Késsel a kézben (kisregény – 20/15) Remélt változások

Kő-Szabó Imre, h, 08/31/2015 - 00:20

            Az Árpád úti kórházban, ezen a pénteki napon, nem volt látogatás. Vágó Géza beszélt a portással, a kézfogásnál kibélelte a tenyerét egy ötvenessel. Az öreg visszament a fülkébe és elfordította a fejét, azzal a szándékkal, nem látott ő semmit.

  Nusi néni, Éva és Vágó Géza, felrohantak a lépcsőn. Az öreg csak tíz percet engedélyezett. - Vasárnap van látogatás, kettő után! - mondta hangosan. A hosszú folyosó és a lépcsőház fehér falai, élesen verték vissza az eligazítást.

  Az első emeletre kellett feljutniuk. A kórterem számát egy ápoló mondta meg. Alaposan végignézett rajtuk, de tovább sietett.

  A szoba ablakai az udvarra néztek. Ott feküdt az öreg, mindjárt szemben, a középső ágyon.

  Mind a hárman, meglepetten álltak az ajtóban. Az öreg Vágó nem mozdult az ágyon.

  Reggel óta legalább öt évet öregedett. Haja teljesen ősz lett. Vágó Géza arra gondolt, hogy ezt eddig észre sem vette. Bőre fehér, arca beesett. Szomorú tekintettel bámult rájuk. Ők megálltak az ágy végénél és szótlanul nézték. Csak Nusi ment közelebb az öreghez.

  - Jobban vagy? - kérdezte és megfogta csontos kezét.

  - Nem - válaszolta halkan.

  - Hol fáj?

  - Májam, meg a lábam.

  - Az ital - jegyezte meg Vágó Géza.

  - Igen, az! - helyeselt az öreg.

  - Megvizsgáltak? - kérdezte Nusi néni.

  - Igen.

  - Hol? - kíváncsiskodott Éva.

  Az öreg szünetet tartott, látszott, hogy erőt gyűjt a beszélgetéshez.

  - A májamat a belgyógyászaton. Aztán röntgenképet csináltak és a sebészeten megnézték a lábam, meg vettek vért. Pihenni kell! Sokat, nagyon sokat! - itt szünetet tartott és szemével megkereste mindenki tekintetét. - Adtak injekciót, hármat is.

  Nusi néni végig simította az öreg csupasz kézfejét.

  - Éhes vagy?

  - Nem.

  Az ajtóban két fehérruhás férfi és egy nő állt meg. Nem szóltak, körülnéztek a szobában és lassan kimentek a folyosóra.

  - Az orvos? - kérdezte Nusi néni.

  - Ott, az a fiatal, aki bejött a nővérrel. Valami Kovács nevű.

  - Beszélni kellene vele - indítványozta Nusi néni.

  - Legközelebb - mondta Éva.

  Nusi néni hajthatatlan maradt.

  - Most! - intett a kezével határozottan. - Tudni akarom mi történt.

  Vágó Géza is úgy érezte, elhamarkodott lenne érdeklődni, még nincs meg, minden eredmény.

  - Folyik még a kivizsgálás - próbált ellenérveket felhozni. - Majd, pár nap múlva.

  - Te vagy a férfi, beszélj vele! - szögezte le Nusi néni.

  Vágó Géza látta, anyja hallani akar valamilyen nyugtató szót az öregről. Ebben az erőszakosságában, benne volt aggodalma is. „- Mennyire megváltozik az ember a bajban?” - mondta önmagának. „- Máskor, még a kést sem sajnálta volna belevágni!” Engedett, csak az anyja miatt, beszél az orvossal.

  - Várjatok meg a portánál - mondta és búcsúzás nélkül kiment a folyósóra.

  Nem találkozott senkivel. Csendesen végig böngészte az ajtókra kiragasztott címkéket. Semmiféle Kovács nevet nem talált. Az egyik ajtón, apró betűs kiírás: ügyeletes orvos. Bekopogott.

  Az járt a fejében, hogy ő most, aki legszívesebben napokkal ezelőtt, az öreg temetésére sem ment volna el, most aggodalommal és izgalommal kutatja az igazságot. A családdal együtt azt akarják, felépüljön ez a fehérhajú öregember, aki az életüket pokollá varázsolta az utóbbi években, önzésével és felelőtlenségével. Most, pont ezért az emberér aggódnak, aki tulajdonképpen még szánalmat sem érdemelne.

  Hirtelen kinyílt az ajtó, Vágó Géza sokáig állhatott ott. Nem hallotta a kopogásra adott választ. A fiatal orvos kérdőn nézett rá.

  - Parancsol?

  - Kovács doktort keresem - mondta kicsit zavartan.

  - Tessék! - invitálta beljebb.

  Hellyel kínálta, leült az asztalhoz és várta kérdését.

  - Elnézését kérem - kezdte. - Apámat ma reggel behozták ide.

  - Szabad a nevét?

  - Vágó, Vágó Géza.

  - Édesapja, Vágó Antal?

  - Igen. Mit remélhetünk? - kérdezte kissé sietve.

  A fiatal orvos hosszabb szünetet tartott. Cigarettát vett elő, őt is megkínálta.

  - A papa állapota súlyos - szólt csendesen. - Súlyosabb, mint gondolnánk.

  Nagy karikákban kifújta a füstöt.

  - Nem sértem meg, ha azt mondom, hogy egy alkoholistáról kell beszélnünk?

  - Nem.

  - Májcirrózis. Ez májzsugorodás, amely a sok szeszfogyasztástól lépett fel, olyan mértékben, hogy a kedves papának reggel májkómája volt. Ezért vesztette el az eszméletét.

  - Többé nem ihat?

  - Ez csak az egyik rész - mondta a fiatal orvos és elnyomta az asztali hamutartóban a félig elégett cigarettát, végig simította arcát, majd folytatta: - A vércukor igen magas. Ezért nem gyógyult, az a korábbi égési seb a lábán, már évek óta. Persze, alaposan elhanyagolta.

  - Van remény?

  - Bízzunk erős szervezetében és a kórház segítségében.

  - Köszönöm doktor úr! - mondta Vágó Géza és felállt, hogy távozzon.

  - Nincs mit - tárta szét a karját az orvos. - Sajnos, ez van!

  Kezet fogtak. Vágó Géza zavarban érezte magát a pénz miatt. Tényleg kellett volna hozni, olyan rendes embernek látszik.

  Az ajtóhoz ért, amikor az orvos utána szólt:

  - Várjon még egy kicsit.

  - Tessék.

  - Szeretném megkérdezni - kezdte az orvos. Vágó Géza kellemetlenül érezte magát. „- Biztosan a pénz miatt szól majd.” - futott át a gondolat. - Fájlalta a lábát? - kérdezte az orvos. - Nagyon fontos lenne.

  - Nem emlékszem. Erről sohasem beszélt, igaz, másról sem.

  - Nem zsibbadt a lába?

  - Egyszer sem mondott ilyet.

  - Köszönöm. Ne haragudjon.

  - Viszontlátásra!

  A folyosón megállt és várt egy kicsit. Össze kell szednie magát, így nem mehet a többiekhez, meg nem kell mindent elmondani. Halálra rémülnének, pedig az egész betegségben csak az öreg lehet felelős. Hányszor mondták, hogy hagyja abba. Nem lesz ennek jó vége, de beszélhetett az ember az öregnek. Ő mindent jobban tudott, nem lehetett semmit megmagyarázni neki. A cukorbajával, már többször diétára fogta a körzeti orvos, kapott injekciókat is, de elhanyagolta. A lábán lévő sebbel legalább kétszer utalták kórházba. Az lett volna a legtisztább, ha egyszerűen elviszik. Akkor talán még megelőzhető lett volna a baj, de most? Igen, miért is kérdezte az orvos azt a zsibbadást? Biztos, érszűkület van a lábában. Akkor, pedig kész! Nem lesz belőle többet ember...

  Most mit mondjon az anyjának, ezen kell gondolkoznia. Szépítse talán az orvos szavait? És ha súlyosabb lesz, akkor majd szidják, mert kezdő orvos, nem tudja, mit kellene mondani. Szerinte őszinte és egyenes választ kapott. Fölényesnek sem mondhatja, vagy követelődzőnek. Meg kell mondania az igazat. Az öreg helyzetén, csak kegyetlen őszinteséggel lehet segíteni. Így marad meg emlékezetükben apának, mert mégis csak az apjuk.

 

 

 

            Egy héttel később sem történt javulás az öreg állapotában. Nusi néni sokat sírdogált, sajnálta Tónit. Mindig azt mondta, hogy valamikor milyen jó ember volt. De az isten verése van rajta, vagy valakinek az átka, mert ő olyan szerencsétlen, amilyen másik, nincs is a földön.

  Vágó Géza, anyja kérésére, átmenetileg beszüntette az albérletkeresést. - Legalább egy férfi legyen itthon a háznál! - mondta. Engedett anyja kérésének és visszaköltözött. Pedig Ibáriéknál jól érezte magát. Ott teljesen mások voltak a szokások. Ők igazán boldogan éltek, legalább is nem veszekedtek és ez a kiegyensúlyozott békesség, nagyon sokat számított.

  Egyelőre otthon, változatlan volt az élet. Csak annyiban különbözött, hogy a civódások, veszekedések megszűntek, mert korábban az öreg miatt történt minden, a nagymama csak fokozta a kialakult helyzetek hangulatát. Mégis, amióta az öreg Vágót elvitte a mentő, a nagymama sem jött haza a régiek szerint. Olyan, mintha megszeppent volna egy kicsit.

  Lali, az öccse, szerzett valahonnan egy régi Orion televíziót. Nagyon rossz állapotban volt. Mikor haza hozta, rátette egy hokedlire, a konyhába.

  - A fenének kellett ide hozni ezt a szemetet? - mondta Nusi néni és napokon keresztül, veszekedett Lalival. Az öccse nem haragudott ezért az anyjára, csak annyit mondott: - Az ordítozások helyett, ez lesz a család színháza!

  Heteken keresztül, dolgozott rajta, teljesen darabokra szedte, majd összerakta.

  Egy hónap múlva, elérkezett a nagy nap.

  Lali felállította a készüléket, a szobai nagy asztalra, az antennát Vágó Gézával szerelték fel a padláson.

  Nusi néni, pont a kórházból jött haza, jó kedve volt, annyit mondott, hogy az öreg jobban van. Kapott valamilyen külföldi gyógyszert és úgy látszik, ez használni fog.

  A kabátot le sem vetette a csodálkozástól, amikor Lali bekapcsolta a készüléket. Szép, tiszta képet adott, valamilyen gyári műsor ment az adásban, a munkahelyi demokráciáról szavaltak. Hitetlenül nézték a tévét, meg Lalit.

  - Édes fiam, sohasem gondoltam, hogy ilyen ügyes vagy! – csodálkozott Nusi néni.

  - Az én unokám! – büszkélkedett a nagymama.

  Éva megölelte az öccsét, de ő szégyenlősen kibújt karjaiból.

  Ez a készülék teljes változást hozott, a család életébe. A nagymama ezután nem járt későn haza, rendszerint ő volt az, akinek már délután, be kellett kapcsolni a készüléket, és azt az adás végéig nézte. Nusi nénit is csábította. Vacsora végeztével, ő is odaült. Lali és Éva csak a főműsort nézték, Vágó Géza legtöbbször csatlakozott testvéreihez.

  Nusi néni ötlete volt, hogy meszeljék ki a konyhát. Évával egy szombati napon, teljesen felfordították a lakást. Meszeltek, súroltak. Vágó Géza, a meglepetéstől nem tudott egy szót sem szólni. Éva is csak annyit mondott: - Így kellene élnünk valahogy – de ebben benne volt mindenki vágya, titkolt reménye.

*

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap