Itthon a legjobb...

Fehér József, p, 03/01/2013 - 00:02

Hetente egyszer beállított hozzánk Metykó szomszéd a tanyába. Kis vékonydongájú, veres arcú, sunyi ember volt. Nagyapa magunk között egyszerűen csak Rókaképűnek nevezte. Amikor megszólalt, kiéreződött szavaiból az alakoskodás. Mindig híreket hozott magával, és azért jött, lemérje, hogyan reagálunk rá. Azzal kezdte, hogy mondott valami érdekeset, mint amikor bedob az ember egy kavicsot tóba, és utána azt  figyeli, hogyan gyűrűznek szét a tó hullámai. Óvatos volt vele nagyapám, és bennünket is arra kért, ne higgyük el az öreg Metykó minden szavát. Beszédében annyi a hamisság, mint szárazság után búzában a konkoly.

Meg sem szólaltunk mi a mamával, amikor átjött a szomszéd; hallgattunk, mint aki némasági fogadalmat tett. Néztük, ahogy két ujját napszítta kalapjához emeli és úgy köszön:

- Szabadság elvtárs!

- Szabadság! – fogadta nagyapám. S az eresz alatt, a tanya félig-zárt előterében hellyel kínálta, ahogy a vendéget illik. Ők az asztalnál ültek, mi meg a mamával egy sámlin szorongtunk a fal tövén.

Nagyanyám ilyenkor a foltozásba mélyedt, én meg, mint a  kis segédje befűztem a tűbe a cérnát. Úgy tettünk, mintha oda se figyelnénk a beszélgetésre, pedig hírre éhes fülünk minden szót hallott ám.

- Azt mondják, sok magyar kiment most Amerikába… - szívta meg a pipáját az öreg Metykó. Hamiskásan még mosolygott is hozzá, mintha azt fontogatná, meg kéne próbálni.

- Mi a csudának?.. – puhatolózott nagyapám, és szúrós szemével a szomszédra nézett, mint aki bele szeretne látni a másik lelkébe.

- Gazdag ország az… – pislogott szaporán az öreg –, még az utak is arannyal vannak kikövezve. Aki ott meggazdagszik, annak nem kell dolgoznia. Itt meg a kenyér is fogytán…

- Majd csak lesz tán jobb is… Nem mehet el mindenki. Ki művelné meg akkor a földet?..

Erre már Metykó sem tudott mit mondani, és jobbnak látta, ha elmegy.

- Méghogy az útak arannyal lennének kikövezve?.. – dohogott nagyapám. – Mesebeszéd! Különben is: idegen ország az… Ez itt a mi hazánk! – tárta szét karjait, a távolba mutatva, mintha azt mondaná: nézzétek, milyen szép!

Hiába követtem én karja mozdulását, a tájba süppedő tanyákon, a végtelenbe nyúló búza- és kukoricatáblákon kívül semmi különöset nem vettem észre. Megvontam a vállam és már  futottam volna játszani. A hordóban erjedő melasz szagára azonnal összerádult a gyomrom. Cukrot ki tudja, mióta nem láttunk, s ha azt akartuk, hogy édesebb legyen a málé, ebből a sűrű, barnás folyadékból locsoltuk meg, amit az istálló előtti hordó mélye rejtett. Abból kapott esténként a tehénke is, hogy a mama időnként tejfölt is vihessen a falu piacára. Így futotta cérnára, sóra, dohányra.

Úgy ülte meg a tanyát a melasznak ez a mindent átható, édeskés szaga, mint bennünket rettegésben tartó, léleknyomorító korunk. Hinni akartam hát, hogy lehet ennél jobb is, ahol boldogabbak az emberek. Ahol nem sír a szegénység. Milyen jó is lenne, ha hozhatnék egy tarisznya aranyat. Nekik talán meg se kottyanna, nekünk viszont a megváltást jelentené. Megváltást a nélkülözéstől, a szűkölködéstől… Talán még a gürcöléstől is!

Hiába dolgozta sokszor betegre magát nagyapa, és hiába termet bőven a föld, ha a termést az állam „aratta le”. Ők, ketten a mamával még az ide-oda elguruló filléreken is, hogy össze tudtak veszni. …Csak el kellene menni Amerikába, fordult meg kis agyamban a gondolat, és boldogabbak lehetnénk mi is.

- Tatám, merre van Amerika?

Kicsit elgondolkodott, de csak annyit mondott:  - A világ végén, kisfiam.

- A világ végén?

- Ott, hát – hagyta helyben a mama is.

Úgy tettem, mint akit nem érdekel tovább a téma, és Sajó kutyámmal futásnak eredtünk. Futottunk, amíg a rétig nem értünk. Ott aztán elmondtam neki a tervemet.  - …Amerikába megyek - suttogtam a fülébe, hogy még a szél se hallja meg. – De ugye elkísérsz te is?..

Hűséges kutyám csak nézett rám, majd megrázta a bundáját, mint aki máris útra készül.

- Indulás előtt szólok még neked… - simogattam meg okos fejét.

Ebéd után mindannyian lepihentünk, és amikor már a nagyszüleim hortyogását is hallani lehetett, óvatosan kimásztam a takaró alól. Leakasztottam a szögről a tarisznyát, bele egy darab kenyeret, meg sajtot,  és a vállamra vettem. Aztán a fejemre emeltem a kalapot, kerestem az udvaron egy botot, és ahogy voltam, mezítláb nekivágtunk Sajóval a világnak. Nem is mentem, hanem meneteltem. Igyekeznem kellett, ha azt akartam, hogy odaérjek, mire lemegy a nap.

- Hová ilyen sietve? – állított meg D. Nagy Pista bácsi kapájára támaszkodva.

- Megyek Amerikába!.. – jelentettem ki büszkén.

- Hová? – kerekedett nagyra a tekintete.

- Amerikába…

Erre még a kalapját is leemelte, úgy nézett utánunk.

Melegen sütött a nap, a dűlőút meg csak nem akart fogyni. Sajgott a sok éles göröngytől a lában, leültünk hát a kukoricás szélébe pihenni. Bántam már, hogy úgy beleugrottam, s azon töprengtem: mi lesz, ha holnapra sem érek haza vagy rossz irányba haladok. Aztán a lábaimnál szorgoskodó hangyákat bámultam. Olyan kitartóan vitték a terhüket, hogy nyomban elszégyeltem magamat. Talpra ugrottam hát, hogy folytassam az utam, de Sajónak hűlt helyét találtam. Sebaj! Majd előkerül, gondoltam, és egyedül vágtam neki a hátralévő résznek.

Hanem, amikor már alkonyodni kezdett, és az esti szélben felerősödtek a zajok, akkor döbbentem rá, hogy mennyire védtelen, mennyire kiszolgáltatott vagyok. Pityeregve beültem én egy útszéli bokor aljába, ott talált rám nagyapám Sajó vakkantásaival kísérve. Úgy öleltem én át, mintha megtaláltam volna a legnagyobb boldogságot.

- Már nem akarok Amerikába menni… - zokogtam -, csak vigyél, vigyél haza engem!

- Buta, buta kisunokám – emelt fel magához, és a nyakába ültetett. Olyan szépnek még nem láttam a holdat, mint azon az éjszakán.

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap