Kávémesék: az aranybarlang

Rozványi Dávid, sze, 08/06/2014 - 00:13

I. a bányászok

Sötétség és hideg vett körül. Csak töredékes emlékeim voltak arról, hogy mi történt: a tegnap esti kocsmázás, amikor a falubeliek meséltek arról az elátkozott aranybarlangról, a hősködésről, hogy majd mi kiűzzük onnan a szellemeket, hogy a többiek még aludtak, amikor nekivágtam a hegynek és arról, hogy valami aknába estem és a lámpám is eltört.

Telkibánya, az alapihlet helyszíne

Egyedül voltam, tudtam, csak magamra számíthatok. Elkezdtem körbetapogatózni, végül találtam egy szűk vájatot, ami talán kivezet a szabadba… Egyre szűkült, a ruhám megszakadozott, teli voltam horzsolásokkal, nem akartam arra gondolni, mi lesz, ha már nem tudom tovább préselni magamat, s végleg ott maradok… Talán valóban igaz lenne, hogy ez a barlang elátkozott? De mentem tovább, kétségbeesett vallásos hittel hittem abban, hogy ez a menekülés útja. És valóban: egyre szélesebb lett a járat, s ami még fontosabb, éreztem, hogy nem vagyok egyedül. Mintha izzadt és mosdatlan férfitestek szagát éreztem volna meg. Féltem, hogy csak érzékeim kétségbeesett játéka csal meg, belekiáltottam a sötétségbe:
- Hahó!!!
S közelebbről, mint gondoltam, érkezett a válasz:
- Dicsértessék az Úr Jézus Krisztus! Végre ránk találtak!
- Nem, én is csak eltévedtem. Szintén a faluból jöttek?
- Nem, a városból, reggel onnan indultunk el mind. Az asszonyok a kapuban búcsúztattak minket, a gazda jó szerencsét kívánt…
- Kirándulni indultak?
- Kirándulni? Mit jelent az? Mink bányászni indultunk.
- Bányászni?
- Igen, bányászok vagyunk.
- Nekem azt mondták, a bánya már régen bezárt…
- Ne higgyen nekik, jó uram, a bánya még ontja magából az aranyat, jó Lajos királyunk óta.
Elég nagy ütést kaphattam a fejemre, így feltettem a legképtelenebb kérdést, amit józanul sohasem kérdeztem volna meg:
- Melyik évben járunk?
Kissé csodálkozó hangon válaszoltak, mint amikor egy magától értetődő dolgot kell megmagyarázni:
- Az Úr 1574. évét.
- És mi történt?
- Megmozdult a föld, s elzárta a kijáratot. Most várjuk, hogy a gazda kiszabadítson minket.
Megszólalt egy másik hang is a sötétből:
- És várjuk asszonyainkat… Mind megesküdött, hogy ha kell körmeikkel kaparják el a sziklákat, könnyeikkel mossák ki a földet, ha nekünk valami bántódásunk lenne. Nem találkozott velük?
Nem akartam bevallani nekik, hogy már az asszonyok mind halottak, a város már csak néhány romos kőfal az erdő mélyén…
- Nem, de biztos úton vannak már.
- Ha találkozna velük, mondja meg, hogy várjuk itt őket.
- Megmondom. Okvetlenül. Viszlát!
- Isten áldja. – s megkerestem a vájat folytatását, s tovább kúsztam.

II. A szerető

A sötétben valaki megfogta a kezemet és az arcához húzta:
- Te vagy az?
- Azt hiszem, nem engem várt… - próbálkoztam.
- Valóban nem. – szontyolodott el a hangja – A szerelmemet várom.
- A szerelmét?
- Igen. Elhagyott. Boldogok voltunk együtt, álomvilágban éltünk, de elhagyott. Azt mondta, nem vagyok elég neki.
- És mégis visszavárja?
- Igen. Amikor elhagyott, sírtam és kiszaladtam az erdőbe és elbújtam a barlangban. De tudom, hogy nem gondolta komolyan, rá fog jönni, hogy mi összetartozunk és keresni fog. És akkor a szíve elvezeti hozzám.
- És ha még sem?
- El fog jönni. Tudom.
- És akkor mi fog történni?
- Van még egy gyertyám. Meggyújtom, hogy lássa, hogy ugyanolyan szép vagyok, mint régen.
A kezemet még mindig az arcánál tartotta. Csontsovány volt és pergamen a bőre, de nem akartam neki kimondani: éreztem, hogy szüksége van az illúzióra, hogy még szép és fiatal.
- És akkor újra belém szeret és fellobban benne a vágy. És ha ezt érzem, megölöm.
- Megöli?
- Igen, hogy megbosszuljam rajta a reménytelen várakozás éveit. És akkor utána megölöm magamat is. Mert akkor már beteljesedett a sorsom. – elhúztam a kezemet és tovább indultam. Még sokáig éreztem kölnijének illatát.

III. A király lánya

Nem tudom mennyi időbe telt, amíg a következő terembe elértem. Amint ki tudtam egyenesedni. Éreztem, hogy nem vagyok egyedül: nyugodt lélegzetvétel hangját hallottam.
- Hahó, ki van itt?
- Térdre jobbágy! – önkéntelenül is térdre rogytam, olyan erő volt ebben a hangban.
- Adj hírt, a herceg visszatért-e a csatából?
- Nem… - dadogtam, s közben azon gondolkoztam, hogy én őrültem-e meg, vagy rossz sorsom csupa őrülttel hoz össze a mai nap… S ha ez utóbbi, vajon, mikor akadok össze egy közveszélyessel.
- És a pogány, már eltakarodott-e?
- Igen, már nincs pogány a közelben.
- Áldassék Jézus Szent neve! Ezek szerint győztünk. Menj és add hírül a hercegnek, ha hazatér, hogy mindenben úgy jártam el, ahogyan rendelkezett, amikor a pogány ellen indult. Megerősítettem a várat, fegyvert adtam a férfiak kezébe, s mikor a szaracénok reánk rohantak, védekeztem, egészen addig, amíg a falakat át nem törték, s a barlangon keresztül menekülni nem kényszerültem. Hűséges mennyasszonya voltam, kiérdemeltem szeretetét. És mondd meg a szolgáknak, díszítsék fel a várat, a szolgálóknak, készítsék ki ünnepi ruhámat, hogy amikor a herceg végre megérkezik hófehér paripáján, méltón tudjuk fogadni. Most elmehetsz!

IV. A katonák

- Állj! Ki vagy? Magyar? – csattant a kiáltás egy fémes csattanás kíséretében, majd kicsit törve hozzátették: - Halt, wer da? Deutsch?
- Magyar vagyok…
- Akkor Isten hozott… Melyik egységtől vagy? – kérdezte az ismeretlen barátságosan.
- Civil vagyok… - Éreztem, hogy felhúzza az orrát, de tompa puffanást is hallottam: súlyba helyezte a puskát.
- Nem baj… olyannak is kell lenni. Kintről jött? Megérkezett már az ellentámadás, felszabadítottak minket? Kitartottunk az utolsó pillanatig, jók voltak az állásaink az Árpád-vonalban, de sajnos a szovjet áttört. Megesküdtünk, hogy innen nem hátrálunk tovább, elég volt a Dontól idáig retirálnunk, de ez már hazai föld, ezt nem adhatjuk fel. A századosunk azt mondta, megszűnt a parancsnoksággal az összeköttetés, magunkra maradtunk. Hát beindította a motort, hogy az elektromos háló visszatartsa az oroszokat még pár óráig, amíg biztonságba vonulunk és feljöttünk a hegyekbe. Azt mondta, pár nap és megindul az ellentámadás, jön a Wermacht és akkor előbújhatunk és két tűz közé vonjuk a vörösöket. De miközben kapaszkodtunk fel a barlanghoz, meglőtték, azóta itt bujkálunk. Mi a terve?
- Megpróbálok kijutni a barlangból.
- Magának talán sikerül, egy civilt talán még a vörösök is békén hagynak… Bár, ki tudja. Tegyen, ahogy jónak látja. Ha át tud jutni a fronton, keresse meg a parancsnokságot és mondja meg nekik, hogy kitartunk és készen állunk a harcra. Fogja – és egy papírlapot csúsztatott a kezembe – ezzel majd igazolni tudja magát. A százados úr felesége, erről tudni fogják, hogy valóban tőlünk jött. No, menjen Isten hírével.

V. Az apa

- Fiam?
- Nem.
- Ha találkozna vele, mondja meg neki, hogy kivághatja. Tudja azt a fát nagyon szerettem, amíg apám élt, mindig alatta ültünk esténként… De a fiam ezt nem tudta, csak azt, hogy ott akart egy házat felhúzni maguknak… de én nem engedtem. Szó szót követett, végül azt mondta, neki sohasem lehet szava ebben a házban. Azt mondtam neki, nem is, mert én vagyok az apja. Ő erre azt mondta, akkor ő nem a fiam és elment… Makacs mint én. Soha nem jött vissza és én csak várom és várom, már nem bánnám, ha minden fát kivágna, ha mindent lerombolna, csak egyszer visszajönne… Ha egyszer tudnék vele még beszélni…

VI. Az élő özvegye

Hosszan kúsztam-másztam a barlangban, úgy éreztem, már évek óta nem láttam a napot… Különféle emberekkel találkoztam: zsidókkal, akik a deportálás elől menekültek el, s várták, hogy újra szabadok lehessenek már elvitt szeretteikkel… Rákóczi kurucaival, akik a nagyságos fejeledelem visszatértét várták. Amikor az özveggyel találkoztam, még nem tudtam, hogy az az utolsó előtti terem.
- Uram… Elvtárs… nem tudom, melyik a helyes megszólítás.
- Talán az első.
- Nem tudja, véletlenül, visszaért a férjem?
- Honnan? a háborúból…
- Nem, a hadifogságból néhány év múlva hazaért… De tudja… Kulák lett. Mindig is gerinces ember volt, nem bírta tartani a száját, pedig pöröltem is vele eleget, hogy baja lesz. Úgy is lett. Éjjel zörgettek az ajtónkon, tudtuk, hogy érte jönnek. Tudtuk, hogy így kell lennie. Azt mondta, bújjak el, s ha elvitték, menjek fel a barlangba, majd ha visszatért, értem jön. Megcsókolt és azt mondta, szeret és jó felesége voltam. Én meg néma voltam a döbbenettől. Egy szót se szóltam, csak néztem, ahogy elviszik. Aztán rohanni kezdtem.
Tudja, hogy van ez… Amikor közös életet élünk, az évek alatt, nap mint nap, csak a rosszat látjuk a másikban, még az is idegesítő, ahogy a másik a levegőt veszi… Aztán egyszer csak eljön a reggel és a másik nincs sehol. És akkor mindenünket odaadnánk, hogy egyszer csak az a megszokott rossz visszatérne, csak egyszer kergetne a pokolba a rigolyáival…
- És most azt várja, hogy visszatérjen és újra boldogok legyenek együtt?
- Sokáig ezt vártam. De már évek teltek el. Tudom, ha hazajön, hát meghalni jön haza. Talán könyörületből legalább ezért hazaengedik. Én már csak egy pillanatot várjak: hogy meglássam és én is meg tudjam mondani neki, hogy szeretem. Hogy hiányzott. Csak ezt a két szót és utána akármi jöhet.

VII. A tanú

Először azt hittem, halott az öreg. Végigtapogattam sebesült testét, meg sem mozdult, majd szívinfarktust kaptam, amikor alig hallhatóan, szelíden megszólított:
- Hát elértél hozzám is, fiam.
- Ki vagy?
- Sokféleképpen hívtam már… De ha örömet akarsz szerezni, szólíts úgy, ahogy a Rabboni szólított: Johanan.
- Rabboni…?
- Igen, Joshua… ahogy ti ismeritek: Jézus.
- Akkor te… bocsánat, ön…
- Igen. János apostol vagyok, a szeretett tanítvány. Aki a legszigorúbb büntetést kapta: várnia kell, amíg a Mestere vissza nem jön.
- És miért pont itt?
- Nem jöttél még rá, hogy mi ez a hely? Pedig a szíved mélyén sejted.
- Olyanok vannak itt, akiknek már meg kellett volna halniuk… Mintha megrekedtek volna az időben.
- Mert vártak.
- Csak ezért?
- Mert mindegyikben van szeretet, ami élteti őket, ami erőt ad a várakozáshoz.
- De ez a várakozás csak illúzió.
- Hogy a te kifejezéseddel éljek: a szeretet illúziója. A bányászok tudják, hogy az asszonyaik régen elfelejtették őket, mégis, jobb várniuk, mint szembenézni azzal, hogy már nem keresik őket. A királylány várja a herceget, mert szereti azt az erkölcsi rendet, amit számára megtestesít, pedig tudja, hogy a pogányok már megölték őt, az országot pedig elfoglalták. A katonák tudják, hogy elveszítették a háborút, de hinni akarnak a hazájukban és a győzelemben. Az apa tudja, hogy a fia sohasem tér vissza, de ragaszkodik ahhoz az illúzióhoz, hogy megnyerheti a szeretetét. Az asszony szereti a férjét, de jóvá akarja tenni a közös bűnüket, hogy ezt elfelejtették kimutatni a másiknak, az utolsó pillanatot kivéve.
- És a szerető?
- Benne is szeretet van, csak gyűlöletnek hazudja magában, nehogy gyengének tűnjön.
- És ön a Mesterét várja?
- Nem tehetek mást, nekem ez a sorsom. Hogy várnom kell és tiltott gyümölcs a halál.
- Amíg Krisztus másodszor is el nem jön?
- „Két tanúmnak meghagyom, hogy szőrzsákba öltözve ezerkétszázhatvan napig hirdessenek bűnbánatot” – amikor ezt leírtam, még nem tudtam, hogy én leszek az egyik tanú. De amikor meg akartak ölni és túléltem, megértettem, hogy várnom kell, amíg rá nem találok a másik tanúra. Talán Elijahu lesz majd… De nem találtam, se a halált, se a másik tanút. Pedig már nagyon kerestem mindkettőt. Ezerszer megöltek, de egyszer sem tudtam meghalni. Sokáig csak jót nevettem rajtuk. De tudod, fiam, talán száz éve elkezdtem megundorodni az emberektől, mert már nem csak elvétve öltek, hanem valami vadállati vonzódást éreztek a gyilkoláshoz. Ott voltam mindenhol. Átéltem az éh- és szomjhalál gyötrelmeit az örményekkel. Láttam Ukrajnában a felpüffedt hasú gyerekeket, az anyákat, akik a vonatra dobálták a csecsemőiket, hátha olyan helyre jutnak, ahol legalább egy falat étel jut nekik. A németekkel együtt lőttek a folyóba… és ahogy láttam a nyomorúságot, megfáradtam és úgy döntöttem, ha el jön majd az idő, Elijahu, a Mester és a halál is rám talál, megbújok ebben a barlangban és itt várok.
- És most már én se juthatok ki?
- Fiam… innen bármikor bárki kijuthat. Csak egyetlen dolgot kell megtennie: feladnia a reményt, a várakozást.
- Bármikor?
- Akár most is. – Hirtelen éreztem, hogy megmozdul a levegő, s mintha valami halvány derengést is láttam volna. Nem gondolkoztam, csak éreztem, hogy rohannom kell, ki a szabadba. Megöleltem az öregembert és kúszva, mászva, rohanva, elesve küzdöttem magamat ki a szabadba.
Kint dél körüljárhatott az idő, alig pár óra telt el, amikor lejutottam a faluba, a barátaim még mindig kábultak voltak. Tudtam, ha megpróbálnám elmondani nekik, hogy miket éltem át, azt mondanák csak, hogy a kelleténél nagyobb ütést kaptam a fejemre. Nem is mondtam semmit. Évek múltak el, lassan már el is felejtettem ezt a kalandot. Elfelejtettem, de sohasem mentem többet a barlang közelébe.
 

Talán egy hónapja történt, hogy egy barátommal kellett volna találkoznom a Blaha-Lujzán, az aluljáróban, de telefonált, hogy kicsit késni fog. Vártam és néztem az embereket, akik csak rohantak és éreztem rajtuk, hogy nem tudnának semmire sem várni. És én? Tettem fel magamnak a kérdést, én vajon szeretek-e annyira valakit, hogy az időn kívül kerüljek, ahogy rá várok? Sóhajtottam egyet, elővettem az irattárcámat és megnéztem az a fotót. Tudják, arról a fiatal lányról, azt a megsárgultat, pár vérfolttal, ami a százados úr zubbonyából került elő.

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám


 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

Inter Japán Magazin

Turcsány Péter honlapja

Jankovics Marcell honlapja

Papp Lajos

Magyar Irodalmi Lap