Iksz Ipszilon karácsonya

Adorján András, szo, 04/21/2012 - 00:06

 

 

 

(A reménység örök)

Iksz Ipszilon rosszul ébredt. És nem is egyszer. De amíg a korábbi fölriadásokra negyed-fél fehér pirulákkal prolongálni tudta az esti, kék bogyó szerezte kába álmot, az ébresztőórájából fölkukorékoló kakas ellentmondást nem tűrően kiáltotta: nincs több haladék!
Iksz Ipszilon morogva tápászkodott – „Karácsony újra / A magányban fuldokolva / Egy szép karácsony ismét / Tán rosszabb is lesz még” dúdolta egy régi-régi dalát - és szédelegve kiaraszolt a fürdőszobába. Résnyire nyitott szeme egy negyven és tudj’ Isten hány közötti szőrös ábrázatot látott a tükörben. - Most szakállt növesztek, vagy csak borostás vagyok? - tette föl a merőben költői kérdést. A konyhába ment hogy kávéhoz, meg a borotválkozáshoz vizet forraljon. (A fürdő bojlere rég befuccsolt. Mint annyi minden más körülötte, benne.) Már három napja takarította a Nagy Hideg Házat, (mindkét szintjét) próbálta a káoszt megfésülni, („hiába minden, az Asszony úgyis talál majd hibát” - gondolta) fogyatkozó kedvvel, szerény eredménnyel. Mindegy. Kávézott, megborotválkozott, lezuhanyozott - csontig átjárta a víz hidege, de nem bánta, előre élvezte a szárítkozást, újraélesztést - ahogy mondani szokta volt. Csakhogy nem volt kinek ősz óta. Mióta egy napon kis cédula várta a Házban: „Elmentünk, ne keress, talán neked is jobb lesz így”. Akkor legelsőre valami furcsa már-már-öröm felszabadultságot érzett - végre is az élet együtt régóta pokol volt mindnyájuknak - csak addig egyikük sem bírta rászánni magát a szakításra. Gyávaságból, kényelemszeretetből, a gyerekeket féltve? - Másnap, csak másnap jöttek meg a könnyei. Aztán csak elhevert naphosszat inkább nem evett, mint igen. A második szomszéd tacskója szokott oda hozzá, dörgölőzött, a kezét nyalta, utóbb már ott is aludt. Iksz gyerekkora óta félt minden kutyától, kicsitől, nagytól, sosem hitte volna, hogy egy napon épp egy ilyen hitványka eb lesz minden vigasza. Aztán valahogy lábraállt. Mint mindenki, aki nem döglik bele.
Mára várta őket, karácsonyutóra, Bertát és Sárikát, Anyástól, kétkutyástól. Kikotorta a hamut (megint csupa kosz lett), fával fűtötte be a kazánt, (még jó, hogy ez ingyen került) táplálta egy darabig a tüzet (és később, amikor csak elment mellette), az idő meg szaladt. Pedig Iksz, aki városi bíbicből lett balkezes Robinzon, még ebédet is akart főzni. Dacára hogy ahhoz aztán végképp nem konyított. Körülnézett, mi van otthon. Bort talált legelőbb. Leves lesz belőle, fogadta meg. Ne félj Nemecsek! – bátorította magát. Aztán, hogy a kamra mélyét is fölkutatta, rájött, hogy csak valami puliszka-félére futhatja, meg pudingport is talált, tejet, némi befőttet. Kötényt vett, és egy mély fohász kíséretében dologhoz látott. Majdnem jól volt. Közben azért kikémlelt, lesz-e fehér karácsony, de a szürke ég fellegei csak valami légypiszok-félét petyegtettek. Sebaj - semmi sem futott ki, kozmált oda, csomósodott össze. Ez nem lehet igaz! Egy hete még fát sem akart, - minek az neki magának, - de a boltosék végül mégis csak rábeszélték egy kis műanyag-fácskára. Az ott is állt a kisasztalon. Csupaszon! Karácsonyfadíszt ilyenkor? Agya ajzottan, kétségbeesetten zakatolt. Hirtelen a gyerekek tegnap este silabizált képeire esett a tekintete. És pár perc múlva olyan pompába öltözött a fája amit bárki elirigyelhetett volna tőle.
Kopogtak. - Szia Papa! - mondták a kis-nagylányok - Mama belázasodott, otthon maradt a kutyákkal, mi meg busszal jöttünk. Nem is maradhatunk sokáig - tudod, szegény olyan egyedül van és a kutyákat is le kell vinni - hadarták egyszuszra. Iksz előtt egy percre elsötétült a világ, és szeretett volna nem lenni, vagy ordítani, sírni, jajveszékelni...
Azért csak kerüljetek beljebb. Boldog karácsonyt! - hallott valakit az ő hangján megszólalni. A lányok megilletődötten tették le a kabátjukat, meg egy-egy kis csomagot, amit hoztak. Ámulva nézték a fát. Iksz könnye majd’ kicsordult, de ez egyszer mégsem. Csöndben fogyott el az ebéd, pár suta kis mondat hangzott csak el közben. Alig mertek egymásra nézni. Azután elénekelték a Mennyből az angyalt, egyebet, átadták ajándékaikat. Iksz Ipszilon amennyire lehetett, húzta az időt és már előre rettegett, hogy hamarosan újra egyedül marad. Mint általában. Életében. Szótlanul ballagtak le a megállóba. És feltűnt a sárga busz. Megpuszilta, cirógatta őket. - Jobbulást a Mamának is, mondta még rekedten. Aztán integetett, sokáig - gügyén utóbb vette észre, hogy már rég a semmibe.
Ilyen lassan talán még sosem mászta meg a dombot. Persze, hogy megint bevitte a sarat. Alvajáró módján szedte össze az edényeket. Mosogatni? Majd.
MOST MI LESZ? Leült.
...És akkor döbbent rá, hogy cikket ígért, a karácsonyról, az újesztendőről, az ünnep melegéről, szeretetről, emberien, meghitten, a vigasz, s Isteni adomány, a reménység üzenetét tolmácsolva. Alázattal hajtotta le a fejét, öntudatlanul töredezve jöttek a szavak: ...”legyen meg a Te akaratod”, ...”csak egy szóval mondd és meggyógyul az én lelkem”. Nehézkesen fölállt, a frissen bevezetett telefon felé lépett de lerogyott térdre: "Nem akarok lenni!"
És zokogott, rítt, mint egy sebzett vad, árva kisgyerek. De egyszer csak valami nagy tenyéren érezte magát, belenyugvás, béke költözött belé. A fotelbe ült, fölemelte a kagylót, tárcsázott. - Halló, kezét csókolom, Iksz vagyok. Igen, az Ipszilon. Egy kétflekkes keserédest írunk, Ilonka. A címe? A címe legyen:
A REMÉNYSÉG ÖRÖK
… és csak mondta, mondta, szinte meg sem állva, amit ilyenkor illik. Helyenként már-már költői volt, még csak hazugnak sem érezte magát: hogy' is lett volna joga tízezreket megszomorítani a saját nyomorúságából fakadó lehangoló gondolatokkal? Öntudatlan föl is állt, apró lépéseket tett föl, s alá. Ahogy szokta. Tette a dolgát, mint egy hű katona. Megindult könnyei sem zökkentették ki, s hogy baj nélkül be tudja végezni a feladatot, egy ügyes fordulattal oda lyukadt ki, ahonnét elindult: a reménység örök. Kicsit még hosszú is volt. - Ha kell, nyugodtan húzza meg a szerkesztő úr! - mondta. - Hát köszönöm, Ilonkám, és boldog karácsonyt! A többieknek is.
Lerogyott egy fotelba. - Hát ezzel is megvolnánk! Most már akár végezhetnék is magammal. Nagyon meg se büdösödnék tavaszig ebben a kurva hidegben! De aztán valahogy mégsem ölte meg magát. Sőt, a következő szentestén sem. Viszont 2 év múlva, mikor már újra a városban lakott, csak fölment a Rózsika nénihez. Rózsika néni egy szörnyű perszóna volt, hisztérikus, kötözködő. Saját jogon is utálta az egész ház, nem csak azért, mert a vejével (aki a közös képviselő volt) a fáma szerint bűnszövetségben dézsmálta a bankszámlát. Nem is beszélgetni indult felé Iksz Ipszilon. Csak mert néhány újabb példa bizonyítani látszott, hogy a harmadikról is elég. Érdekelte, igaz-e? Ezért aztán be se csöngetett, csak átlépett a korláton.
- Mit csinál? – süvített egy eltéveszthetetlen hang. Rózsika néni volt, akit a Ház Szemének is hívtak. – Nem látja? – ordított vissza dühödten Iksz Ipszilon. Különben is: maga gyűlöl engem, ronda vénasszony. És viszont! Mi köze hozzá? – De hiszen Karácsony van, a szeretet ünnepe. Jöjjön vissza, az Isten szerelmére! – Iksz Ipszilon dohogva visszakászálódott a gangra. – Van egy kis húslevesem, az jót tesz ilyenkor – így az utálatos öregasszony. Milyenkor?– találgatta hősünk. De azért odavánszorgott a konyhába. A leves jó meleg volt, és elkezdték kanalazni. – Bors van? – kérdezte XY. – Nincs kedves, attól én tüsszögök. – Hát cseresznyepaprika? – Az sincs itthon, nekem az túl erős. – És ehhez hív maga vendéget? – sziszegte Iksz, félig felemelkedve a székéről. – Szóval már kicsit jobban tetszik lenni? – mondta huncutul Rózsika néni. Így aztán békében fogyasztották el a levest. Bors és cseresznyepaprika nélkül.

Karácsony volt. Fehér karácsony.               

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap