Iksz Ipszilon önsajnál

Adorján András, p, 12/19/2014 - 00:06

 

 

 

Motto: Szomorkodom, tehát vagyok…

Bizony, ez volt a címe Iksz Ipszilon néhány zongoradarabja egyikének (music arranged and played by Sándor Dobsa). Egyáltalán, ami zene, vers tőle származott, az mind ezt az életérzést tükrözte, nagyon kevés kivétellel.
A „Vén F..szok” például tomboló sikert aratott az igényes közönség köré-ben. Maga is kedvelte ezt az opuszt, büszke volt csattanós zárósoraira is. Ki ne fújná?

„S a hű haza tudja: ezek dicső, nagy holtak
De hogy mitől, meg hogy ki a f..szok voltak?!”

Mégis, jobb’ szerette volna, ha a felséges nép emlékezetébe ne csak ez a költemény íródjon be, hanem mondjuk a Nincs alku, a Megérte?, a Fekete Rettenet, az In véna veritas ( – az infúzió diszkréten csöpög…), no meg olyan klasszikusok, mint a Minden mindegy vagy a SEMMI (amit kritiku-sai életműve összegzésének ítéltek) És a kétsorosok közül való gyöngy-szemek?

„Nincs arra értelmes magyarázat / Hogy miért nem gyújtom magamra a há-zat”-

„-…Vagy igen?” cím alatt tán kucsa volt? - dohogott. Máskor, mástól is morgott, egyáltalán: nemigen lelte a szatiszfakcióját. Igaz, ezzel nem állt egyedül. Ugyanezt panaszolta egykor Mick Jagger a Rolling élén. (I can get no..)
Most éppen (már évek óta) a papírjai között matatott: cikkek fényképek, biszb..szok – ahány, annyiféle. Az ilyen feltáró tevékenység figyelmet, döntéskészséget stb kíván – mint tudjuk – ezért csak néha szólt, akkor is röviden: „szemét állat”, „mocskos, büdös vörös fasiszták”, „mért nem bír-tam legalább akkor fölfordulni?”, „ebből is áruló lett, pedig mennyire be-csültem”. „Ha már véletlen erre a bolygóra születtem, miért kellett annyit kínlódnom? Hányan voltak - ha egyáltalán - akik szívből szerettek?” – meg ilyeneket.
Sajnálta magát. ”Ha én sem sajnálom magam, ki a fene mástól várhatok sajnálatot, együttérzést?” És akkor…

Akkor felbukkant a papírtengerből valami, amit hányszor keresett az évek során!
Reszkető kézzel halászta ki a borítékot, szoruló torokkal terítette szét a Kedves levelét. És már párálló szemmel kezdte olvasni:

„Tudod, vannak olyan dolgok, amikről az ember nem beszél. Esetleg hosz-szú-hosszú évek múlva. Ilyen a történetem és te, az egyetlen, akinek el-mondtam egészben, kiferdítés nélkül – és ilyen vagy te, akiről senkinek nem beszélek, mert annyira fontos vagy. Az igazán fontos dolgokat ma-gunkban tartjuk. Lehet, hogy évek múlva elmesélem a legjobb barátnőm-nek, hogy szerettelek. Lehet, hogy akkor már nem élsz. Az is lehet, hogy igen. Akkor jelen időben mondom majd el. De sokáig nem. Édes a titok.”

…legördültek az első könnycseppek

„A bulvársajtónak semmiképp – pedig biztos jó pénzt adnának érte. Azt soha! Elmondom majd, hogy volt valaki, aki egész nap velem volt. Vele keltem, vele feküdtem, őt olvastam, őneki dolgoztam, meg érte, és őt írtam, és mégsem bánták otthon, sőt... és olyan okos volt, mint senki, és olyan szomorú, mint senki, és olyan szarkasztikus, mint senki – és becsületes volt, meg fáradt, meg akart halni azért, mert mégis élni akart, és úgy élt, hogy minden nap meghalt. Szeretett, és szerettem, ott is voltunk meg nem is, csodáltuk egymást meg nem is.”

  …zokogott, és a lovak közé hajította a gyeplőt

„Azt is elmondom akkor, hogy jó volt vele, és őrjítően csókolt, mert abban minden benne volt (és ezt Ő mondja?). Meg, hogy állandóan bántogattuk egymást, mert csak olyankor érezte jól magát, amikor sikeresen piszkáló-dott, különben zuhant lefelé... és senki mástól nem viseltem volna el, de ő kivétel volt, mert ő Ő volt, és nem akartam, hogy zuhanjon, meg hogy komplexusai legyenek, mert szép volt szomorún is, de mennyivel szebb, amikor elemében hallhattam...”

     …kín és gyönyör öntötte el
 
„Azt is bevallom a barátnőmnek, hogy néha, amikor túl messzire ment, ti-tokban azt kívántam, bárcsak lenne egy gyengébb periódusa, mert akkor végre megint kedves lenne hozzám... Ha azt játszotta, hogy erős, elhittem, és ha azt játszotta, hogy kegyetlen, azt is elhittem – mert én dacosan dül-lesztettem a mellem és provokáltam, hogy még, még, ne kímélj – de csak azért, nehogy azt gondolja –mert elviseltem nehezebbet is – pont őtőle sír-nám el magam – á, azt nem – pedig gyengébb voltam nála, és nem is hihette, hogy három mondattal kisebbségi érzések betonja alá döngöl..”

         Uramisten!

”Beszámolok arról is, hogy azért bántottuk egymást folyton, mert féltünk magunktól, magunk előtt, és marha módjára ezzel kompenzáltuk Istenem, mekkora f..szok voltunk, de késő, és most már hiába minden – pedig el-mondtam volna neki mindezt, ha lett volna rá idő, ha nem lettem volna gyáva, mert tudtam mindig, hogy valaki vagyok, de ő olyan nagy volt, hogy nem láttam magam az árnyékától, csak a szeme tükrében és nekem úgyis a kicsiségemet sugallták anno folyton – pedig annyira szerettem, hogy az már szinte fájt, és nem ismertem el volna neki a világért sem, hogy nem tudom hogy, de valahogy ő mentett meg.. nem, nem volt még baj, de talán pont jókor, mert olyan kib..szott nagy szeretethiányom van, amit halandó el nem bír képzelni, de azért „én mentettem meg őt”, na persze...kegyetlen volt, pedig igaza is lehetett, és féltem is tőle, mert ő volt Ő, és tényleg nem vette észre, hogy csak kevély szavak mögé bújok. A Kékszakállú hercegem volt, és féltem, nehogy véletlen kinyissam a régi asszonyok termét... Olyan volt, mint az Isten, és én szeretve, tisztelve féltem az istenemet, és féltettem, nehogy bántsák. Úgy éreztem, hozzá a kicsinél kisebb vagyok, de ahhoz óriás, hogy megvédjem akárkitől, bárkitől – és, és annyira szerettem, és most is..
Igenis, ezeket biztos elmondom majd egyszer.”

…Iksz Ipszilon a földön ült. Nem tudni, mi vitte oda. Az alázat? A hála? A döbbenet? Ki mondhatná meg? Emlékezett. Mindenre. Rá! Minden Sze-relmek Szerelmére. Aki Volt! Aztán...? Meghalt? Ha igen, melyikük?
Mert egyek voltak!

Lassan föltápászkodott. Maradt volna pedig szívesebben, kiterítve, mint szegény Attila, Zoltán. Hosszasan fújta az orrát a zuhany hidegen ömlő vi-zébe, állt alatta, míg úgy áthűlt a teste, hogy már fájt. Az „újraélesztés” si-került. Újra!

A szentségit! – szakadt ki belőle – Mi lesz velem? Hogy sajnáljam magam ezután?
                                       XXXXXXXXXXXXX

A cikk megjelent, és erős érzelmeket váltott ki az olvasókból. Még az ifjú pályatársaknak is időbe telt kitalálni: „Való igaz, ez a Vén Marha legjobbja. Jellemző, hogy a javát nem is ő írta…”
                                                                                                         AA 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap