Jöttmentek

T.Ágoston László, k, 05/24/2016 - 00:11

 

Szodoma kapujánál ült Lót egy kövön, és a lemenő Nap vörösen csillogó sugarait bámulta. Közben arra gondolt, hogy lassacskán az ő életének napjai is elfogynak, és számot kell adnia a cselekedeteiről. Végtére is elégedett lehet azzal, amit elért. Jelentős vagyont szerzett, mióta Ábrámmal, a nagybátyjával elindult Háránból, a szülőföldjéről Kánaán felé. Kevés volt már ott a legelő a jószágnak, új hazát kellett keresni, hogy elejét vegyék a családi viszályoknak. No meg Isten is új földet, a nyájnak dús legelőt ígért Ábrámnak. Ő meg követte a nagybátyját, és nem is csalódott benne. Végigjárták Kánaán földjét, az éhínség idején Egyiptomba menekültek, majd együtt jöttek a Délvidékre is. Mindketten megbecsült, vagyonos emberek lettek. Aztán újra elszaporodott a nyáj, ismét kevés lett nekik a legelő. Pásztoraik között mindennapossá váltak a nézeteltérések, melyek olykor tettlegességbe is torkolltak. Mindezt látva Ábrám egy napon így szólt Lótnak: „Ne legyen viszály köztem és közted, meg a pásztoraink között, hiszen rokonok vagyunk! Válj el tőlem! Ha te balra mész, én jobbra térek. ”Lót szétnézett a bővizű Jordán folyó környékén, és úgy találta, hogy Szodoma és Gomora környéke egészen Coarig hasonlóan termékeny, akár Egyiptom földje. Olyan ez, mintha az Isten kertje volna. Ezt választotta hát, és elindult kelet felé. Ábrám Kánaán földjére hajtotta az állatait.

         Aztán jöttek a háborúk; a négy király öt ellen. Szodoma és Gomora királyai megfutamodtak. Sokan a szurokforrásokban lelték halálukat. A megmaradottak a hegyekben kerestek menedéket. A katonák minden mozdíthatót elvittek a környékről, a maradékot fölégették, és fogságba hurcolták Lótot és házanépét is. Egy menekült azonban elvitte a hírt Ábrámnak, hogy az unokaöccse fogságba esett. Ő meg fölfegyverezte embereit, és Hóbáig üldözte Kedor- láómer hadait. Visszaszerzett mindent, amit elraboltak.

         No, igen, visszaszerezték a vagyont, az állatokat, rabszolgákat, asszonyokat, de mégis más volt itt az élet, mint amire hajdan Hárámban nevelték. Ott a család, a békesség, meg a becsület volt a legfőbb érték. Meg az adott szó becsülete, amit akár az élete árán is megtartott az ember. Itt meg csak az élvezeteknek éltek az emberek. Korsó számra folyt a bor, az utcán árulták a lányaik, asszonyaik testét, a férfiak egymással háltak, a pásztorok birkákat, szamarakat hágtak, aztán fölfalták az állatokat. Nem csoda, hogy átkozta, szájára vette a környező nép a városlakókat. Ő megvédte házanépét e züllött, bűnös szokásoktól. Vannak, akik becsülik ezért, és levett kalappal tisztelegnek előtte. Mások meg kinevetik, és ellene uszítják a társaikat, mondván; „ez egy jövevény, egy senki, és ő szabja meg nekünk a törvényt?” Jöttmentnek nevezik őt, a város egyik legelőkelőbb polgárát. No, de előbb-utóbb majd csak beteljesedik rajtuk Isten ítélete…

         Amint ott ült a sziklán elmerengve élete folyásán, két idegen fiatal férfit pillantott meg, akik egyenesen felé tartottak. Az öltözetükről ítélve jómódú ifjaknak gondolta őket. Meghajolt hát előttük és így szólt:

         ─ Késő van már, hogy utatokat folytassátok, térjetek be hozzám éjszakára! Mossátok meg a lábatokat, aludjatok a házamban, s reggel majd nyugodtan indulhattok tovább.

         ─ Köszönjük a jóindulatodat ─ hajtott fejet az egyik ─, de szívesebben éjszakáznánk a szabadban.

         ─ Nem biztonságos az errefelé, uraim ─ ingatta a fejé Lót. ─ Sok itt az útonálló, gonosz ember. Akár bajotok is eshet. Én szívesen látlak benneteket, és a vacsora mellett elbeszélgetünk a világ dolgairól.

         A két férfi egy ideig még szabódott, aztán elfogadták Lót szíves invitálását, mert ugyancsak elfáradtak az egész napi gyaloglásban.

         Az asszonyok ropogós ürücombot sütöttek nekik, a szolgák bort hoztak az asztali korsókba, s jól elbeszélgettek, míg az ég aljára felkúszott a Hold. Már éppen lefekvéshez készülődtek, amikor megzörgették kívülről az ablakot. Lót rosszat sejtve lépett ki az ajtón, és szinte földbe gyökerezett a lába, amint meglátta a háza előtt gyülekező férfiakat. Ott volt a város apraja, nagyja, és öklüket rázva fenyegetőztek.

         ─ Hol vannak a férfiak, akik ma este érkeztek hozzád? ─ kérdezte egyikük.

         ─ Mit akartok tőlük? A házamban vannak, együtt vacsoráztunk. Az én vendégeim.

         ─ Nem baj ─ húzta el a száját gúnyosan az egyik. ─ Mi is meg akarjuk ismerni őket. Miért nem hálhatnánk velük? Hozd ki őket tüstént!

         Lót hátrább lépett, bezárta az ajtót, és ingerülten felelt:

         ─ Testvéreim, ne kövessetek el ilyen aljasságot! Ők az én vendégeim, a védelmem alatt állnak.

         ─ Pedig mi azért jöttünk, hogy megtegyük ─ lépett közelebb egyikük ütésre emelve a karját.

         ─ Várj! ─ kiáltotta Lót. ─ Itt van a két lányom, akik még soha nem voltak férfival. Kihozom őket nektek, tegyétek velük, amit akartok! A vendégeimhez nem nyúlhattok!

         ─ Térj ki az utunkból, te jöttment, különben téged se kímélünk! ─ lépett hozzá egy tagbaszakadt férfi. ─ Idegenként tolakodtál közénk és te akarsz nekünk törvényt szabni? Emberek, üssük agyon!

         E szavakat minden bizonnyal tettek követik, s a magasra emelt öklök, husángok lecsaptak volna Lótra, ha nem történik valami szokatlan, mondhatni rendkívüli esemény. Az ajtó ugyanis megnyílt, mielőtt még bárki is elérhette volna a házigazdát. Egy kéz behúzta őt a házba, és bezárta az ajtót. Azok meg odakint csak tovább hangoskodtak, szitkozódtak, fenyegetőztek, de csak vaktában ütlegelhették egymást, mert hirtelen elvesztették a szemük világát.

         Ekkor a két férfi megkérdezte Lóttól, kik vannak még itt hozzá tartozók? Vegye őket maga mellé minden mozdítható vagyonával együtt, mert őket azért küldte az Úr, hogy elpusztítsák ezt a romlott várost és az egész környéket.

         ─ Ugye csak viccelsz velünk? ─ kérdezték a lányok vőlegényei, és hangos nevetésben törtek ki. ─ Még hogy ti fogjátok elpusztítani a környék városait? Na, ne… Azt látjuk, hogy a varázsláshoz, bűbájossághoz értetek, de ehhez sereg is kellene, nem is kicsi!...

         Lót is szabódott, hitte is, meg nem is a két férfi szavát, s nyugovóra tért, hogy megálmodja az elhatározást. A hajnali pirkadat előtt azonban a két angyal kézen fogta őt, a feleségét és a lányaikat, hogy kivigyék őket a városból.

         ─ Menjetek, fussatok e környékről a hegyre ─ mondták. ─ Hátra se nézzetek, mert elpusztultok a bűnös városokkal együtt.

         Lót még mindig nem értette mi a tét, egyezkedni próbált.

         ─ Köszönöm Uram ─ mondta az ég felé fordulva ─, hogy meg akarod kímélni az életemet, de én félek a hegytől. Van itt egy kis város a közelben, hadd fussak oda!

         ─ Ám legyen ─ szólt az Úr ─, de siess, mert semmit se tehetek, míg oda nem érsz!

         A Nap éppen felbukkant a keleti ég peremén, amikor Lót és családja Coárba ért. Az Úr pedig abban a pillanatban kénköves tűzesőt bocsátott Szodoma és Gomora környékére, mely elpusztított mindenkit és mindent, még a legelő füvét is. Lót felesége hallotta az égzengést, a sikolyokat és a pusztulás robaját. Tudta, hogy nem nézhet hátra, tudta mekkora a tét, de eszébe jutott, mit hagyott otthon, s úrrá lett rajta a legyőzhetetlen asszonyi kíváncsiság. Ma is ott áll a síkon, a város előtti mezőn sóbálványként emlékeztetve az arra járókat.

         Lót letelepedett lányaival Coárban, de soha nem fogadták be maguk közé a városlakók. Egész életében jövevény maradt. A lányainak se talált férjet, s egy idő után félelmében a hegyre költözött. Egy barlangban lakott, melyet nem ismertek a városiak. A lányok tűrtek, amíg tűrhetek, aztán föllázadt bennük a női önérzet. Belőlük már soha nem lehet szerető feleség, gyermekéről gondoskodó anya? De hiszen ez rosszabb a halálnál! Bort szereztek hát, hogy elvegyék idősödő apjuk eszét, és mindkettő vele hált. Ha már igazi férjet nem ismerhet, legalább a gyermekének anyja lehessen…

*

         B. Vargha Zsófi dédapja jómódú gazda volt Kisfüzesen. Harminc hold földön gazdálkodott, és magáénak mondhatta a falu legszebb asszonyát. Mit, a faluét? Az egész környékét. Irigykedtek is sokan Varga Boldizsárra Varsányi Anna miatt. Megpróbálták elhódítani tőle a kedvesét még leány korában, sőt olyan is akadt, akit később a jegygyűrű se riasztott vissza, de Anna mindhalálig hű maradt az ő Boldijához. Meg kell jegyeznünk, hogy akkor még csak egyszerűen Vargának hívták, egy volt a faluban élő tucatnyi Varga közül. A családi legendárium szerint foltozó varga volt az ősük, róla kapták a nevüket.

         Boldizsár szorgalmas ember volt, jó gazdának nevelte az apja. Öt hold földet hagyott rá a Füzes patak mentén, meg azt a kis nádfedeles házat a falu szélén. A többit maga szerezte hozzá. A kakassal ébredt, a Holddal feküdt, és mire a restebbek kikászolódtak az ágyukból, ő már hazafelé tartott a határból a kocsiderékban az állatainak kaszált szénával. Neki volt a környéken a legszebb kukoricaföldje, az ő istállójában álltak a legszebb lovak, tehenek. Nem csoda hát, hogy hamarosan megduplázta a birtokát.

         Hálás is volt mindenért, amit szerzett, s minden vasárnap ott ült a templomban az Úr asztalával szemben a második sorban az egész család, és teli torokból zengték Isten dicséretét. Amikor bejelentette a pap, hogy az öreg templom sárfalai itt-ott rogyadoznak, újat kellene építeni, Varga Boldizsár egy anyadisznó árát rakta a perselybe. A következő évben meg is választották presbiternek, és ő tárgyalt az építésszel az új templomról. Amikor meghalt az öreg Bakos, aki emberemlékezet óta viselte a faluban a bírói tisztet, őt választották meg helyette, mert ő volt a legtekintélyesebb gazda.

         No igen, meg egy a sok Varga közül. A jegyző mondta, hogy nem jó ez így, meg kell változtatni a nevét. De mire? Az apja, meg az öregapja is Varga volt, neki is megfelel ez a név. Majd a jegyző úr elintézi. El is intézte a vármegyénél úgy, hogy mindenkinek igaza legyen. Azon túl B.Vargha Boldizsár lett a neve. Az elején B-vel, mert hogy bíró, a végén meg a h-val, ami illik a hivatalához. A templom falán most is ott a márványtábla azok nevével, akik hozzájárultak az építéséhez. Az első név az övé.

         János fia, a fiatalabb, aki a nagyapja után kapta a nevét, nem igazán vonzódott a földhöz. Inkább a gépek, meg a motorok érdekelték. Amerikában, meg a németeknél akkor már autók kezdtek el szaladgálni az utakon. Ő is inkább sofőrnek állt volna, mint hogy két vánszorgó gebét ösztökéljen a poros dűlőutakon. Harminc-negyven kilométer egy óra alatt. Az már valami. És abrak se kell az autónak, ha beállítja a garázsba. Rábízta hát az örökségét a bátyjára, ifjabb Boldizsárra, a pénzt meg befektette egy pesti autógyárba. Nem is lett volna semmi baj, ha nem lövik le Szerbiában a trónörököst. De bizony lelőtték Ferenc Ferdinándot, és uton-útfélen éltették a mesterlegények a háborút. Eleinte ő is arra gondolt, hogy jó lesz ez így, mert a hadseregnek autó kell, hogy könnyebben mozgathassák a csapatokat. Az pedig jó pénzt hoz a konyhára… Igen ám, de arról megfeledkezett, hogy ő is tartalékos hadnagy, bármikor kézbesítheti a postás a behívóját.

         Így is történt. A háború második évében mozgósították a tartalékos tiszteket, mert a hívatásosok sorai alaposan megritkultak az ádáz harcok során. János jóval túl volt már a harmincadik évén, a családi tűzhely mellett egy szőke asszony és két apró gyermek várta. A császár azonban azt parancsolta, hogy neki most Galíciába kell mennie tüzelni, nem a kandallója mellé. És János tisztelettudóan összevágta a bokáját, szalutált, és ment tüzet vezényelni az ágyúk mellé a katonáinak. A gyár tulajdonosa felajánlotta, hogy elintézi a minisztériumban, hogy felmentsék a frontszolgálat alól. Végtére az ő gyáruk is hadiüzem… Ő azonban kötelességtudó ember volt, tette a dolgát. Aztán egy nap, amikor éppen tüzet vezényelt az ágyúinak, lehanyatlott a vezénylő kardot tartó jobbja, és az alkarjából csak egy véres csonk maradt. A kórházban többször megoperálták, de nem volt mit tenni, a csonk alá egy szépen csiszolt, fényesre lakkozott tölgyfakart kapott.

         Mosolyogva ünnepelték a hazatérő hőst a barátok, felügyelőbizottsági állást ígért neki a vezérigazgató, mégis megváltozott körülötte minden, és az asszony se úgy ölelte már, mint régen, a háború előtt. Egyre többet járt esténként a klubba, és egyre többet vesztett a kártyán. A háta mögött összesúgtak a cimborák, és félkarú ásznak nevezték. Nevettek a veszteségein. Meg azon is, amikor elterjedt a pletyka, miszerint a felesége, az a szép szőke asszony, szerda délutánonként egy bizonyos báróval randevúzik a szállodában. A gyerekei is felnőttek és külön véleményt alkottak a szüleikről. Jánoska már hetedikes gimnazista volt és valami filozófiai társaságba járt. A tanárai figyelmeztették a szülőket, hogy a fiuk szociáldemokrata gyűlésekre jár, és tüntetésre hívogatja az osztálytársait. Az anyja nem hitte el, az apja meg csak legyintett rá. „Kamaszkori hóbort” mondta, és új szivarra gyújtott a pezsgője mellett. Aztán egy nap jött az értesítés, hogy előzetes letartóztatásba helyezték, mert egy tüntetésen vasrúddal támadt a rendőrökre. Ja, és kitiltották az ország összes középiskolájából.

         A bírósági tárgyalás után valamelyik barátjához költözött a külvárosba. A címét se hagyta meg. Minek? A magafajta mozgalmi embert jobb, ha szem elől tévesztik a hatóságok. Az apja temetéséről se tudták értesíteni, amikor a klubban egyik este, a maratoni hosszúságú kártyacsata után főbe lőtte magát. A húga egyszer találkozott vele az utcán, és elvitte az öreg sírjához. Akkor tudta meg azt is, hogy anyja férjhez ment valami kereskedőhöz, de az új nevét se jegyezte föl.

         A háború után, melyet az illegalitásban vészelt át, B.Vargha János elvtárs először igazgató lett egy lakatgyárban, aztán a rendfenntartás területére küldte a párt. A legveszélyesebb időkben is jól megállta a helyét. Ott volt többek között Kisfüzesen is, amikor a kulákok el akarták szabotálni a beszolgáltatást. Jó példát mutatva maga is söprűt fogott, amikor lesöpörték a népnyúzó nagygazdák padlását. Ötvenhat őszén ő is ott volt az erdőben bujkáló elvtársak között, aztán segített begyűjteni a sötétben bujkáló ellenforradalmárokat. A konszolidáció éveiben ideológiai továbbképzésre küldte a PÁRT, és kinevezték egy nagy pesti gyár személyzeti igazgatójának. Mondhatni, élet-halál ura lett. Ő hagyta jóvá az osztályvezetői kinevezéseket, és ő döntött arról is, ki utazhat a gyáriak közül a Lajtától nyugatra. Megható, szép előadásokat tartott a marxista egyetemen a rothadó kapitalizmus hanyatló, imperialista korszakáról és a közelgő proletár világforradalomról. Volt a hallgatók között egy fiatalabb elvtársnő is, akinek gyönyörű barna szeme volt, és úgy tudott vele nézni, hogy belebolondult az ember. Ilonkának hívták. Ez az Ilonka lett a felesége, amikor beköltözött a rózsadombi villába. Oda született Jánoska, és Ilonka nagyon jól érezte magát vele három éven át, amíg otthon volt gyermekgondozási segélyen. Jól elvoltak a többi proletáranyukával a luxus játszótéren.

         Aztán egyszer csak valakinek eszébe jutott a pártközpontban, hogy ennek a nagyhatalmú B.Varghának tulajdonképpen érettségije sincs. Mit keres ez egy igazgatói székben? Aztán meg mit is jelent az a B a neve előtt? Meg a há a Vargában? Lehet, hogy nem is olyan tősgyökeres proletár, mint amilyennek mondja magát? Lehet, hogy egy ilyen bizalmi állásra találnának megfelelőbb embert is?

         Neki is megvoltak a megfelelő informátorai a megfelelő helyeken, tudta, hogy itt a vég. Eszébe jutottak a kegyvesztett barátai, akikről évek óta nem kapott hírt… Egy Fertő tó környéki vadászaton megismerkedett egy hajtóval, akiről azt pusmogták, hogy több embert is átvitt már Ausztriába útlevél nélkül. Jó pénzért fölfogadta. Aztán hazament, összecsomagolta a legfontosabbakat, Jancsikát az apósára bízta, hogy majd alkalom adtán őt is átviszik. Beültette az anyósülésre Ilonkát, és meg se álltak a nyugati határig. Éjfél körüljárt az idő, amikor a hajtó, aki úgy ismerte a határszakaszt, mint a tenyerét, mutatóujját a szájára tapasztva elindult velük a fák között. A lelkükre kötötte, hogy bármi neszt hallanak, bárki szólna hozzájuk, ne álljanak meg, ne válaszoljanak, csak őt kövessék rendületlenül.

         Mentek, mendegéltek, botorkáltak a vak sötétben a vezetőjük után, kezükben a kis bőrönddel, míg egy fa mögül rájuk szólt valaki:

         ─ Állj! Ki vagy? Nyújtsad csak égnek a mancsocskádat!

         A két férfi rögtön hasra vágta magát, és kúszni kezdtek a határ felé. Ilonka meg a felvillanó zseblámpa fényében elkezdett a zsebében turkálni, mintha keresne valamit.

         ─ No, de elvtársak… ─ kezdte, de nem volt folytatás, mert egyszerre két géppisztoly kezdett el kelepelni, majd síri csönd borult a vidékre.

         Ilonkát csendben eltemették, János az új világban új asszonyra lelt. Nem adott több hírt magáról. A fia csak annyit tudott az egészről, hogy a szülei autóbalesetben haltak meg már régen, amikor ő még tán ötéves sem volt. A nagyszülők a lányukat siratták csendben, Jánoskát meg az utca nevelte botrányoktól hangosan. Hamar rászokott a borra, nőre, a kábítószert se vetette meg. Így aztán a rendőrségen is külön kartont vezettek róla a kábítószer kereskedők között. Ha bármilyen rendkívüli esemény történt a környéken, elsőként őt számoltatták el a rendőrök.

         Mindez természetes volt a számára, élt bele a nagyvilágba, mint a többi született munkakerülő. Nem hajtották vágyak, célok, csak a mindennapi betevő falat meglegyen, és ne akarjon neki parancsolni senki sem. Ahol éppen az este érte, ott hajtotta álomra a fejét, s azzal osztotta meg az ágyát, akit éppen ott talált. Aztán egy nap találkozott egy barna lánnyal, akivel már többször is szívtak együtt füves cigarettát. Majdnem egy hónapig együtt lógtak, meg minden. Aztán szokás szerint egyik ment jobbra, a másik meg balra. Nem tettek közzé hűségnyilatkozatot.

         ─ Te, Janika! ─ szólt a lány, amikor legközelebb találkoztak. ─ Lehet, hogy terhes vagyok.

         ─ Na és? ─ vonta meg a vállát a fiú. ─ Mi közöm nekem ehhez?

         ─ Azt hiszem, te vagy a gyerek apja.

         ─ Na ne, Rozál, miből gondolod, hogy pont én? A Pista, vagy a Marci épp úgy lehet… Tudod mit? Vetesd el, és nincs többé vita.

         ─ Már nem lehet, túl vagyok a három hónapon. Azt hittem, elmegy magától, de nem. Az orvos mondta…

         ─ Most a te fejedet verjem szét, vagy a gyereket? Hogy lehet egy nő ennyire hülye? Különben is, mit akarsz te tőlem? Vegyelek feleségül, te útszéli szajha? Inkább megfojtalak!

         ─ Nem, azt én se akarnám. Gyerektartás se kell, tudom, hogy úgy se fizetnéd. Örökbe adom, vagy intézetbe. Csak az a helyzet, hogy a gyereknek apja neve kell, hogy legyen. Csak a neved kéne, semmi több.

         ─ Tudod mit? Legyen a tied a nevem, de akkor még este találkozunk…

         Nos, így esett, hogy a kislánynak apja neve is lett. A bába följegyezte, az anyakönyvvezető bejegyezte, és nem lett B.Vargha Zsófia zabigyerek. Ez Janika óhaja volt. Mármint az, hogy a neve Zsófi legye, akár a Ferenc Jóska anyjáé. Végtére is ennyi véletlen után akár hercegnő is lehet belőle… S mit ad a sors, majdnem az is lett, ugyanis amikor Rozi, az anyja az apa beleegyezésével állami gondozásba adta, többek között egy Herczeg nevű gyermektelen házaspár is örökbe adható csecsemőre várt, és a mutatott fényképek alapján nagyon megtetszett nekik Zsófi. El is indították a hivatali eljárást, de valamiféle adminisztrációs hiba miatt annyira elhúzódott a dolog, hogy közben inkább a könnyebben megszerezhető kisfiúhoz pártoltak. Rozi lánya az intézeti bölcsödébe került. Ott lett óvodás, majd iskolás is. Egyszer, úgy nyolc-kilencéves kora körül sikerült kiadni nevelőszülőkhöz, de két hét után megszökött tőlük, mert nem tudta elviselni, hogy a vénasszony állandóan simogatni akarja a haját. Az ő fejéhez pedig ne merjen nyúlni senki, mert akkor harap, mint a veszett kutya! Igazi vadóc lett, akinek egyetlen barátnője se akadt tizenhat éves koráig.

         Ez az egy, ez a bizonyos Mari nevű barátnő minden hájjal megkent, igazi boszorkány volt. Szívből gyűlölte az intézetet az összes társával és nevelőjével együtt. Ha véletlenül talált valahol egy nyitott ajtót, biztosan megszökött rajta. Mindegy hová, csak el innen. A szülei soha nem látogatták, mintha nem is lettek volna. Épp úgy, ahogy Zsófinak se voltak rokonai. Ha a rendőrök visszahozták valamelyik nyomortanyáról, vagy egy strici lakásáról, másnap már azon törte a fejét, hogyan szökhetne meg újra. Zsófinak nagyon tetszett ez a vagányság, ő is ilyen akart lenni. Mindentől és mindenkitől független, akitől soha, senki ne kérhessen számon semmit. Főképp ezek az örökké rinyáló, mindent jobban tudó nevelők. Rusnya vén szukák! Egyik undorítóbb, mint a másik. Mit tudnak ezek a világról? Itt élnek köztük, és uralkodnak fölöttük, mert ők a mindenható felnőttek. Bezzeg ez a Mari, ez egészen más. Ennek már tízéves korában szeretője volt. Amikor megszökött, heteken át el tudta tartani magát odakint az utcán. Miből, miből?  Amije van neki. Miért, ezek az itteni asszonyok mit csinálnak? A férjükkel tartatják el magukat. És mivel fizetnek nekik? Hát azzal, amijük van.

         Egy nap, amikor a Marit újra visszahozták a rendőrök, elhúzódtak a kert végében lévő bokrok közé, hogy senki se hallgathassa ki őket. Ott mesélte el a legújabb élményeit, meg a bandát, amelyikkel megismerkedett. Tulajdonképpen azért hagyta visszahozatni magát, hogy őt is magával vigye, és soha többé ne jöjjenek ide vissza. Mindent megbeszélt a kinti haverokkal, és a bugyijában rejtve sikerült behoznia néhány újfajta füves cigit, amit majd a kertben elszívnak a kiválasztott csajokkal.

         ─ Egy egészen újfajta, kockázat nélküli pénzszerzési módszert dolgoztak ki a srácok ─ magyarázta Mari. ─ Már ki is próbálták idősebb lányokkal. Működik, de fiatalabb csajokkal még kisebb a kockázat. Szinte semmi. Bemész a kocsmába, kiszúrsz magadnak egy idősebb, félrészeg fószert, addig fűzöd, míg rád nem harap. Hagyod, hogy fogdosson egy kicsit, míg jól tűzbe jön, aztán szégyenlős leszel, és azt mondod neki, hogy lefeküdnél vele, de nem itt, hanem otthon, az ő ágyában. Vetetsz vele piát, hazavisz, elkezded itatni, és közben beleszórod a poharába a port, amit a srácok adnak. Ha nem akarsz, le se kell feküdnöd vele. Úgy elalszik, hogy föl se lehet verni. Amint elszunyókált, beengeded a lakásba srácokat, és akár mehetsz is tovább. A szajrét elintézik ők, a suskát meg készpénzben kapod a kiskacsódba.

         ─ No jó, de mi ebben az új? ─ kérdezte Zsófi.

         ─ Jaj, de buta vagy! Nem érted? A vén bunkó csak téged ismer. Amikor fölébred, és észreveszi, hogy kipakolták a házát, téged fog keresni, nem a pasikat. Mielőtt meg elmenne a rendőrségre följelenteni, megsúgják neki, hogy ő a sáros kiskorú lányok megrontása tárgyában. Liliomtiprás. Érted? Ettől aztán úgy begazol, hogy örül, hogy lyuk van a hátulján.

         ─ És ha mégis elkap, mielőtt elaludna?

         ─ Nagy dolog… Ne tégy már úgy, mintha szűzlány lennél…

         Miután ekképp megvitatták a nagy üzleti lehetőséget, egy holdvilágos éjszakán megvárták, míg elbóbiskol a portás, aztán csendben leakasztották a szegről a kulcsot, és búcsút intettek a nevelőotthonnak. Reggel már együtt itták az ébresztő féldecit a banda főnökével, aki rögtön akcióba is küldte őket a sarki kocsmába. Hadd ismerkedjenek a lányok a környezettel…

         Néhány napos fővárosi gyakorlatozás után nekivágtak fölfedezni a vidéket. Egyik nap az Alföldön tűntek föl egy-egy ismerős faluban, a másikon a Dunántúlt célozták meg fürge kis autójukkal. Sehol se töltöttek több időt a kelleténél. Úgy beindult az üzlet, hogy az orgazdák alig győztek túladni a sok szajrén. A rendőrségen viszont csak elvétve jelentkezett egy-egy károsult. Többnyire ők se tudtak használható személyleírást adni a tettesekről.

         Az újságokban is elszaporodtak a rablásokról szóló színes kishírek. Például az effélék:

         K. József, 58 éves művezető, miután felvette a fizetését a műszergyárban, a vonaton hazafelé utazva megismerkedett két fiatal nővel, akik üdítőitallal kínálták. Az ezt követő időszakra a férfi nem emlékszik. Másnap reggel a vasútállomás melletti parkban a parkőr talált rá egy padon fekve. Ő értesítette a közelben tartózkodó rendőrt, aki a zavartan viselkedő férfit kórházba vitette. A vérvizsgálat során enyhe alkoholos befolyásoltságot és kábítószerhatást állapított meg az orvos. A rablás tetteseit keresi a rendőrség.

         F.Péterné szombaton este kórházba szállította vajúdó menyét, aki még az éjszaka folyamán megszülte életerős négyezer gramm súlyú leányát. Az anya és gyermeke jó egészségnek örvend. A boldog nagyapa, F.Péter első unokája érkezésének tiszteletére a sarki kocsma összes vendégét meghívta egy italra. A szemtanúk vallomása szerint a társaságába szegődött egy fiatal nő, akivel együtt távoztak a szórakozóhelyről. Másnap reggel a hazatérő asszony a fürdőkádban meztelenül találta eszméletlen férjét. A családot minden számottevő értékétől megszabadítottak a betörők. A férfit kórházba szállították a mentők, ahol nagyfokú alkoholos befolyásoltságot állapítottak meg és eddig ismeretlen tudatmódosító szer nyomait találták a vérében az orvosok. Az asszony szerint soha nem fogyasztott még a férje kábítószert. Az elkövetőket nagy erőkkel keresi a rendőrség.

         A városi kiserdőben kirándulók bukkantak V.J. 63 éves, egyedül élő nyugdíjas férfi holttestére. A szomszédjai szerint négy napja nem láttak mozgást a házában. Feltehetően a Liget nevű kisvendéglő csaposa látta őt utoljára életben, aki szerint egy fiatal nővel távozott a kocsmából. A lakásban helyszínelő rendőrök két, feltehetően erős szeszesital maradékot tartalmazó poharat és kábítószer maradványokat találtak az asztalon. Az ismeretlen tettesek ellen körözést adott ki a rendőrség.

         A hivatal útjai általában kifürkészhetetlenek, néha mégis előfordul, hogy tologatás közben összetalálkoznak az akták. Miközben a rendőrség bottal verte az ismeretlen tettesek nyomát, és több százezer forintos jutalmat ígért a nyomravezetőnek, a leánynevelő intézetben is felfigyeltek a két növendék eltűnésére, és jelentették az illetékes hatóságnak. Azok meg fényképes körözést rendeltek el a szökevények ellen. Miután a rendőrök úton-útfélen mutogatták a fényképeket, az egyik csapos felkiáltott: „… de hát éppen ez a lotyó fűzte itt azt a vén fószert, akit meztelenül találtak a fürdőkádban!”

         Innét már szinte maguktól peregtek az események. K.J. rendőrőrmester a szokásos ellenőrző körútja során bement a városszéli kiskocsmába, ahol a sarokasztalnál ülve találta a feltehetően szeszesitalt fogyasztó D.János magánfuvarozó vállalkozót és B.V. Zsófia fiatalkorú körözött személyt. Azon nyomban igazoltatási eljárást foganatosított ellenük. A nevezett fiatalkorú személy azonban azt mondta, hogy nincs nála a személyazonosságát igazoló okmánya, csak egy autóbusz bérlet. Ezt az őrmester lefoglalta, elkobozta, és a zsebébe helyezte.

         ─ Ne vicceljen már velem, őrmester úr! ─ ripakodott rá a lány. ─ E nélkül nem engednek föl a buszra.     

         ─ Nem baj, Zsófia hercegnő ─ akasztotta le a derékszíjáról a bilincset a rendőr. ─ Nyújtsa csak ide a kiskacsóját! A következő néhány évben nem lesz szüksége autóbuszbérletre. Ingyen szállítják majd állami kocsival. Mire meg kijön a hűvösről, úgyis új fényképet kell csináltatnia.    

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap