Illyés Gyula arca

Jókai Anna, v, 04/15/2018 - 00:08

Itt állunk a hévízi őszidőben, Marosits István Illyés Gyula-szobra előtt. A szobrok nyugodtak és türelmesek – a fejre galamb száll majd, fázósan topog vékony lábaival, tollászkodik. S bár az anyag már mindent eltűr, a formába rántott szépség mégis diadalmas. A szobrásznak is volt választása, Illyés Gyula melyik arcát formázza meg: a korait, a későbbit vagy a halál előtti törtet. A művész jól választott: egyiket sem és mégis mindegyiket – mert most ez itt előttünk, a mi időtlen Illyés Gyulánk. A gondolkodó, ahogy szüntelenül kritikus tükrébe néz, s ebben a vizsgálódásban társul fogad. A kérdező és válaszadó Illyés Gyula szobra. A szenvedést nem titkoló, de azzal nem is hivalkodó férfi arcvonásai. A szomorú, de nem kétségbeesett költő.

Bizonyára sokat sétált erre. Átlépte a róla elnevezett iskola küszöbét, megsimogatott néhány konok kis gyermekfejet. Talán éppen itt, ünnepségünk helyén is meg-megállt néha. Szerette ezt a tájat, szerette Hévíz csöndjét, megemlékezett Hévízről, és most a város emlékezik meg róla. Arcát – bízom ebben – minden magyar ember felirat nélkül is felismeri. Jönnek azonban unatkozó külhoniak is, s meglehet, megkérdezik: ez a szépen megmunkált fej, ez a bronzfej ugyan kicsoda? Egy nagy magyar költő – elég-e és pontos-e az egyszerű felelet? S lehet-e néhány mondatba az Illyés Gyula jelenséget belesűríteni? Hiszen közben – a portré hitelesítéséül – el kellene mesélnünk az elmúlt ötven esztendő baljós történelmét, a politika és az irodalom harcát, a személyes kockázatvállalást, az országból kiszakított magyarság keserveit, a lelki és testi bajokkal küszködő pszichikum és fizikum sokszor leírhatatlan gyötrelmeit. A híres Napló csak jelzést ad – gyanítom, csupán a jéghegy csúcsa. Igazában s egyedül csak Flóra asszony tudja, milyen rémekkel viaskodott, mennyit szenvedett az az Illyés Gyula, aki a nyilvánosság elé lépve kristálytiszta mondatokban, összeszedett nyugalommal fogalmazott: mennyire uralkodott magán, holott a róla igazságtalanul nyilatkozók még a minimális önkontrollról is elfelejtkeztek.

Akik személyesen ismertük őt, melegségét, gyermeki mosolyát is ismertük. Örülök, hogy ezt a szemérmes, visszafogott, belső derűt a bronz is visszaadja. Ízes szavát nem halljuk többé, ajkairól nem, verseiből beszél ki az ő prózában, élőszóban is gazdag nyelvezete, éltetője, az áldott magyar nyelv. Élete, magatartása példa volt arra, hogy az „európai” jelző nincs ellentétben a magyarral – hiszen Illyés Gyula minden sikerét, tapasztalatát ide hozta vissza, minden, joggal viselt ékes koszorúját alázattal a „fölnevelő édesanya” lába elé tette.

Aki maradandót alkot, annak mondandója – mint a kései visszhang – át- meg áthangzik jövendő korokba. Csak a tiszavirág-aktualitások hervadnak el a változó helyzetekkel. Most, amikor szobrot avatunk, a hatalmas életműből ragadjunk ki néhány intelmet: mai fülnek sem haszontalan. Egy szörnyű háború után, reménnyel és aggodalommal telve, ezt írta Illyés Gyula:

„Rajtunk fordul meg, lesz-e újra ország,

lesz-e otthona ennek az anyának,

aki kezünkbe adta mindenét,

utolsó fillérként végső bizalmát.

Mirajtunk fordul most meg, lehet-e

olyan magyarság, hogy szennybe ne fojtsák.

A nemzet velünk tette fel a sorsát

s duplán vesztünk, ha nem nyerünk vele.

Nem örvendve hát, hanem szívszorongva

iskolásokként álljunk a padokba.”

 

Ezek a sorok több mint negyvenöt esztendő előtt születtek, az új Nemzetgyűléshez, s most, 1991-ben, az új Országgyűlés is megszívlelheti. Ha élne Illyés Gyula, ma is hasonlót üzenne. Vigyázzatok – bizonyára ezt mondaná –, még egyszer nem szabad elrontani! Most nem hivatkozhatunk idegen hatalomra – az történik, amit mi akarunk – s ezért talán még nagyobb a felelősség. Hiányzik Illyés Gyula megfontoltsága, irodalmi életünkből is hiányzik. Baj, hogy messze hangzó szavát nem emelheti fel többé a határainkon kívül rekedt magyarokért, nemzetközi tekintélyét nem használhatja a jelen furcsa idejében, amikor látnunk kell, a társadalmi rendszerváltás nem hozza magával mindenütt egyértelműen és azonnal a kisebbségbe szorult nemzetiségek sorsának rendezését. Nem tudjuk megkérdezni, mit tegyünk és mit ne tegyünk a sűrűsödő gondok között – hát kiolvassuk műveiből, hogyan volna jó, gyűlölség és önhittség nélkül, rosszindulat és fensőbbségi tudat nélkül ebben a kis országban együtt élni. Hiszen, ne feledjük, ez a költő a Kháron ladikján szerzője is, aki öregkori bölcsességében oly megbocsátóan beszélt az emberi gyengeségről, aki idejekorán felmérte: a nekünk szabott végességet szebben kellene betölteni – egymás iránt megértőbben, magasabb eszményeket és célokat követve.

Nála komolyabb írót – ha a mesterségről vagy a választott ügyről volt szó – aligha ismerhettünk. S mégis: lényéből, akárcsak ebből a szoborportréból – szerencsére kimaradt a gőg, a kiváltságosság képzete és az igény a hódolatra: természetes ember volt, bohókás tengerészsapkájával a fején is jelenség, szeretetre méltó, anélkül hogy provokálta volna a szeretetet. Ellenségei is tisztelték, de ami fontosabb: a kétkezi munkában megfáradtak sem tartottak tőle. Egyszerű nagyszerűség, ez az, ami a legnehezebb. Látszatra könnyedén emelni az óriás terheket, mintha csak játszanánk, pedig az élet s halál mezsgyéjén egyensúlyozzuk azt a valamit, amit feladatnak neveznek, s mi kinek-kinek alkatára szabott.

Az ünneplők tekintete hamarosan megcirógatja ezt az arcot: egy szenvedő lélek elhagyott edényét, egy nagy költő bronzba-hívott emlékképét.

Vigasztaló, kesernyés szavait hallom:

„Játszunk, – így száll énekünk fel.

játszunk

szavainkkal és életünkkel,

mert, jaj, csak az vagyunk, aminek látszunk.

Legyetek értelemmel hát irántunk,

mert nincs vállalkozóbb s bizakodóbb

szerzet minálunk;

a rosszat nem szántszándékkal csináljuk,

csupán a jót.”

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap