tettél vele?

  Grúber nevetett, szélesre tárta karjait és az ajtóból visszakiáltott:

  - Csak egyet, de azt többször pajtás... - és mutatta a karjával is, aztán jóízűen kacagott. Széles válla eltűnt az ajtóból. Vágó Géza a többiekkel nevetett, kért még egy kupicával és elindult dolgozni.

 

 

 

            Hétközbe nagyon nehezen telt az idő, úgy érezte sohasem lesz szombat. A kedd esti veszekedés óta, csak ezt a napot várta.

  Délben kijön a gyárból, nem megy haza, hanem sétál a városban, úgy okoskodott, ez olyan kikapcsolódás féle délután lesz. Rendeznie kell gondolatait, valahogyan tisztán és végre világosan. Arra számított, ha bemegy a Belvárosba, ott másfajta emberekkel találkozik, nem ezekkel az egy napnak élőkkel.

  Mindig beszél a nagy döntésről, aztán semmi. Nem mehet ez így tovább. Talán ott más hatások érik, lehet, hogy megtalálja a megoldást.

  Már régóta tervezett egy ilyen sétát. Egyszer régen tett valami hasonlót. Őgyelgett akkor a Váci utcában, csak úgy, teljesen súlytalanul. Nézelődött, sörözött, bámészkodott, ment, leült, majd napokig úgy érezte, kicserélték. Egyáltalán nem tudta miért volt ez az egész. Már arra gondolt, biztosan meghibbant.

  Aztán heteken keresztül nem lehetett a negyedből kikergetni. Csak itt érezte jól magát, ezeken az utcákon, a téren a srácokkal, a hülye hecceikkel.

  Végre szombat dél lett.

  Megfürdött, kényelmesen felöltözött és lement a portára. Eszébe jutott, hogy az apja nem lesz otthon négy napig, lehívták Zsámbékra, valami rokon féléhez, most építettek és villanyt kell beszerelni. Az öreg ezt állítólag, még évekkel ezelőtt megígérte, írt az asszony Nusi néninek, küldje le Tóni bácsit.

  Legalább otthon is nyugalom lesz. Érezte nem hiába várta ezt a délutánt. Most mindennek úgy kell sikerülni, ahogy azt ő akarja.

  Reménykedve adta le a műhely kulcsát, és kilépett az utcára. Ott nagy tömeg fogadta. Álltak a gyárbeliek a kapuban, a villamosmegállótól többen visszajöttek, hogy lássák az eseményeket.

  - Te nyomorult! - kiabált egy barna ruhás, középkorú asszony és egy húsz év körüli lánnyal, ütlegeltek egy idősebb nőt.

  - Ne kerülj többet a szemem elé! - ordította a barna ruhás, és fenyegetően rázta az öklét.

  A szőke asszonynak teljesen kibomlott, kontyba fésült haja. Védekezően arcához emelte kezét.

  - Mi történt? - kérdezte Vágó Géza az előtte álló férfit.

  A barna ruhás, a lánnyal egy kicsit lemaradt, a szőke asszony átfutott az út túlsó oldalára, és ekkor került szembe Vágó Gézával. Hirtelen egymásra néztek. A meglepetéstől egyikőjük sem tudott megszólalni.

  - Ez igen! - mondta később Vágó Géza, amint a szőke asszonyt nézte, formás alakját.

  - Az! - helyeselt, az előtte álló férfi, de nem nézett vissza.

  Az asszony meg a lány, kövekkel dobálták.

  - Jó volt a Péternek a durungja?

  A bámészkodok, nevettek.

  - Büdös kurva! - ordította a lány.

  - A drága mamád! - kiáltotta vissza a szőke asszony és megigazította a haját.

  - Viheted! - mondta a barna ruhás asszony. - Nem érsz vele semmit.

  - Csak a nagy pofája van! - egészítette ki a lány.

  - Tehetsége semmi! - bizonygatta a barna ruhás asszony.

  Az emberek megint nevettek. Ez tetszett az asszonynak, meg a lányának. Érezték győzelmüket.

  - Azt én tudom, mije van! - kacagott gúnyosan, jó távolról a szőke asszony.

  - Söpörjél! - kiabálta a lány és biztatólak intett a kezével.

  - Többet ne is lássalak! - vágott közbe a barna ruhás asszony.

  A nézők helyeselték az „intézkedést”, többen megjegyezték, milyen karakán asszony, a lányával együtt. A lány ez alatt, egy jókora követ vett elő a táskájából és férfias dobással, átvágta a szőke asszonyhoz, aki csak állt az út szélén. A kő leesett az úttestre, a keramit kockán élesen csattant, aztán még egyet pattant és térden találta a nőt. Az felsikoltott és lerogyott a járdára. Egyszerre szisszent fel mindenki.

  - Rohadékok! - kiáltotta fájdalmasan a földön fekve.

  A barna ruhás, meg a lánya a hirtelen keletkezett döbbenetben, megszeppenve állt. Csuklós, távolsági autóbusz csörömpölt végig az úton, ez elegendő volt, hogy gyors futással beszaladjanak a Lipták utcába.

  Mindenki gyűlölködve fordult utánuk, pillanatok alatt változott a nézők hangulata.

  - Otthon kiosztják a Pétert! - mondta a férfi Vágó Gézának.

  - Ha megérdemli... - jegyezte meg csendesen. - Az ő baja - tette hozzá, aztán elindult a villamosmegállóhoz. Egyszer még visszanézett, látta a szőke asszonyt a túloldalon. Már felsegítették, többen körülállták. A befutó villamos eltakarta. Vágó Géza felszállt, ott maradt a peronon. Érezte, az események rontottak hangulatán. - Miért kell ennek így történnie? - gondolkodott. - Ez lenne a természetes? Ez nem lehet igaz!

  A vasúti hídnál leszállt, átsétált a negyvenhármas busz megállójához.  Öten várakoztak, három férfi, meg két nő. Az egyik fiatal volt, csíkos blúzt viselt. Vágó Géza nézte, tetszett neki, de a lány nem fogadta tekintetét. Hátát mutatta és csak akkor fordult vissza, amikor fékezve megállt a busz. Az egyik férfi felsegítette a lányt, aki előre ment. Vágó Géza legyintett és megállt a peronon. Arra gondolt, ez még csak a kezdet, majd a folytatás sokkal jobb lesz. A megállókban egyre többen szálltak fel, a végállomáshoz zsúfolt kocsi érkezett.

  Átsétált a Marx-téren, megnézte a Szikra mozi plakátjait. Egy angol filmet játszottak délután. Nem volt kedve most, moziba menni. Nem ezt tervezte, valami mást. Hirtelen nem tudott erre válaszolni, hogy mit. - Mindegy! - jegyezte meg.

  Egy hatos villamos ajtaja csapódott. Önkéntelenül átfutott az úton és felugrott. A következő megállóban leszállt. - Mégsem lesz ez így jó! - gondolta. - Valamilyen tervet kell ebbe belevinni. Ész nélkül, őgyelegve nem megyek semmire.

  Várt egy darabig, aztán pénzt kotort elő zsebéből, fagylaltot vett. Csak csokoládé volt, nem ízlett, kicsit keserűre keverték a masszát.

  Sétálva nyalta, közben bámészkodott.

  - Egy lánnyal kellene megismerkedni - bíztatta önmagát. Aztán hirtelen megdöbbent a gondolaton. - Egy lánnyal? Igen, mert huszonöt éves vagyok, és férfi!

  A lányokat kezdte nézni. Többen is sétáltak előtte, kapkodta a szemét. Csinosak, szépek voltak. Nem tudna most hirtelen választani. Aztán az jutott az eszébe, talán megtalálta a megoldást. Igen! Otthonról el kell jönni, most már tovább nem halogatja. Még ebben az évben. Keres valami jó albérletet, meg egy lányt. Az ismerőseit kutatta emlékezetében. Azok közül nem választana, a Vera csinos lány, de nem látta legalább egy hónapja. Biztos felszedett az óta egy másik srácot, persze így is lehet, ha ez neki jó.

  Marit ismerte a térről, de egy ilyen lotyóval mit kezdhet az ember azon kívül? Kész öngyilkosság. Grúber Pali, meg a délutáni veszekedés jutott eszébe. Aztán ő is kergethetné a feleségét, vagy a fickóit. - Ezt nem, kész röhej az egész, ennyire nem őrültem meg!

  Megszomjazott, bement az Emke Bisztróba. Két pohár sörre váltott blokkot, de csak az egyiket kérte ki. A sör hideg volt, kellemesen oltotta szomjúságát.

  Három férfi főtt kolbászt evett, jó ízűen harapták. Összefutott a nyál a szájában, vett egy adagot. Megette, kiváltotta a másik pohár sört, lassan itta.

  Figyelte a pultnál szorgoskodó felszolgálókat. A turmix gépet kezelő barna lány, tetszett a legjobban. Gondosan fésült kontyot viselt, körmei festettek, vékony köpenyben dolgozott. Minden mozdulatát szépnek találta, olyan könnyed, légies volt. Ilyen lányra vágyott.

  Kért egy doboz cigarettát, rágyújtott és kiment az utcára. Úgy döntött, bemegy a Belvárosba, ott majd iszik egy kávét, mondjuk az Annában, aztán eldönti, mit tesz később.

  Az Akácfa utca sarkánál megállt, végigböngészte a könyves standot. Amikor megfordult, akkor látta meg a lányt. Magas, szőke haja lófarokba felkötve. Csinos nyári ruhát viselt, santung anyagból. Könnyed szandál a lábán, válltáskáját a kezében fogta. Nem sokkal volt több húsz évesnél.

  A lány a moziműsort nézhette, mert amikor megfordult, pont összeütköztek.

  Vágó Géza zavart lett hirtelen.

  - Bocsánat! - hebegte és nézte a lányt, aki kedvesen mosolygott.

  - Nem történt semmi - mondta a lány és tovább ment.

  Vágó Géza elveszítette a tömegben, gyorsabbra fogta lépteit. Már arra gondolt, biztosan elkerülte, amikor a lány egy kirakat üvegéből visszanézett.

  Olyan heves szívdobogás fogta el, hogy azt hitte, mindjárt kifekszik itt az aszfalton. Arra sosem gondolt, létezik egy valamire való, csinos lány, aki zavarba hozhatja. Náluk a negyedben mindig, egyszerűen ment az ismerkedés. Ott a megfelelő korokban, világosan tudták a lányok, a fiúk közeledését. Még természetesnek is vélték.

  Nem akarta szem elől téveszteni, tovább fokozta kíváncsiságát a lány játékossága. Megállt egy-egy kirakatnál, visszanézett. Ha meggyőződött arról, hogy Vágó Géza követi, mindjárt tovább ment. Érdekes, izgalmas játéknak ígérkezett. A távolság egyre kisebbé zsugorodott közöttük. Vágó Géza azon törte a fejét, hogyan lehetne megismerkedni ezzel a lánnyal. Valahogy úgy, ne tűnjön tolakodásnak, egyszerűen, természetesen.

  A lány lement az aluljáróba. Vett egy Esti Hírlapot, összehajtva betette a táskájába, hogy ezzel is töltse egy kicsit az időt, csökkentse a köztük lévő távolságot. Lopva megnézte, követi-e Vágó Géza. Mosolyogva fordította feléje a fejét, összefont hajfonata széles ívben követte mozdulatát.

  Az aluljáróból a Puskin mozi oldalán jött fel. Most nem nézett vissza, csak a mozi bejáratánál.

  Vágó Géza az előcsarnokban érte utol. A lány jegyet váltott. Tisztán hallotta, hogy a huszadik sorba kérte.

  Döntött, ő is oda vált jegyet. Legfeljebb elcseréli a széket valakivel.  Míg a jegyváltással bíbelődött, addig összehúzták a bejárati ajtó függönyét és a többiekkel együtt őt is csak a híradó utáni szünetben, engedték be.

  A lány már ott ült a megjelölt sor közepén. Mellette négy szék üresen, majd egy katona nézte a filmet, egyedül.

  Vágó Géza jegye a sor szélére szólt.

  A lány mellé akart ülni, úgy döntött, azonnal. Kicsit megtorpant a katonától, közben csengettek, leoltották a villanyt. Kénytelen volt leülni. Várt, hogy a szeme megszokja ezt a tompa sötétséget. Nyugalmat próbált erőltetni magára, de nem sikerült. Mélyet lélegzett, ez egy kicsit segített. Aztán hirtelen elszánta magát.

  - Bocsánat! - mondta a katonának és a lány mellé ült.

  Rövid másodperceken átt, nézte a vásznat, aztán minden bevezető nélkül beszélni kezdett:

  - Ne haragudjon.

  - Miért? - kérdezte a lány.

  - Hogy ide jöttem.

  - Elfér.

  - Az igaz, de ha akarja, elmegyek.

  - Miért menne el?

  - Talán zavarom.

  - Nem hinném.

  - Miért gondolja?

  - Mert maga helyett, zavarna más.

  - Biztos ebben?

  - Tudom.

  - Honnan?

  - A katona is ideülne.

  - Örülne?

  - Nem hinném. Az egyenruhát nem szeretem.

  - Pedig van, akinek csak az tetszik.

  - Lehet.

  - Magának nem?

  - Ne magázzon.

  Vágó Géza zavartsága nem akart csillapodni. A rendreutasítás, pedig rosszul esett. Próbálta csendesen korrigálni a helyzetet.

  - Hogy szólítsam?

  - Mindegy.

  - Azért megmondhatná.

  A lány Vágó Gézára nézett, hallgatott. A szeme rebbent csak gyorsan, fürkészőn.

  - Gabriella! - mondta a lány.

  - Szép név.

  - Apám akarta.

  Hirtelen szünet állt a beszélgetésbe. Vágó Géza arra gondolt, neki is be kell mutatkoznia ezek után.

  - Géza vagyok! - válaszolta és zavartan kezet nyújtott.

  - Örvendek! - biccentett a lány és egy kicsit felemelkedett a székről. Tovább nem beszéltek, nézték a filmet.

  Vágó Géza ebben a beszédnélküli filmnézésben arra gondolt, eddig ment minden simán, nincs semmi baj. Csak így tovább.

  A lány szólalt meg elsőnek:

  - Akkor bemutatkoztunk!

  - Igen.

  - Miért ilyen zavart?

  - Annak látszom?

  - Olyan biztosan jött ide, most meg hallgat.

  - Beszéljek?

  - Igen.

  - Miről?

  - Amiről csak akar.

  - Mégis?

  - Mindegy. Nem számit.

  Vágó Géza gondolkozott. Semmi nem jutott az eszébe.

  - Szép időnk van! - mondta hirtelen.

  - Hülye! - szólt vissza a lány, de ebben a goromba dorgálásban mégis annyi kedvesség bujkált.

  - Nem jó? - kérdezte.

  - Ilyen szöveggel el is mehet - mondta a lány. - Most azonnal!

  - Ne haragudjon, egy kicsit zavarba vagyok.

  - Pedig nem látszik.

  - Nem akartam megbántani.

  - Számit az magának?

  - Sokat.

  A lány ránézett.

  - Udvarolni akar? - kérdezte.

  - Lehet - mondta Vágó Géza bátortalanul és a lány arcát, nézte. Szerette volna leolvasni ebben a félhomályban érzéseit, reagálását.

  A lány arca nyugodt volt, mosolya kedves. Haragot, felháborodást nem talált rajta.

  - Nem biztos benne? - kérdezte Vágó Gézától.

  - De igen!

  - Akkor mit vacillál? - mondta a lány és közömbös arccal tovább, nézte a filmet.

  Vágó Géza gondolkozott, nem akarta most elrontani ezt a helyzetet.

  - Ne legyen ilyen mérges - próbálta vigasztalni. – Tényleg nem akartam megbántani, csak vicceltem.

  - Nem volt sikeres.

  - Rendbe hozom.

  - Mivel? - mosolygott a lány lenézően.

  - Magával maradok.

  - Nem is beképzelt - csóválta a fejét és nevetve nézte Vágó Géza rámenős arckifejezését.

  Vágó Géza hallgatott. „- Most mit tegyek?” - tette fel a kérdést sürgetően. Nem akart elmenni, mert a lány valóban tetszett. Különösen érdekesnek és szépnek találta így profilból. A lánynak hosszú szempillája volt. A száj felső sarkában apró gödröcskékkel, amely olyan érdekesnek és huncutnak tüntette fel arcát.

  A lány észrevette Vágó Géza kíváncsi tekintetét, és neki szegezte a kérdést: - Nem nézi a filmet?

  - Nem.

  - Határozott fiú maga! - mondta a lány. Szünetet tartott, aztán megkérdezte: - Mit néz?

  - Magát - válaszolta egyszerűen.

  - Ezért jött?

  - Csak.

  - Mindig ilyen tudatos.

  - Iparkodom.

  - Mivel foglalkozik?

  - Dolgozom.

  - Érdekes, én is - kacagott a lány.

  - Hol?

  - Külkeres vagyok.

  - Közelebb?

  - Dunai Vasmű - mondta a lány.

  Tovább nézték a filmet.  Megint szótlanul ültek.  Vágó Géza csak a lányra gondolt. - Gabriella, Gabriella! - játszott gondolatban a nevével.

  A nézőtéren fokozatosan kigyulladtak a lámpák. Észre sem vette a film végét, a történetére sem emlékezett. Számára csak a lány létezett.

  A fényességben zavartan nézték egymást. Vágó Géza sután megkérdezte:

  - Nem zavarom? - aztán eszébe jutott, hogy hasonlót már egyszer kérdezett, még az elején. A lány kedvesen mosolygott, Vágó Géza előre engedte. A kijáratnál összetorlódtak az emberek.

  - Nem zavar - mondta a lány az utcán.

  - Akkor sétáljunk - indítványozta.

  - Rendben - szólt csendesen a lány és a Kossuth Lajos utcán elindultak az Erzsébet-híd irányába. A bámészkodók és sétálók között csak lassan haladtak és minduntalan távolra kerültek egymástól. Vágó Géza érezte ez így nem jó. Megpróbált a lány közvetlen közelébe maradni.

  - Mivel kereskedik? - érdeklődött a lánytól.

  - Vassal.

  - Sejthettem volna. Szereti?

  - A szakmámat? - kérdezte vissza a lány.

  - Igen.

  - Persze. Ezért tanultam.

  - Nehéz volt?

  - A tanulás nem. Inkább a nyelv.

  - Angol, német?

  - Német, Drezdában voltam, négy évig.

  - Mit kell csinálni? Bővebben.

  - Magát minden így érdekli? - tért ki hirtelen egy újabb kérdéssel.

  Vágó Géza mosolyogva nézte a lányt. Egyre jobban tetszett.

  - Ritkán találkozom ilyen csinos kereskedővel - mondta, majd hozzá tette. - Legalább kikérdezem.

  - Köszönöm a bókot!

  - Szívesen.

  Hirtelen elhallgattak, a sétálók csoportja megtorpant, a mellékutcából autók hajtottak ki, majd tovább mentek.

  - Maga tanul? - kérdezte a lány.

  Vágó Géza kicsit zavart lett. Mit mondjon most a lánynak? Ezek a veszélyes zónák. Az igazat, azon nem lehet elcsúszni, az mindig természetes - gondolta.

  - Várjon, kitalálom - szólt a lány és figyelmeztetőül felemelte a kezét. Úgy tett, mintha gondolkozna. - Egyetem..., esti tagozat ... Vegyész!

  Vágó Géza nagyot nyelt. Már mindegy, benne volt.

  - Nyert! - hebegte zavartan.

  - Nem nehéz, munka mellett? - érdeklődött a lány.

  - Az elején, aztán belejön az ember.

  - Most én is jelentkezem - mondta a lány.

  - Egyetemre?

  - Igen, jogra. Pécsre.

  - Felvételizett?

  - Még nem.

  - Készült?

  - Apa elintézi.

  - Így könnyű.

  - Ő, mindig segít - magyarázta a lány.

  Vágó Géza arra gondolt, ki lehet a papa, aki csak úgy elintézi? Biztosan egy fejes gyereke, vagy a lány túloz.

  - Miért jelentkezett?

  - Szeretném a szakmát teljesen elsajátítani - mondta a lány. - Aztán ha lehet, külföldre járni. Ehhez a nyelv, meg a jog, szükséges.

  - Külföldre? - vágott közbe Vágó Géza.

  - Igen. Miért csodálkozik ezen?

  - A férje? - tette fel a kérdést hirtelen, amely őt is meglepte, ezért zavartan várt. Először naivnak vélte, aztán ahogy a lány késett a válasszal, úgy erősödött benne, az asszony szerepének lehetősége.

  - Ő már nem számit - mondta közömbösen a lány.

  Vágó Géza meglepődött ezen. Más szemmel nézte, ettől a pillanattól. Mindjárt vonzóbbnak vélte, érettebbnek, pedig ezekben a másodpercekben nem változott semmi.

  - Nem szól bele? - kérdezte a lánytól aggodalmasan.

  - Az életembe?

  - Inkább a terveibe.

  - Önálló akarok lenni! - jelentette ki a lány és megállt a Petőfi Sándor utca sarkánál. A lámpa pirosat mutatott. - Tudja, négy év Németországban, az hosszú idő. Előtte mentem még férjhez.

  Sárgára váltott a lámpa. A lány folytatta:

  - Aztán csak nyaranta találkoztunk.

  - Mint két idegen.

  - Igen.

  A lámpa zöldre ugrott.

  - Aztán vége lett - mondta Vágó Géza. - És most?

  - Jobb így!

  - Egyedül?

  - Nem mindig. Azért kell, hogy legyen mellettünk valaki.

  A tömeg megindult, Vágó Géza és a lány sodortatva úszott az emberek áradatában.  A Jégbüfénél fagylaltot vettek, tölcséreset. Sétálva nyalták a Kígyó utcában.

  - Az egyetem öt év - szólalt meg Vágó Géza és nézte a lányt.

  - Tudom - helyeselt és nevetve állta tekintetét.

  - Hosszú lesz.

  - Vállaltam.

  - Huszonnyolc éves korában...

  - Honnan tudja? - kérdezte meglepetten.

  - Gondolom.

  - Biztos ebben?

  - Igen.

  Hirtelen furcsának tűnt, hogy ilyen egyszerűen kitalálta a lány életkorát, aki nem szólt semmit, csak ment Vágó Géza mellett. „- Talán másról kell beszélni?” - gondolta, majd megkérdezte a lánytól:

  - Hol lakik?

  - Albérletben.

  - Mindig ott?

  - Nem.

  - Más férfi?

  - Van és kell! - mondta határozottan a lány.

  - Gyerekek?

  - Az nem, egyelőre. Majd az egyetem után.

  - Nem késő?

  - Miért?

  - Abban a korban másnak iskolás gyereke van.

  - Nekem is lesz.

  - Hány?

  - Három.

  - Nem értem.

  - Mit?

  - Egyetem, munka, három gyerek, külföld?

  - Pedig egyszerű.

  - Nem gondolta komolyan.

  - Minden vágyam ez! - mondta a lány.

  Vágó Géza arra gondolt, ezekben a tervekben mennyi lehet a reális elképzelés, a megvalósítható, vagy csak a lány beszél, felgyülemlett álmairól?

  Hirtelen a Vörösmarty térre értek.

  - Ilyen célratörő? - kérdezte a lánytól.

  - Csak így lehet élni! - válaszolta a kérdésre.

  - Ez azonban sok.

  - Van erőm.

  - Akkor nincs baj.

  A Duna parton a szél könnyedén csapta meg bőrüket. Vágó Géza szomjazott. Egy korsó hideg sör, az most jót tenne - gondolta. A Duna Korzó teraszára ültek le. A pincér azonnal odajött.

  - Parancsolnak? - kérdezte.

  Vágó Géza szerette volna a játékot tovább játszani. Érdekesnek érezte, aztán arra gondolt, nem is ismeri ezt a lányt, talán holnap észre sem veszik majd egymást. Miért ne legyen ez egy jó „balhé” számára. Csak nem tudta eldönteni, mi a „balhé” ebben a játékban, mert a lány szép volt és tetszett Vágó Gézának.

  Hirtelen eszébe jutott: „- Gabriellával megjelennék ott a téren. A srácoknak leesne az álluk. A fene enné meg őket, meg a sárga irigység”. Mosolygott, tetszett ez a kis kalandozás.

  A pincér még mindig ott állt. A hosszú szünet miatt zavartan nézett és újból megkérdezte:

  - Parancsolnak? - de a kérdés már keményebben hangzott.

  Vágó Géza kissé riadtan fordult a lányhoz.

  - Gabriella, mit kérhetek?

  - Nem is tudom - mondta a lány.

  - Kávét? Rövidet?

  - Whiskyt, ha szabad?

  - Természetesen. Két whiskyt! - adta meg a rendelést és könnyednek akart látszani.

  - Jeget? - kérdezte a pincér.

  - Igen! - intett a fejével.

  A lány a táskájában kutatott, tükröt vett elő, hosszan nézte az arcát. Vágó Géza, minden mozdulatát rögzíteni akarta emlékezetében.- Szerette volna megőrizni ezeknek a pillanatoknak a varázsát. A lány olyan bájos, finom mozdulatokkal szépítkezett, hogy Vágó Gézának valami fojtogatta a torkát. Többször érezte, zavarba kerül előtte. „- Mi lesz, ha megtudja majd az igazságot? Akkor vége mindennek! Nevetséges az egész játék. Jobb lenne felállni és egyszerűen elmenni innen. Tényleg azt kellene tennem!” - mondta önmagának.

  A pincér letette az italokat és mellé, mindjárt a számlát is.

  - Mennyi? - kérdezte a pincértől közömbösen, úgy félvállról. Ezt magára erőltette, lássa a lány, nála a pénz nem számit.

  - Száznyolcvan! - válaszolta a pincér.

  Vágó Géza elővette pénztárcáját, kihúzott belőle háromszáz forintot. Közben arra gondolt, ebből az összegből a Marosi kocsmájában húsz korsó sört ihatnának. A földön fetrengnének a piától.

  Hanyag eleganciával ejtette az asztalra és csak annyit mondott:

  - Köszönöm, a többi a magáé! - aztán felemelte a poharat és a lányra nézett: - Egészségére!

  - Egészségére! - mondta a lány és szemük találkozott.

  A lány észrevette zavarát, talán a játék irányítását is át akarja venni tőle. Ebből nem engedhet, nem teszi nevetségessé magát előtte - gondolta. „- Tulajdonképpen mit képzel ez a lány magáról?  Szépnek, szép, az biztos. Az alakja olyan, hogy formázni sem lehetne különbet. Erre vág fel? Megmutatom neki, hogy az igazi férfiak a negyedben teremnek!” - és büszke volt arra, hogy ott született.

  Hirtelen megkérdezte a lánytól:

  - A tapasztalatokat levonta?

  - Miből? - kérdezte és most a zavartság a lány szavaiból érződött.

  - A házasságából?

  - Egy életre.

  - Többé soha?

  - Nem hiszem - nevetett a lány.

  - És a három gyerek? - csodálkozott Vágó Géza.

  - Ez egyszerű! - mondta a lány.

  - Könnyelmű is! - figyelmeztette.

  - Lehet.

  - Vagy felelőtlenség.

  - És akik elváltak? - kérdezte komolyan a lány. - Az asszonynak kell nevelni a gyerekeket!

  - Az más.

  - Miért?

  - Ott rákényszerültek, nincs más megoldás - mondta Vágó Géza. - Maga előkészít mindent, vagy talán még az apák is különbözők lesznek?

  A lány gyűlölködve tekintett Vágó Gézára, majd szó nélkül felállt és kiment az útra a teraszról.

  Vágó Géza döbbenten nézett utána, hirtelen nem tudta mit tegyen. Hagyja így elmenni, vagy rohanjon utána?

  Lement a sétányra. A lány már a Lánchídnál járt. Lassan, sétálva nézelődött. Vágó Géza úgy érezte, azért még várja. Utolérte, szótlanul gyalogoltak egymás mellett, át a hídon. A lány egyszer sem nézett rá, csak ment. Kínosnak találta hallgatását, bánta azokat az „apákat”, de ő akarta, hogy ezt mondja.

  - Kérdezhetek? - nyögte zavartan.

  A lány, csodálkozó arccal nézett Vágó Gézára.

  - Tiltottam?

  - Nem.

  - Akkor nyugodtan.

  - Vallásos?

  - Nem.

  - Miért hordja ezt a keresztet? - és a lány nyakához mutatott. Nem válaszolt azonnal, úgy tűnt, mintha gondolkodna.

  - Csak! - mondta röviden.

  - Úgy nem lehet - magyarázta.

  - Tetszik? - kérdezte a lány.

  - Nincs rajta semmi különös - mondta Vágó Géza. - Egy kereszt.

  - Zavarja?

  - Nem.

  - Levehetem.

  - Felesleges, már mindegy - jegyezte meg halkan.

  A lány megállt és szembe fordult Vágó Gézával. A várba vezető lépcsősor közepén álltak. A házak felett kibontakozott a Duna szürke szalagja, mögötte a délutáni város. A meleg napfénytől a házak elvesztették élénk színeiket.

  - Nagyon furcsa ember maga! - mondta a lány.

  Vágó Géza meglepődött ezen.

  - Téved - szólt halkan.

  - Csak a megszokottat, a hagyományosat tudja elviselni - mondta a lány. - Talán nincs fantáziája - tette még hozzá és lassan tovább ment.

  Követte, de egy kicsit lemaradt a lánytól.

  - Nem szeretem a zavaró körülményeket - magyarázta.

  - Csak ami tiszta?

  - Mindig rendezetten szerettem élni - mondta és hirtelen eszébe jutott az apja, a nagymama, az egész díszes család. Itt szövegel, ezzel a lánnyal, otthon, pedig nem képes lerendezni a saját életét sem. Sok a duma, cselekvés meg semmi! Ha ez a lány, most a gondolataiba látna, akkor szégyenében elbujdoshatna.

  - Az egyszerű élet, unalmas - szólt a lány.

  - Ezért kell takarítani?

  - Biztosan.

  - Nem mondta ezt meggyőződéssel.

  - Szerettem volna! - mondta a lány.

  Vágó Géza mosolygott, de nem szólt. „- Egyszer jönnél csak el velem a térre!” - gondolta és nézte a lány arcát. „- Megtudnád, hogyan zajlik nálunk az egyszerűnek kikiáltott élet. És hol van benne unalom? Mindennapra van valamilyen meglepetés. Ha nincs, akkor csinálunk, egyszerű ez nálunk.”

  Érezte ebben a fellengzősségben tehetetlenségét. Aztán mérges lett, mert még itt sem szabadulhat meg az ember, attól a nyomasztó családtól. Ezt az egyetlen szabad délutánját is elrontják, a csupasz említésükkel. Mert már olyanok, hogy mindenbe belevették magukat. A bőre alatt, a sejtjeiben is a folytonos veszekedésük légköre raktározódott el. Ennek talán, ebben a büdös életben, sohasem lesz vége!

  Jó lenne elszökni egy ilyen lánnyal, valahová messzire, a hegyekbe, más országba, egy szigetre - gondolta. Vagy egyszerűen a város túlsó szélére, hogy ne lássa őket, esetleg egy évben egyszer, azt még, kibírná valahogy.

  A lépcső tetején álltak. Nézték a várost, a házak felett úszó, kékes párásságot, amelyben elvesztek a távoli házak karcsú ívei.

*

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap