Késsel a kézben (kisregény – 20/1) Őrizetben

Kő-Szabó Imre, p, 07/24/2015 - 00:20

    Négyen ültek a téren, a játszótér melletti padokon:

  - a huszonegy éves, szőke, alacsony termetű, farmernadrágos Kapás Mihály, segédmunkás;

  - a húszéves, barna, nyúlánk, sárgapulóveres Temesi Géza, hegesztő;

  - a tizennyolc éves vöröses hajú, szeplős, középtermetű, sportzakós Gedó György, targoncavezető;

 - a huszonhárom éves fekete hajú, vastaghúsú, középtermetű, fehér balon dzsekis Ibári Lajos, autószerelő, amikor a mentő, szirénázva kifutott a Tompa utcából a térre.

  Szirénája élesen hasított a levegőbe, ezen a csendes őszi délutánon. Elhajtott a mozi előtt és a KÖZÉRT-nél, befordult a Tomori utcába.

  - Már öt óra - mondta Temesi és felállt. - Hol császkál Vágó Géza? - kérdezte csodálkozva a többieket.

  - Ki tudja! - legyintett a farmernadrágos Kapás.

  - Ennyit, nem szokott késni - aggodalmaskodott Gedó.

  Ibári szótlanul ült a padon, csak nézett mereven a Tomori utca irányába.  Látta a mentőautó fehér végét, meg azt, amint egy fehér köpenyes, fiatal, meg egy szürke ruhás, középkorú férfi, sietősen futnak a kihúzott hordággyal. Egyenesen az ötvenkettes számú házhoz, Vágó Gézáék udvarába.

  - Odanézzetek!  - kiáltott fel Ibári és a mentőautó irányába mutatott.

  Egyszerre mozdult meg mind a négy fiú, futottak a téren át.

  - Ez a Vágó Gézáék háza!

  - Ott többen laknak.

  - Legalább négyen.

  - Az a kis kékpulcsis lány is - mondták futás közben, egymásnak.

  A tömegtől nem kerültek közelebb a kapuhoz.

  - Mi történt? - kérdezték többen is.

  - Helyet, helyet! - kiabált egy szürke kalapos férfi.

  Ibári látta meg elsőnek a hordágyon, az öreg Vágó Antalt. Fehér, sápadt arca olyan volt, mint az irkalap. Ráncai kisimultak, apró szemei még kisebbek lettek. 

  - Gézának a faterja! - mondta eligazításként a többieknek.

  A fehérköpenyes, meg a szürke ruhás, hozta a hordágyat a mentőautó felé. Ahogy közeledtek, a tömeg úgy engedett. Többen, a hordágyat vivő két ember után futottak.

  - Hogy tehette? - sopánkodott egy fiatal, fejkendős asszony.

  - Megölte az apját! - hangzott a kijelentés egy ősz hajú férfi szájából.

  - Az apját? - kérdezett vissza valaki, emelt, sipító hangon.

  - Azt, láthatja! - mondta a férfi. - Mit vár ezektől a gyerekektől? - tette még hozzá.

  - Él még! - kiáltott fel Temesi.

  - Késsel szúrta meg! - mondta tudálékosan egy alacsony, gyűrött ruhájú, kalapos ember, aki a házból jött éppen az utcára és hallotta a beszélgetést.

  Kérdően néztek többen erre az emberre, aki megállt egy pillanatra.

  - Veszekedtek. Az öreg állítólag megütötte - vázolta, kissé bizonytalanul az eseményeket, aztán lassan tovább sodródott a tömeggel.

  Mind a négyen ott álltak szótlanul, a kapubejárattól talán hét méterre. Nézték a mentőautót, ahogyan visszatolatott a térre. Ügyesen megfordult és vijjogó szirénája felverte a Vasvári utca csendjét, ahogy végig hajtott rajta.

  Az autót, már régen nem lehetett látni, de a sziréna hangja, időnként vissza-visszatért, az esti csendben a Baross utca felől.

  Gedó indult el elsőnek, Vágó Gézáék lakásához. A többiek szótlanul követték. Az udvari lakások ajtajaiban, ott álltak a lakók. Gyerekek és felnőttek egyaránt. Értetlen és csodálkozó arccal néztek maguk elé, mintha a történtekből nem értenének semmit.  A baloldali első lakásból, kihallatszott a rádió hangja, valami szinfónikus zene szólt, a megdermedt döbbenetben. A hátsó lakásban ajtó csapódott, fakanál dobbant a lábas szélén, ahogy keverés után, a háziasszony leverte az ételmaradékot róla. Krumplisszag keveredett a zenével, meg egy kislány keserves sírásával.

  Vágó Géza, a szőke hajú, középtermetű, bőrgyári művezető, ott ült fehér ingében, lehorgasztott fejjel a nyitott konyhaajtó küszöbén.

  A srácok megálltak előtte. Nem szóltak, csak nézték Vágó Gézát. Nézték, szürke, kék, barna szemükkel. Nem vádlón, csak egyszerűen, értetlenül.

  - Géza! - szólt elsőnek Ibári Lajos.

  Vágó Géza a megszólítás ellenére, mozdulatlanul ült tovább, mintha nem történt volna semmi. A szomszéd lakás ajtaja nyílt csak ki, egy kisfiú állt meg a küszöbön, kíváncsi tekintettel.  Arca maszatos volt, a kezében tartott lekváros kenyértől.

  - Mi történt veled? - próbálkozott meg újabb kérdéssel Gedó. Vágó Géza most sem felelt, csak ült szótlanul a sáros küszöbön.

  A hangzavar tovább csapkodott a falak között, mintha szűk lenne számára ez az udvari tér.

  - Hagyd már abba! - hallatszott egy mélyebb női hang. - Nem érted! - mondta kis szünet után újból.

  Egy fiú, tovább énekelt, emelt rezignációval.

  - Fogd be a pofád!

  - Zárd el, azt a vacakot! Megsüketül itt az ember. Rohadt népség, nem törődnek semmivel! - Zsörtölődött az előbbi női hang.

  - Anyu gyere, nézd! - kiáltotta a maszatos képű kisfiú.

- Anyu, gyere már! - ismételte meg a felhívást.

  Egy kicsit később, megjelent egy, piros fejkendős asszony, hirtelen elhallgatott a rádió. Pillanatnyi, döbbent csend keletkezett. Ezt a csendet nem vette észre csak Ibári. Gyors léptek zaja ébresztette fel benne, a pillanatnyi szünetet.

  Másodperceken belül ajtó csapódott. - Gyere be gyorsan! - hallotta, a piros kendős asszony utasítását. Tányér csörrent, egy leesett kanál, acélos hangja ugrálta be a szűk udvart, majd léptek zaja erősödött.

  Egyszerre néztek hátra mind a négyen. A két rendőr alakja, szürkének tűnt, ebben a tenyérnyi udvarban. Innen, a nyitott kapun át, jól lehetett látni az utcán álló, URH-s, fehér csíkos, kék Moszkvicsot.

  - Jó napot! - köszönt az egyik rendőr, amint közelebb ért, a négy fiúhoz, meg Vágó Gézához. Tisztelgett, és megállt a küszöb előtt. A másik rendőr távolabb maradt.

 - Melyikük önök közül Vágó Géza? - kérdezte és körülnézett. A négy srác nem szólt, Vágó Géza lassan felállt. A rendőr várt még egy kicsit.

  - Megnémultak? - kérdezte egy kissé emeltebb hangon.

  Vágó Géza, tett egy lépést a rendőr felé, aztán szomorú, rekedtes hangon, csak annyit mondott:

  - Én vagyok!

  A rendőr ránézett, majd vissza a négy srácra, aztán újból Vágó Gézára.

  - Emberölési kísérlet, alapos gyanúja miatt - mondta a rendőr, lassú fogalmazással, külön keresve a szavakat - letartóztatjuk!

  Ibáriék hallották ezt a rövid szóváltást, mégsem akarták elhinni a valóságot.

  - Kérem, jöjjön velünk! - invitálta a rendőr és előre engedte Vágó Gézát, aki lassan felemelte lehorgasztott fejét. Tágra nyitott, merev tekintettel indult, az utcán várakozó autóhoz. Lépései lassúak voltak, és fáradtan lágyak, szinte mechanikus járással, távolodott.

  A baloldali, első lakásban újból bömbölni kezdett a rádió, de az állomások idegen hangja és zene zavara, pillanatok alatt változott, mint Vágó Géza és a másik négy fiú gondolata. A hullámsávkeresőt, valaki végig pergette az állomások hang kavalkádján.

  Ott az ajtóban, megállt egy pillanatra. Egyszer, visszanézett az udvarra, a házra, a mosogatóvíztől átáztatott virágágyásokra, az agyonsúrolt küszöbre, a korhadt deszkából összetákolt sufnikra, a fehérre meszelt, még az esti szürkületben is rikító vécék sorára, erre a szűk kis világra, amelyben élt eddig, huszonöt évet. Látta barátait, döbbent és kérdő arcukat, leolvasta a kérdőjelek sorává alakult, egyhangú miértet. Talán, majd egyszer, megmagyarázza nekik, meg önmagának is, talán másoknak is.

  - Menjünk! - mondta a rendőr és megérintette a vállát.

  Vágó Géza beszállt az autóba. A motor egy gyújtásra indult, és könnyedén gurult végig a Tomori utcán.

 

 

  A rendőrségi autó, halk zúgással követte a nyolcas villamost a Baross utcai kitérőig, majd leelőzték. Az irányjelző, élesen ketyegett, Vágó Géza a lekapcsolás után is sokáig hallotta, ezt az órajáráshoz hasonlító, kéthangú kattogást. A srácok arcát látta maga előtt. Nem tudott szabadulni, ettől a képtől. Próbálta másra terelni figyelmét, kinézett az autóból.

  A szűk utcákban lassan haladtak. Gedó arca volt számára a legfélelmetesebb. Szürke szemében, először csodálkozás látott, csak egyszerű kíváncsiságot. A kitágult pupillái aztán hirtelen összehúzódtak, mintha fény érte volna őket. Talán akkor döbbent rá az ő tettére. Gyűlölet sugárzott, fiatal szeméből, és azt a gyűlöletet, átvette arcának rugalmas izomzata. Támadóvá, gyűlölködővé tette az egész embert.

  Nem! Ő ezt nem akarta. Másként kellett volna lezajlania, mindennek. Ugyan nem tervezett semmit, mert nem tesz ilyet az ember. Nem érzi ennyire elvetemültnek önmagát. Csak úgy jött minden, egyszerűen, sorjában. A részleteket, talán utólag sem lehet, teljességgel rekonstruálni. Olyankor minden úgy történik, ahogy annak történnie kell. Lassan érik az emberben valami, szóban nem is fogalmazza meg sohasem. Esetleg körvonalaiban, aztán amikor rádöbben a valóságra, még a gondolatot is messzire kergeti és aztán, mégis megtörténik!

  Vágó Géza agyában, futottak a gondolatok, lázasabb ütemben dolgozott, mint egy legfejlettebb, adatfeldolgozó gépsor. Érezte tehetetlenségét.  Ami megtörtént, az megfordíthatatlan, mint a szüntelenül forgó Föld. Pedig mást akart.

  - Valami mást, egészen mást... - mondta önmagának. Ebben a kusza gondolatsorban benne volt tiltakozása, tagadása.

  A rendőrök szótlanul ültek, a sofőr előre nézett. Néha, észre vette, hogy a visszapillantó tükörben, megnézi. Csak úgy, egy pillanatra, és ezek a pillanatok elegendők voltak számára, hogy elérjen tudatáig, nem azt teszi majd azután, amit szeretne. Tettéért felelnie kell, el kell számolnia.

  - Elszámolni?

  - Igen.

  - Szabályos számadásról lesz szó?

  - Azt hiszem, igen! - játszott a kérdésekkel és feleletekkel egyszerre és próbálta kialakítani, a határozott válaszokat.

  Az autó ekkor hirtelen fékezett, iskolás gyerekek futottak keresztül az úttesten. Mosolyogva néztek vissza a járdáról, egy rövid hajú kislány, még integetett is, apró fehér kezével.

  - Hány óra? - kérdezte a sofőr a mögötte ülő tizedest.

  - Hat múlott két perccel - válaszolta vissza.

  - Az öreg? - érdeklődött a másik rendőr.

  - Délelőttös, legalább is úgy láttam - mondta a sofőr, és jobbra kormányozta a kocsit.

  A Mária utcában, egy harmincas jelzésű autóbusszal találkoztak, amíg a Moszkvics kifutott az Árpádút sarkára Óvatosan áthaladtak a túlsó oldalra és a kapitányság bejáratánál fékezett a kocsi.

  Vágó Géza kiszállt az őt kísérő rendőrökkel az autóból. Felvezették a kő lépcsőkön, hosszú, keskeny folyósokon át, egy emeleti szobába. Leültették. Egy órát várt legalább, ekkor egy másik szobába kísérték.  Várakozása kezdett átcsapni egy ideges türelmetlenségbe. Nyugalmat parancsolt önmagának. Lassan teltek a percek.

  Egy rendőr gépelt, szótlanul, kitartóan. Valamelyik szobában halkan szólt a rádió. Nem tudta érzékelni az időt, azt sem, hogy mennyit várakoztatták, ezen az újabb helyen, amikor belépett egy idősebb rendőr, frissen borotvált arcán, határozott körvonalakkal rajzolódott ki szakállának határai.

  - Maga, Vágó Géza?

  - Igen.

  - Akkor jöjjön velem - mondta és ment előtte. Folyósok, lépcsők, csapóajtók és végül egy alagsori szobába értek. Először cellának gondolta, de annál barátságosabbnak tűnt. Igaz a börtönt csak filmen látta, ez olyan előzetesféle lehet.

  - Kihallgatására, holnap kerül sor! - igazította el a kísérő rendőr. - Addig, aludjon! - tette hozzá még és kiment. Kulcs csörrent a zárban, egy kemény fordulat és aztán már csak a távolodó léptek zaját lehetett hallani, amit az üres, betonfolyosó visszaverte.

  Vágó Géza első ocsúdása után, lassan körülnézett. A szobafélében ágy, asztal, egy kisebb szekrény. A tárgyak ridegen és hidegen köszöntek vissza. Egyedül érezte magát.

  Így ruhástul, hanyatt feküdt az ágyon, nézte a fehérre meszelt szoba mennyezetét, amelyen nem volt egy repedés sem. A szeme nem tudott belekapaszkodni semmibe sem.

  - Legalább egy kis folt lenne ott - gondolta, de semmi.

- Egy pici légypiszok legalább, az is jó volna!

  Hiába kereste, minden eredménytelen volt, nem tudott belekapaszkodni semmibe sem, a végén már el is fáradt.

  - Talán aludni kellene. Aludni! - hajtogatta. Minden hiába, nem jött álom a szemére.

  - Ibári gyűlöl engem.  Pedig nincs igaza! - gondolta magában úgy tagolva a szavakat, mintha valóban beszélgetne vele.

  - Én nem öltem meg az öreget! Nem akartam megölni. Te igazán ismersz engem. Együtt nőttünk fel a téren, ott a házak között, azokban az utcákban.

  Idegességében járkálni kezdett. Cigarettára gyújtott, de ez sem mérsékelte nyugtalanságát.

  - Valahol elkezdődött. Talán végig kellene gondolni az egészet, az életemet, lépésről-lépésre.

  Túlságosan hosszúnak találta először. - Senki se kíváncsi a részletekre.  Éltem én is, mint mások. Tettem, amit kellett. Mindig megvirradt a következő nap, és ez volt a természetes.

  Arra gondolt, reggelig van idő, tisztázni kell mindent, talán még nem késő, mert az lenne a legjobb, ha egyszer új életet kezdhetne. Ha, úgy élhetne, ahogyan szeretné. De semmi elképzelése sem volt arról, hogyan is szeretné.- Csak áltatom magam ezzel - gondolta.

  Mélyet szívott az áporodott szobalevegőből.

    - Hol kezdődhetett? Hol? - kérdezte magától. – Tavasszal azon a szombat éjjelen, talán akkor…

*

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap