Jegenyefenyő

Turcsány Péter, k, 09/26/2017 - 00:03

 

 

 

 

 

 

Györgypál Sándornak és családjának

Könnyed mozdulattal kitágult fennsík karéján
satupofák öntőformái között védve feküsznek
erődök, templomok, falvak és mezők –
hajszálerecskéi buzognak fekete föld föltárult ölének
s csillannak a holdfény föléhajló tekintetétől;
Észak ormáról, a Kelemen Havasokról tekint vissza
sziklákká vált hatalmas sasmadár,
a Hadak Útja tövében fekete földek fekete
évszázadait morzsolja az idő...

Havasok sziklaszárnyú turuljának
fészekalj-népe, csíkiek, gyergyóiak –
mélytitkú szobák padlatán, falán
szőttesek szomorú színeibe szőve
élni látom mégis a reményt:
záratlan ajtók, nyitott Nap-kapuk,
bájoló leányka-virágok. körtefalombok
mögött, balladák tarlófüstjébe fúlva
is, parazsat szíttok, tüzet lobogtok újra, újra:

Erdély titkát ezen az őszön meglestem én,
velünk harmonikázott a nap- és holdfény,
titok, kései virág nyílt dombok szügyén
és adta, adta mindenét drága Hegy-Anyánk,
a Hargita! hasítva testéből ömlött hozzánk
kő, szikla, és haját is értünk nyírta, nyírta kíméletlenül
fenyves-hajkoronáját; szamóca-csókjaitól
roskadoznak unokáink asztalai, bárányka-hús,
bunda, túró, sajt áldott anyaságát dicséri egyre csak.

Medve-álmainak fenyőfákkal lapdázó dühei,
testéről fenyveseit letépő vihar-karjai,
fájdalmának falvakat szétdúló könny-rohamai –
legyenek emlékké, tovább ne kísértsenek átkai!

A bajba-hadba tömörült erdő, lejtőkön
a zsenge tölgyek tigris-lángjai – és fent a hágón
a jegenyefenyő tépett magánya, bennük nem huny ki
soha, soha a Hargita Isten áldotta virtusa:
honnan e szikár akarat – köveket feszít
a gyökér, hajszál-erőcske hasítja át vergődve
lent a vulkán-test maradék hatalmát;
vághat fűrész akár jegenyetörzset, de néhány
tavasz elég, kinő ismét a sudár derék.

A törzs őrzi még sebét. A hó, a tél, a jég
húr-szakadás sikolyával bár ujjait szakítja szét,
de iramlik-nyúlik szál-magas magánya,
irtások letarolt pusztáin is maga – mint a nép,
a népünk –, kinek a világban nincsen párja,
maradva egyedül, társaktól távol
– csak Nap s Hold köszönti jobbról-balról –,
fölénk tárulnak karjai, főpapi karok – áldón.

(Csíkcsicsó, 2000 október 5.)
 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap 

 

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap