Károly Gáspár búsulása

Anonymous, cs, 03/22/2012 - 00:05

 

 

 

 

Ki látott már királyi palástot színarany pikkelyekből összenőve? Olyan most a völgy, ahogy őszi színekben simulnak egymásra a fák, bokrok levelei. Ki is látott volna ehhez hasonlító köntöst, mint ami beláthatatlan terjedelemben, csillogón és habosan most ömlik szét a fénylő hegyek vállain? Mint az Élő Isten szőlőskertje, úgy terül el Tállya és környéke a boldog bőségben, bérces tetők és gerezdes lejtők kies változatosságában.

Károly Gáspár nagytiszteletű úr a hegyormon áll és lelke fellobog az égig, mely selymesen, simogatón, sugározva hajlik le hozzá. Délceg, magas férfi, szikár, egyenes termet. Kezében somfa botot tart, könnyedén, szinte lebegtetve a nyirkos földön. Mégis, aki csontos, eres kezét látja – érzi, hogy rendtartó, parancsoló úr, aki szereti erősen tartani azt, amit a kezébe vett. Fedetlen fővel áll, mint aki az Isten titkai előtt tesz tisztességet. Gyérülő, szürkés haj hull dombos, magas homlokába. Nem több ötvenöt évesnél, de az eltelt esztendők malmában sűrűn belepte a lisztpor. Tekintete fiatalos tűzzel lobog, kék szeméből nagy elme fénye és a tiszta szív boldog derűje csillan elő. Arca egészséges pírban ég a szelíd, szeptemberi napsütésben. Sudárba szökő magyar bajusza, keskeny Kálvin-szakálla, nemes metszésű szája a szívós erejű, de pásztori nyájasságú férfi megnyerő képét festi a figyelő szem elé.

Áll magányosan és ihletten a tállyai bércen. A nap, búcsúzóra hajlik már nyugaton, arra a szánti hegy felé. Ő pedig hálás érzésekkel tekint szét a szüretváró hegyeken és a völgyben fekvő büszketornyú városon. A Vár-hegyen, mint tépett sas-szárny, meredeznek Szapolyai várának szertedúlt omladékai. Alatta szőlő ereszkedik le a tarlóig, gyönyörű hely, mennyeket magasztaló vidék. Szép itt Tállyán az ő szolgálata.

A lelkipásztornak kedves prófétája jut eszébe; Ézsaiás. Megcsillannak emlékezetében a héber nyelv patinás szavai, lassan méltóságosan ömlik ki ajkán a prófétai himnusz:

„Óh, mely szépek ez hegyeken az Evangéliom hirdetőnek lábai, aki békességet hirdet, örömet mond a jóról, szabadulást prédikál, ki azt mondja Sionnak: Uralkodik a te Istened!”

De szép, gondolja és elmosolyodik, ahogy kimondja – magyarul! S rebegi tovább, versről-versre. Isten hegyén áll a költő és az örök fény óceánjából színek sugároznak alá a magyar völgyekre. Ézsaiás próféciája – hazai nyelven. Kezében megrándul a bot, megremeg a gyönyörűségtől az egész férfi, ereszkedni kezd a hegyről, verítéktől gyöngyözik homloka. – Megyek haza, leírom – mormolja. Amint a város felé közeledik, erősebben döngenek a hordók a kádárok cifrázó kalapácsütései alatt. Szürethez készülnek Mágochi nagyságos úr bognárai. Nyájas szóval fogadja a hazatérő pásztor az udvarokból feléje szálló köszöntéseket. Hazaérve azonnal munkához lát, leírja az első bibliai szavakat magyarul, majd átolvassa a sorokat és szeméhez nyúl. Enyhe pára borítja azt, ami lassan összeáll, apró gyöngy formálódik belőle és legördül az arcán.

Napok telnek, hetek múlnak. Az írással gyorsan halad. A megszokott külső zajok nem zavarják, csak egyszer kapja fel a fejét; a főúton sebes ló patkója csattog, lovas legény vágtat az udvarház felé. Vajon milyen hírrel zaklatják Mágochi Gáspár főispán őkegyelmét? Megborzong, gondolatai elkalandoznak. Kisfia, a nyolc éves Gáspár nyitja rá az ajtót.

- Apám-uram, a nagyságos úr kéreti kegyelmedet legottan!

Kezéből kiesik a toll. Indul. A szeretet kötelessége erősebb, mint a költői felbuzdulás. A Mágochi-udvarház kapujába ér. A boltozatról aranybetűsen, biztatóan sugárzik szemébe a Szent Páltól örökölt jelmondat:

„SI DEUS PRO NOBIS QUIS KONTRA NOS?”

„Ha Isten velünk, kicsoda ellenünk?” – sóhajtja Károly Gáspár Kassa-vidéki esperes úr, és belép a kapun. Mágochi főispán úr őnagysága a széles ereszű ámbituson fogadja és szíves szóval hívja, kitárt karjával öleli beljebb, hajlékába. Odabent, amint az úr nyájasan maga mellé ülteti a főpásztort, arcán a felindulás rózsái pirosodnak ki, ahogy elébe tárja az imént kapott levelet. Díszes papír, pecsétjén a királyi címer.

– Erneszt főherceg írása – állapítja meg Károly és olvasni kezdi a latin nyelvű levelet, amelynek sorai fojtogatva tekerednek szívére:

„Kedvelt Nagyságos Urunk!

Tudomásunk van arról, hogy a te Tállya városodban van bizonyos Károly Gáspár nevű pap, aki nem tudni miféle szuperintendensi címet és tekintélyt tulajdonítva magának, nem régen előbb Őfelsége városának, Tarcalnak bíráját, esküdtjeit s több polgárait és lakóját tiltotta el a szentségektől, aztán pedig úgy Tarcal város lelkipásztorának, mint a többi városok igehirdetőinek is, tisztüktől való elbocsátás terhe alatt komolyan megtiltotta, hogy akár egyházi beszédeket mondjanak a városbelieknek, akár a szentségek szertartásait megtartsák. Ez a dolog szokatlan és nem tudjuk eléggé csodálni, hogyan elegyedhetik a laikus ember az egyházi dolgokba és lelkiekbe, még kevésbé, hogy a kiközösítés tisztét hogyan követelheti magának. Ezért téged kegyelmesen megkeresünk és a császár Őfelsége nevében legerősebben meghagyjuk, hogy bárki légyen az a te tállyai papod, aki a mások dolgát követelőleg magának tulajdonítja, merész vakmerőségéért komolyan dorgáld meg! Őt határozott és megfelelő eszközökkel e vakmerőségéért megbüntetni el ne mulaszd! Másként ne tégy!

                            Bécs, 1584 szeptember 24.

                                                                           Erneszt, királyi főherceg stb.”

Károly magas homlokát nehéz felhő ülte meg. Szemében a felháborodás villámai szikráztak. Néhány percentésig nem lelt a hangjára. Felkelt helyéről és nagy léptekkel járta végig a padlódeszkákat. Azután megállt ura előtt és szelíd tisztelettel, de érces, határozott hangon szólalt meg:

- Nagyságod előtt ismeretes az egész történet, főispán uram! A tarcali hegyen a kerülő megöl egy diákot, akit anyaiskolánk önvérével táplálgat a kebelén. A kassa-vidéki esperes a gyilkos kiadását kéri. A tarcali bíró vonakodik a gyilkost kiadni. Az esperes szuperintendensi hatalmánál fogva az egyházfegyelem szent eszközéhez nyúl és elnémítja Tarcalon a harangot és az igét mindaddig, amíg a deák gyilkosa át nem adatott sorsának. Nagyságos uram! Ha mindezért, ami történt, az esperes érdemel büntetést, ám jól van! Follyjon az igazság, mint a víz és az ítélet, mint a bővizű patak!

Mágochi főispán felállt a helyéről és rátette kezét a kedves ember vállára – Főpásztorságod pedig mit se féljen a földi hatalmasok fenyegetéseitől. Hogy mit cselekszik, mit nem, mint szuperintendens, abba én nem kívánok szólni, mert nem tisztem. Mindig azt teszi, amit az isteni igazság szerint a Lélek tennie parancsol. Hogy erre a levélre én milyen választ adok, azt bízza rám, nagy tiszteletű uram. Egyre kérem. Arra, hogy amint felvette a tollat, a teljes Szentírás magyarul való megszólaltatására, azt a foglalatosságot vigye jóvégre.

Károly Gáspár mélyet sóhajtott – az az imádságom nekem is, ami a nagy Calvinusnak volt: adj nekem uram egy csendes kamrát, ahol könyveket írhassak nevednek dicsőségére. És íme harcolnom kell minden belső és külső akadékos dolgokkal anyaszentegyházam oltalmában és építésében. A hárfámat én is szegre akaszthatom. Harsan a trombita s nekem robogni kell a gátra, őrhelyem védelmében, mint mikor huszonkét esztendővel ezelőtt a török ostromakor viaskodtam Szatmár váráért, a Dobó Domokos uram oldala mellett.

 

Mágochi Gáspár elgyönyörködött egy ideig a prédikátor arcának játékaiban. Ott lobogott azon egekre törő lelkének minden indulata. A pásztor szelídsége mellett az elszántság, és a költő elnémított panasza, aki dalolni szeretne, de kardot kell köszörülnie - tűzhelye védelmére. Csillapítani szerette volna ennek a keserűségnek a tüzét: – egyet mondok hát, én jó lelki atyám. Keresse ki Felső-Magyarországon a legcsendesebb zugot, a legoltalmasabb rejteket, állítsa fel a nyomdát és ne kelljen fel az íróasztalától addig, amíg a Szentírás magyarra fordítását teljességre nem vitte. Erre segítse meg a tökéletes bölcsességű Isten! Mi pedig állhatatos segítséggel állunk nagytiszteletű urunk mellett, ha többen nem, legalább mi hárman; Ecsedi Báthori István országbíró feleségestől, Rákóczi Zsigmond, Eger kapitánya és jómagam.

Károly Gáspár enyhülten búcsúzott pártfogójától. De házába lépve még ott borongott arcán lelkének indulata. A parókia boltíves, meghitt fészkében várta már a család. A szelíd, gondos asszony, Garai Anna. Mellette nagyobbik leányka, Sára és anyja ölében a csecsemő újszülött, Margit. A fiú, Gáspár már éppen lefeküdni készült, az asztalnál csengő hangon mondta el az esti imádságot:

„Engedj mindnyájunknak csendes jóéjszakát, hogy örömmel érjük új napod hajnalát! Ámen.”

Károly Gáspár szívét újból megvette magának az otthon békessége. Beszélgetett még egy ideig feleségével, azután új tollat hegyezett jó erős lúdszárnyból. Írni kezdett csendesen, majd egyre sebesebben, amint a hegyen álltában zengette előtte az égi sugallat. Anna asszony békésen feküdt az ágyban, várta, hogy férje-ura felolvassa neki a ma fordított fejezeteket.

(Harsányi István és Gulyás József: “Új adatok Károli Gáspárról” című füzetei alapján – Sárospatak, 1927.)

Tudott dolog, hogy a lelkész megfogadta Mágochi Gáspár tanácsát. Göncre költözött és itt fejezte be a fordítást, majd kinyomatta Vizsolyban. Időközben elveszítette családját, a pestis végzett feleségével és gyermekeivel. A császári udvar persze tudta, hogy Károly mivel foglalkozik, azt azonban nem, hogy az ország melyik részén. A Biblia kinyomattatása előtt néhány nappal akadtak a nyomda nyomára, de mire megtalálták, már elkészült a magyar nyelvű Szentírás, amit elrejtettek. Mint az Vizsolyban látható – sikeresen.

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap