Kérdések és válaszok – töredékek

Jókai Anna, v, 09/09/2018 - 00:12

Mi az író felelőssége, ma?

Ezt a felelősséget egyre jobban kétségbe vonják, s ezért egyre erősebb. Senki nem kéri számon, mit beszélünk, hát magunknak kell a magunkét alaposan megrostálnunk. Az író nem statiszta a történendők színpadán – ámbár valószínűleg nem is főszereplő. Ő az örök be- és kiódalgó „doktor”, „diák”, „rezonőr”. Ha nem is hallgatnak rá – a lényeget ő fogalmazza meg.

Ön szerint mi az irodalom szerepe a politikában, és fordítva, mi a politika szerepe az irodalomban? Milyen az irodalom és a hatalom viszonya?

A politika fontos, az emberiség jelenlegi fejlődési szakaszában nélkülözhetetlen, de az irodalom (a irodalom) felette áll a politikának. Az író sohasem kér tanácsot művészi dilemmáiban a politikától, de a politika gyakran hívja segítségül az irodalmat. Más a politikai hatalom – és más az író hatalma. A rossz politikai hatalom ugyan évekre börtönbe zárathatja az ellenszegülőket, a jó irodalom azonban évszázadokra kirakatba ragaszthatja, mintegy közszemlére, közmegvetésre a gonosz hatalmat. Irodalom és hatalom viszonya pedig természetszerűleg idegesítő. A hatalom – ez a dolga – konzerválni akarja, amit nagy nehezen létrehozott. Az irodalom viszont – ez a dolga – a masszába szüntelenül bele-belekavar; kóstolgat, s a zavaró ízeket tüstént kiérzi. Hatalom nincs bizonyos fokú elégedettség nélkül. Irodalom azonban nincs bizonyos fokú elégedetlenség nélkül. Ez így van. Semmi egészséges nem születik abból, ha a hatalom – mégoly rajongással is – megerőszakolja az irodalmat. És a más szférából diktáló irodalom sem lesz soha engedelmes házastársa a hatalomnak. Némi távolságtartás ezért okosabb.

Ha politikus lenne és nem író, mely politikai státuszt vállalná el egy kormányban és miért?

Könnyű a válasz. Ha nem író volnék, akkor valószínűleg maradtam volna tanár, vagy elmentem volna ápolónőnek, vagy elkallódtam volna. De politikus nem lettem volna. Nem vagyok alkalmas rá, s ez talán hibáimból is fakad. Nincs bennem rugalmasság, nem szeretek taktikázni, jó cél érdekében sem hozok emberáldozatot, és ismerem a hálát is. Ezen kívül nem tudnék olyan intézkedést végrehajtani, amit bár a többség megszavazott, de én végképp nem értek egyet vele. Túl érzékeny is vagyok; ha nem is mutatom, de nehezen viselem a támadásokat, az elkerülhetetlen agresszivitást. Elég mindebből azt elviselni, ami ezekből az irodalmi életbe is beszüremlik. Határozottság helyett az időnkénti hisztériát.

Mit gondol, az emberiség tisztában van-e vele, mit jelent számára az élet lehetősége – feladata?

Az emberiség – mint gyűjtőfogalom – semmivel sincs tisztában. Az emberiségből jött szinte egy időben Einstein, Gandhi, Hitler, Sztálin. Az emberiség egy „cseppje” Teréz anya, és ugyanakkor a benzines családirtó is. Az emberek nagy többsége igen keskeny sávon és rövid időtartamban gondolkodik – ehhez szoktatták hozzá. Fantáziája legfeljebb az unokákig terjed – s az emlékezete legfeljebb a nagyszülőket őrzi. A Kozmosz számkivetettjeiként élünk, s még erre a földi Robinson-szigetére sem tudunk felelősen vigyázni. Nagy földkorszakokat pusztított el a tűz és a víz, de még soha nem állt az emberiség úgy a saját jövője előtt, mint most: hogy a maga által felfedezett energiaerők pusztíthatják el. Mondhatnánk: az emberben egy érett férfi tudása egy kamasz labilis szenvedélyvilágával párosult. Ami ezen a bolygón folyik – hacsak a véres szomszédtorzsalkodásokat és a szadista uralmakat nézzük – a kozmikus intelligencia szégyene és bánata. De a szeretet- és bölcsességerők kevésbé látványos emberi megtestesülései reményt adnak, hogy mégis Chardinnek van igaza, amikor az embert a Teremtés legfelső bimbójának nevezi. De a bimbónak van kockázata! Amíg az ember azt hiszi (és úgy is éli), hogy minden, ami itt van, láthatóan és tapinthatóan, érzékekkel érzékelhetően: az egyetlen valóság és egyben végső cél is, semmi olyat nem fog tudni, ami értékét ne vesztené a halál pillanatában; így tehát igazi célját és feladatát sem értheti meg. Aki viszont – holmi „égi” bűvöletben – a mindennapok jobbítását, a közvetlen munkálkodást hanyagolja, az az egyetlen érvényes eszközt veszejti el, amivel a végső célhoz közelebb lehet kerülni. Együtt sarjadni a tavasszal – a Kozmosszal találkozni a nyárban –, önmagunkra találni ősszel – s nem-meghalni a téli természettel: ez az emberiség tudatra ébredésének kora. Sokat és szívesen írtam erről. Nehéz pontot tennem.

(1991)

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap