Kabdebó Lóránt: „Az ebédlőben fölhúzom az órát”

Szerkesztő A, szo, 03/02/2019 - 00:02

 

 

 

 

 

Wass Albert otthonteremtése – az otthontalanságban

 

Turcsány Péter barátom, Wass Albert életregényét nyomozva és írva felfedezte az író szomszédságában Kabdebó Gerőt és feleségét, Sófalvi Bertát, a szomszédos földbirtokos házaspárt. Gerő bácsi a magyar érában Szamosújvár főszolgabírája volt. Nem tagadhattam, apám bátyjáról, féltestvéréről van szó, aki anyai ágon örökölte a Kabdebó testvérek közül a nagyobb földbirtokot. De hiába mondom, hogy az én családom Vasasszentivánott volt birtokos, azóta különböző életrajzi kérdésekkel keres, fényképekkel, szövegidézetekkel. Pedig mondom neki, annak is örülök, hogy dédnagyanyám, Wertán Tekla sírját három évtizede a család domboldali temetőjében Lászlóffy Aladár barátommal úgy találtuk meg, hogy Ali egyszer csak – ujja begyével egy mohos sírkő feliratát tapogatva – felkiáltott: mit kapok, ha megtaláltam ősanyád sírját? Meg Barcsay Jenő nagyanyjáét! – teszem hozzá. Biztatgatom Pétert, merre keressen: Gerő bácsi nyugati menekülésükből hazatérőben nálunk, Gyöngyösön, a kórházban halt meg, özvegye ellenben élete végéig levelezésben állt az író szomszéddal. Ők aztán Székesfehérvárt éltek, megszakadt velük a kapcsolat, nemrégiben a Bástya utcában kerestem valamely maradékukat, de az ott lakók rokonaimra mint rég elköltözöttre emlékeznek csupán halványan. Mi lett a levelek sorsa? Megtartották-e az unokák? Keresse Péter, ha tudja. De túl ezen, Péter igyekezett bevonni a Wass Albert-irodalom értékelőinek a sorába is. Ha az életrajzban nem tudok segíteni, kövessem őt a szövegek méltatásában. Legutóbb is: rám osztotta a Wass Albert-versekről való gondolkozást. Megtisztelő felkérés, kitérhetetlen.
Igen ám, de a konferencián az előttem prelegáló kollegám éppen azt fejtegeti, hogy miért hagyta abba – méltán – a költészetet az író, és kezdte újra pályáját a próza területén. Hallom: a nagy erdélyi költőnemzedék, Áprily, Jékely, Dsida, Reményik mellett az ő hangja csak az epigon szinthez volt elegendő. Csakhogy én a költő Turcsány Péter megérzését követve éppen a korai versekben Rilke hangjára is felfigyeltem. Méghozzá Rilkére – erdélyi hangszerelésben. Éppen erre az „erdélyi hangszerelésre” készültem figyeltetni készülő előadásomban. Kollegám hiába sorolta a kortárs kritikusok elhallgató vagy kicsinylő írásait, én mégis kihallom ezt az erdélyi hangszerelést a pályakezdő versekből. Nem tehettem mást, kézbe vettem az előkészített verseket, először A bércek énekelnek címűt, amelyben – én legalábbis úgy érzem – szerzőjük a korszak Trakltól, Rilkétől és a korai Georgétól ihletődő költészetébe belesző egy olyan sajátos egyéni hangot, amelyet csakis akkor, és csakis ott, Erdélyben lehetett megszólaltatni.

 

Hallottad már,
mikor az esti-kék hegyek csoportja
egy dörgedelmes ősvitába kezd?

Halvány lilán mikor leszáll az est,
s a völgyben puska robbant zord halált,
hallottad már a félelmes zenét:
az őserdők felharsogó szavát?

A rianást, amely követve nyomba’
a hang után a végtelenbe fáj,
s fülekbe zúg: bujkáló idegen,
a végtelen szentség előtt megállj!

És a vadász, ki lent a szőke völgyben
csodálkozva a bérctetőre torpad,
vad félelmében énekelni kezd,
s önhangjától ijedten összeborzad.

Turcsány Péter Rilkére utal, én kibővítettem a háború előtti „modernekkel” a sort. A költőkre, akiknek verseiben a magára maradt embernek önmagában kell tájékozódnia, úgy tudja csak visszaszőnie magát az univerzum rendjébe. Nálunk Ady első évtizede gondolkodik el ezen az élethelyzeten. Ezt örökli meg Wass Albert éppúgy, mint erdélyi társai is, Áprilytól Jékelyig. A megbomlóban lévő társadalmi és természeti harmónia rendért kiált, vagy „belevész a világ”Illyés Bartókra utaló szavával. A költészet a huszadik század elején félszázadon keresztül ennek a helyzetnek poétikai variánsait alakítja, ahány költő, annyi felkínált gondolkozásmód, magatartásszimuláció. A természet megszűnik menedéknek lenni, benne és általa zajlik az ember kifordulása a biztonságból. A szentimentalizmus és a klasszika természetidillje a tizenkilencedik században egymás ellen forduló képek alakítására vált: az idill almanach-lírába fullad, ellenében megjelenik a kivetettség, a vándor, az üldözötté váló vadász ősképe. A Walkür nyitóidilljétől Az istenek alkonyáig. Wagner után Bartók világában aztán az ember átlép a mítoszi világból a létezés átélésébe. Az Über allen Gipfeln oly sokféleképpen értelmezhető ember–természet szembesülése a tizenkilencedik század folyamán az ember vonatkozásában elveszíti biztonságot sugalló értelmezéseit (nem véletlen, hogy a Wass Albert-vers keletkezésének idején veti fel fordítási problémaként Kosztolányi éppen ezt a Goethe-verset a magyar költőknek, nem a kort kikerülő mellébeszélésként, mint vélték egy időben, hanem éppen a benne rejlő, az akkori korral szembesítő problémára híva fel általa a figyelmet!) Ebben a mezőben érzékelem ennek az adott versnek is a helyét. Méghozzá sajátos helyzetben.
Ugyanis sokféle félelem sűrűsödik a létezés átélésének ebbe a „dörgedelmes ősvitájába”. Az „őserdők felharsanó szava” a létezés nagy metafizikumáig belefáj a mindenségbe. Egyszerre hívja ki a vers szövege a „végtelen szentség” előtti hódolást, és minősíti a vadászt (= mindennapi embert) „bujkáló idegenné”, aki nemcsak a létezésben, hanem éppen a mindennapi életben érezheti magát biztonságát vesztettnek.
Utóbb üldözöttnek. Hol van itt már a tizenkilencedik század almanach-lírája, de még legszebb beszélye is, „a vadász ül hosszu méla lesben,”…? Itt nem a vadász zavarja meg a békés természetet és az otthonos emberi „kis-világot”, hanem ellentéteképpen: a vadász (lehet, valóban csak vadász, de még inkább: idegen vagy üldözött, de egyben bármely ember) egyszerre ijeszt és ijed a maga kiváltotta, rá visszahulló vagy csak őt riogató hangeffektustól. Fél. Ez már Frantişek Kafka félelme: aki körül a korábban otthonos világ egyszerre érthetetlen és félelmetes lett. A puska zord időket (Kemény Zsigmond óta erdélyi kulcsszó!) idézve most zord halált „robbant”.
Fél? Hiszen ezt megelőzően egész Európában, minden fronton, az állóháborúk árkaiban éveken át minden perc ezt a félelmet szüli. Aki nem éli át, az is tudja. Hallja. Mindenki erről beszél. Akkor ez volt az irgalomra váró (Németh László-i kulcsszó!) hazatántorgók mindennapos elbeszélése. Apám harminchat hónapig tartó frontélményei például egy életre meghatározták az általam is hallható emlékeket. A félelem irányította vadászfigyelem beleszervült az idegekbe. Embervadászat folyt éveken át. A háború utániságban az embervadászat félelme áthangszereli a természet zajait, eseményeit. Beleszövődik ez a félelem, ez a bizonytalanság a fiatal, akkor frontot nem járt fiú versébe is.
Mert a háború, ha lezárult is, nyugalom utána el nem következhetett. A „boldog békeidők” vadásza minden idillből kiesett. Határok, hazák rendeződtek át, elkezdődött az utóbb „fortélyos félelemként” jellemzett kor Európában, sőt a világ egészében is. A nagy háborúban (sokáig így nevezték az „elsőt”) az ember átminősült katonává. Ezt követően pedig hontalanná. Mert az átrendezett határok egyként függő helyzetbe hozták a győztest és a vesztest. Egyik sem érezte biztonságban magát. Féltette mindenki otthonát. Amelyet átmenetinek érzett évtizedeken át. Az elvesztő éppúgy, mint a megszerző. Ennek sajátos pszichológiája mindmostanáig kihat emberek és népek kapcsolatára (lásd a Monarchia felbomlásának a Balkánon megismétlődő utójátékát, és annak hatását még a legmaibb külpolitikai állásfoglalásokra is).
Az egész vers, látszólagos életképszerűsége és létben elhelyezettsége ellenére mégsem csak a költő példáinál olvasható megrettenés vagy áhítat hangnemét emeli meghatározóvá. Hanem kiemel egy versen-cselekményen kívüli hangnemet: „csodálkozva”. És ez a világot „csodálkozva” fogadó eszmélkedés lesz a verset eltöltő attitűd, amely a bevezetőben jelzett „erdélyi hangszerelés” meghatározója. Az ember „csodálkozva” tekint a korábbi sajátos, otthonos tájára-életképére. A megváltozott világra döbbenés magatartásképlete ez a csodálkozás. Kifordítja a hagyományos idillt, és mindent a visszájára fordít.
Ez a csodálkozás az, ami döbbenten felel vissza Ady Jó Csönd-herceg előtt című versére. Az a „boldog békeévek” döbbenetét, létfélelmét dalolja ki, és a dallal visszaváltja a biztonság igényét legalább: „Vacog a fogam s fütyörészek.” Ebben a versben az ember (vadász, idegen, bárki) természetes önbiztató gesztusára („félelmében énekelni kezd”) a rendjét vesztett világ kiváltotta félelem-reakció felel: „s önhangjától ijedten összeborzad”. Itt már olyan világba lépünk, amely csak csodálkozásra készteti az embert, azt az embert, aki a hagyományos védekező reakcióitól megfosztottan, kiszolgáltatottan, döbbenten létezik. És mindezen elkezd csodálkozni.
Vagy? És itt a csapda: a költő hagyományos idilli színeket ken fel a képre: „esti-kék”, „halvány lilán”, „szőke völgy”. Almanach-líra hagyományos szabványai? Újabb impresszionista ecsetkezelés? Nem: a zsákutca felmutatása. Mit kereshetnek ezek a puha színek a „dörgedelmes ősvitá”-ban? Ez az ecsetkezelés éppen a hagyományos ének visszavétele. Az a fajta ének tehetetlen. Epigon. Az nem biztathatja az embert (vadászt, idegent, bárkit). Az otthon – ha helyileg még meg is marad – már nem sérthetetlen. Beleköltözött a bizonytalanság: megkavarodtak a hatalmi evidenciák. Erdélyi patthelyzet. Már nem és még nem. Közben jobbra várás mindkét oldalon. Wass Albert kortársa, Kolozsvári Grandpierre Emil írja le a területszerzőkben megéledő bizonytalanságot is. Íme az erdélyi tájkép – a nem is volt – csata után.
Csakhogy van a versnek egy címe is: A bércek énekelnek. Amely a vers-egész patthelyzete felett jelenik meg, egy másik világról, egy másfajta evidenciarendről vallva: érvényben lévőnek fogadva az Örömóda és a IX. szimfónia metafizikumát: „überm Sternenzelt / Muss ein lieber Vater wohnen”. Amint azt a dedikáció is mondja. „Szeretett Apámnak ajánlom”. Érthetem én ezt szó szerint is, hódolatként a múlt előtt, vallomásként a megszakíthatatlan családi-történelmi folytonosságról. De hadd halljam ebbe a dedikációba a „lieber Vater” vonatkozást is. Hiszen ez belealakul a versszövegbe is. Beleszervül a verstestbe, kétszeresen is megismétlődve: végtelen. A metafizikum, amely felette áll mindennek, mégis belemontírozható minden jelenetbe. Régibe és legújabba is. A keresztény misztika: az időn kívüli lét-terv, a teremtett világ és az emberi sorsot felvállaló megtestesülés, és mindkettő poétikai tudatosulása az Eliot Mágusok utazása című versben aktualizálódó születés és halál egybeérzékelésében. A János Evangéliumának sugallata.
<!--[if !supportEmptyParas]-->Higgyem, hogy az általam kiszemelt versben mindez, a kor poétikáját reprezentáló motívum egybeszövődik. Öntudatlan? Feltehetően. De ebben az öntudatlanságban szerencsésen állnak össze egységes poétikai építménnyé a korszak költészetének legjellegzetesebb motívumai. Kiegészülve a jelzett „erdélyi hangszereléssel” – ami pedig már nem is lehet annyira öntudatlan meghatározója ennek a versnek.

 

És telnek az évek, változások jönnek. A biztonság földrengései mindkét oldalról. Újabb, immár nagyobb – és ideológiailag telített – háború. És a háború utániság újabb zavarai.
Az emigráció, a kiszakadás kényszerűen feloldja (negatívan megoldja?) a csodálkozásnak ezt az attitűdjét. Már nem a hazában keresi honját a magyar költő, hanem a hazátlanságban. Világos, egyszerű logikai képlet. Ezen nem lehet csodálkozni, ebbe csak belegondolni lehet. A távolban az otthont felidézni. Ez már tematikailag, politikailag – ideológiailag – telített poétikát szimulál. A vers ideológikumként válhat publicisztikai értékké.
Wass Albert verseiben ezt az utat megjárja, ott kint, mindjárt az elszakadás döbbenetében. Még Németországban. De itt is megtalálom a költő szavát is. Aki – ha két sor erejéig is – de személyes visszatéréssé, ismételt honfoglalássá fogalmazza át a hazagondolást:

Az ebédlőben fölhúzom az órát.
Karosszékedet eligazítom.

A Levél publicisztikájában ez a gyöngyszem, az otthon örökös rögzítése az időben. Ami természetes volt még a csodálkozó attitűd idején is, az otthon birtokolása, az mostanra már térbelileg elérhetetlenné válik. Megszűnik az otthon birtok jellege. Elérhetősége. Megkeresi tehát azt a téridőt, amelyben természetes elérhetőséggé válik az elérhetetlen. A poétika segíthet ebben. Az elvesztett teret az idő általánosításával, abszolúttá alakításával visszahozza. Természetes közelségbe. Mintha megint elérhető lenne. Mintha ismét ott járhatna. És a legtermészetesebb mozdulatokkal otthonossá is varázsolja ezt a téridőt. Az órát fölhúzza, apja karosszékét eligazítja. Az órával visszaszövi magát az időbe, és társul választja a „szeretett Atyámat”, a maga – már szó volt erről korábbról is – összetettségében. Otthont teremt a versben az otthontalanság számára. Persze tudja a vers is, hogy mindez fikció. Az otthonosság csak a poétika segédletével szerkeszthető meg. Mit tehet a költő? Megtanulta a csodálkozós attitűd idején, hogy a csapdából egyetlen kiút vezethet számára a poétikában: az univerzum végtelen rendjére való hivatkozás. Amikor az ember (a vadász, az idegen, a menekült, az emigráns vagy bárki) tehetetlenné válik, akkor bevallja ezt a tehetetlenségét, és rákérdez a végtelen evidenciáira. Ez már független tőle, az egyes embertől, de ez az egyes ember mégis ebbe zártan létezik, ez számára a meghatározó. Létezése viszonyrendszerét ennek kell meghatároznia. Remény? Kiszolgáltatottság? Bosszú? Mind és egyik sem. Valami, amit az egyes sem érthet. Csak elfogadva beleoldhatja hitét. Így rendeltetett.

 

Itt jártam. Élek. Él az Isten is még.
És övé a legutolsó szó joga.
A tövissé vadult ember fölött
Ő az eke és a borona.

Az otthont kereső az Istenben találja meg az univerzum rendjét. Az öröknek vélt rendet. „Az eke és a borona” örök, nem személy- és nem népfüggő rendjét. Mert népek jönnek-mennek, birtokosok cserélődnek, de a világ kerete-rendje ezek szerint az örök végtelen rendnek van alávetve. Az otthonát a történelemben elveszítő megtalálhatja az isteni lét-tervben („az eke és a borona” örök elrendezettségében) a maga végleges otthonát.

Ezen ekkor már nem csodálkozik, hanem lázadozva, de mégis alázatosan ezt az elrendelést fogadja otthonává. A csodálkozással szemben ami marad: a létezés csupaszságának belátása. Az „Itt jártam” emlékezését így tudja elhelyezni személyes létezésében is. Ha ezt az „Élek” attitűdöt felvállalja: Élek – az isteni rendben. Élek – most éppen az otthontalanságban. Nem jó ez nekem, nem akarom elfogadni, remélem Isten „legutolsó” szava majd visszaváltoztatja az egészet, otthonossá teszi számomra is. De mindent elfogadok. Bárhogy lesz. Mert ebben az univerzumban nem a „tövissé vadult ember” rendje a végtelen meghatározója, hanem az Isten lét-terve. Mint jó protestáns küzdök ebben a „tövissé vadult világban” (hiszen az Isten is emberként elfogadta a töviskoszorút), de egyben megnyugszom az isteni eleve elrendelésben, ezt kell valódi otthonomként elfogadni. Ezzel az „Élek” attitűddel emelkedik Wass Albert versvilága a publicisztikus elkötelezettség ideológikuma fölé. Prófétaként élte további életét, mint az ószövetségiek, de verseiben egy modern lélek Istenhez emelkedő megalázkodása is keresi az otthonosságot az isteni lét-tervben. Ilyenkor hallom a tiszta líra megszólalásait.

 

 

Forrás: Polísz, 2009. 113. szám

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap