„Így írtok” –én!

Eszterke, cs, 12/29/2016 - 00:04

 

 

- Jó reggelt kívánok, tiszteletem, alázatos hódolatom, Szerkesztő úr!

- Szép jó reggelt magának is! Kihez van szerencsém?

- Ööö, izé, Zsákszabolcsi Mária, tisztelettel. Novellákat küldtem a szerkesztő úrnak. Már biztosan eldöntötte, milyen sorrendben közli. Nyitott vagyok, novelláskötettől sem zárkózom el. Ejnye, hirtelen pulykavörösnek tetszett lenni…

- Hah! Húúú! Hát… maga… maga az a Szabolcsi?

- Zsák, kérem tisztelettel, Zsák. Vagyis Zsákszabolcsi!

- A maga novellái miatt nem aludtam hetekig!

- Nem kellett volna, kérem szépen. Nappal is lehet azokat olvasni, olyan novellák. De hát, ha a tisztelt Szerkesztő úr nem tudta letenni…

- De nem ám! Ahogy mondja! A maga novelláit nem lehet letenni! Ellenben sarokba vágni, megtaposni, darabokra tépni és a szélbe szórni, azt lehet, sőt, kell is!

- Jaj! Ez azt jelenti, hogy nem méltóztatatták elnyerni a tetszését?

- Nézze, a szerkesztők fő erénye az őszinteség és tárgyilagosság. Ezekkel a nagy gonddal teleírt, öt-húsz oldal terjedelmű írásokkal annyi mindent el lehet nyerni, hogy azt én magának estig sorolhatnám. De a tetszésemet… - azt nem! Hallgassa csak ezt a részt:  
„Sárika apró kockákra vagdalta a hagymát. Ballal fogta a vágódeszkát, a jobb kezében pedig sebesen járt a kés, mint a Singer-varrógép. A deszkát még Földes Jocótól kapta emlékbe, de jobb, ha erről Pista nem tud. Így is képtelen elfelejteni, hogy nehezen választott kettejük közül. Azok még meg is verekedtek érte Szántai Jóska kocsmájában, a Kóbor-jóborban. A hagymát kavargatva őt magát is felkavarták a régi emlékek. Milyen másképp alakult volna az élete, ha… - de hagyjuk! A beáztatott szennyest ballal berakta a mosógépbe, aztán hopp, egy gombnyomással elindította a mosást. A Hajdúsági boldog duruzsolása mellett paprikát szórt a piruló hagymára, néhányat kavarintott rajta, aztán zsupsz, bele a krumplit, és felöntötte vízzel. A rotyogó étel illatos gőzében felmosta a konyha piros-zöld mozaikpadlóját. Ezen túl akart lenni, mielőtt az óvodába indul Pistikéért. Elindult, de késésben volt, teljes erejéből taposta a nyikorgó bicikli pedálját. A Gönböcz Károly utcában, Nagy Pálné vegyesboltja előtt kapta a defektet. Nem bírta tovább, keservesen elsírta magát.”

Hát, kérem! Ez az unalmas förmedvény nem novella, hanem fordított napló. Tudja mi az? Dehogy tudja, honnan tudná! A naplóba csak a legfontosabb eseményeket szokás bejegyezni szűkszavúan. Maga viszont a legjelentéktelenebb, legunalmasabb semmiségeket sorolja fel, bő lére eresztve, mint a hamis paprikás krumplit. Mit gondol, ki a fenét érdekel egy proli hétköznapi élete? Még egy másik prolit se! Hány példány kelne el belőle, ha pillanatnyi elmezavaromban kiadnám? Jobb esetben eggyel több a rokonai számánál!

- Ha a szerkesztő úr elárulná, melyik rész nem tetszik, bátorkodnék átjavítani…

- Ahhoz, hogy jó novella váljék belőle, elég egyetlen részt átjavítania. Innen, látja, innen az első betűtől eddig, az utolsóig. Nem értem az egész iromány mibenlétét! Ha főzési tanácsadónak szánta, hát, annak se jó! Magyar ételből főbenjáró bűn kihagyni a sót!  Aztán az a töméntelen sok név! Földes Jocó meg a Mákgubó Palika apja, a „nagy Pali" találkoznak Kapás Bence nagynénje ányjának unokaöccsével, a kis Samukával, aki Pailkával együtt járt Szávai Veres Éva osztályába. Mondja, maga felvág azzal, hogy ilyen sok prolit ismer? Az olvasó képtelen követni, végül úgy jár, mint a Titanic, összecsapnak felette a hullámok. Árulja el, kinek szánja az írásait? Ha saját magának, ahhoz egészen jók. De ha másoknak, akkor unalmasok, idegtépők, kutyaütők, szobafestőnek valók falat kaparni! Esz engem a fene, vajon mit akar közölni a világgal végső konklúzióként? Ha Sárika nyitva felejti a gázt, odaég a paprikás krumplija? Vagy defektes biciklin is haza lehet tolni Pistikét az óvodából? Hány nyelvre kívánja lefordíttatni ezt az emberiség okulására?

- Szerkesztő úr, én nagyon sajnálom. Olyan nagy tervekkel indultam… Nézzünk talán egy másik novellát. Mondjuk, a Jancsi és Juliska mindhaláligot.

- Ne nézzük, emlékezetből összefoglalhatom: A faluban kitudódott, hogy a postás Jancsi lúdtalpbetétet visel. A nősülő sorban lévő jóképű fiú egyszeriben elveszítette népszerűségét a falu lányai körében. Ivócimborája lakodalmán hiába kérte fel őket táncolni. Ez már színesebb írás! Akad benne, gúny, gonoszság, megaláztatás és lelki tusa. Lúdtalpas főhőse rádöbben, hogy sorsa megpecsételődött, örök agglegénységre ítéltetett. Pedig nem arra hivatott. Házasodni vágyik. Jó férj lenne, ha lehetne. Öngyilkossági gondolatok.  Ám egy portós levél kézbesítésekor megismerkedik Juliskával, a helyi fuvaros jólelkű leányával, aki vonzalma jeléül megajándékozza egy pár vadonatúj lúdtalpbetéttel. Szerelem, házasság, boldog happy end és magabiztos író.

- Hát ez sem tetszik? A lúdtalpbetét helyett írjak sérvkötőt?

- Ember! Hát maga nem a Tejút rendszerben él?  Nincs egy szemernyi önkritikája? Az író azzal a szándékkal ül le írni, hogy remekművet, maradandót alkot! Mondom, az író. De maga…? Fogalmam nincs, milyen szándékkal. Megérzése szerint melyik írása marad meg az irodalomtörténetben? Vagy legalább, melyikre fognak emlékezni másnap is? Milyen életre szóló tanulságokkal és útmutatásokkal teszi magát halhatatlanná?

- Én azt hittem…

- Hitte? Hinni a templomban kell! Ráadásul jó néhány írásában saját magát hozza ki hősnek. Méghozzá olyan szánalmasan, hogy arra az öntömjénezés előkelő kifejezés, én inkább „égett zokni füstjének” nevezném. Például ez:
„Érettségi után mi, fiatal lányok, hárman kerültük a TSZ- irodára bérelszámolónak. A szorgalmam és képességeim alapján én lettem a másik kettő csoportvezetője, de ennél többre voltam hivatott. Tanulni kezdtem! Summa cum laude eredménnyel végeztem a kéthónapos esti segédkönyvelő tanfolyamon. Ismét kiemeltek, immár másodkönyvelői posztra. Megváltozott körülöttem a világ, a munkatársaim felnéztek rám. Amikor nyugdíjba vonult a könyvelő, én léptem a nyomdokába. Istenem, milyen szép, és mégis felelősségteljes pálya könyvelői! Magas emberismeret, intelligencia, szakmai tudás és logika szükségeltetik hozzá! Amikor megszűnt a TSZ, a vezetők vállalkozást alapítottak. A  küldöttségük felkért, hogy vállaljam el a Tervezési és PR Osztály csoportvezetői állását. Elérkezett életem nagy pillanata. Nagy felelősség négy ember munkáját koordinálni, de úgy döntöttem, nem foszthatom meg a közösséget magamtól. Elvégre én is csak EMBER vagyok!”

- Nem értem, mi ebben a dicsekvés. Négyegészhéttel érettségiztem, de még csak említést se teszek róla. Érzem én, a szerkesztő úr nem akarja kiadni az írásaimat. Pedig én író akarok lenni! Író akarok lenni!

- Na, ne pityeregjen, ne itassa az egereket. Ezeket az irományokat próbálja meg elsütni a Nyugdíjas Háziasszonyok Írószövetségénél. Meglátja, ott igaz barátokra talál!

- Nem! Én igazi író akarok lenni! Kérem, könyörgöm, segítsen nekem! Árulja el, melyik a legsikerültebb novellám, és, hogy miképpen írjam át közölhetővé!

- Legsikerültebb novellája, az sajnos, nincsen. Inkább azt nézzük, melyik van legkevésbé elcseszve. Hmm… hmmm… itt van a két nyugdíjas, Pista bá’, meg Lali bá’ kerítés-vitája:

„- Ne legyen Pista a nevem, ha ezt tovább eltűröm! Tagadod-e, hogy átdől a kerítésed a mezsgyehatáron, az anyád keserves úristenit? Ehun e, itt a függőón. A tetejihez illesztem, oszt nézd csak, nyóc centit kihasít a telkemből. Visszadűtöm, ha addig élek is!

- Ne, te, ne! Nekem meg ne legyen Lajos a nevem, ha hagyom! Te beszélsz kerítésről, ebadta! Nézd mán meg a birsalmafád ágát! Huva lóg a’? Na, huva? Az én fődemre! Méghozzá nem nyóc centit hasít ki a telkembül, hanem tizenkettőt. Ha tudnál számolni, mánis hallgatnál. Visszadűtöd, visszadűtöd! Én meg levágom a birsalmaágadat!”

- Ne rázd az öklödet, ebadta, mert megbánod!

- Még te beszélsz, te agyalágyult? Te meg a kapát rázod!"

Hát nézze, ez így ahogy van, csapnivaló, de a konfliktus kidolgozáshoz van egy kis érzéke. Írjon közérdekűt, és szerencsésebb lenne, ha ezzel a vehemenciával inkább két történelmi alak vitáját írná meg.  

*    *    *

- Jó reggelt, szerkesztő úr! Elhoztam az átdolgozást.

- Jó reggelt. Legyünk túl rajta mielőbb. Olvassa fel!

- Ahogy kívánni tetszett, a vitát átírtam történelmire:

„- Ne legyen gróf Széchenyi István a nevem, ha szó nélkül hagyom eme galádságot! Tegye szívére a kezét kigyelmed, és igaz böcsületére vallja meg, átdől-é a kerejtése a mezsgyehatáron? A tetejéhez illesztett függőón tészen bizonyságot, hogy kigyelmed negyed rőfnyi csíkot elvész a földemből. Istenemre esküszök, visszadöntöm, ha addig élek is!

 - Hátrébb az agarakkal, méltóságos gróf úr! Ne legyen Kossuth Lajos a nevem, ha e gyalázkodást tovább tűröm! Mielőtt az én kerejtésemet pocskondiázná, vesse méltóságos tekintetét saját birsalmafájára! Annak az ága az én földemre nyúlik másfél arasszal, ami annyi, mint négy es fél tenyér, vagy tizenhárom es fél hüvelyk, - ahogy jobban tetszik. Ha pedig főméltóságod bedönti a kerejtésemet, a magyarok istenére esküszöm, lefűrészelem a birsalmaágát!

- Donner wetter sacramentum! Kormányzó úr! Ha tovább rázza az öklét, olyat tészek, hogy magam is megbánom! A kigyelmed kerejtése egész hosszában átdől, az én birsalmafámnak pédig csak egy ága nyúlik átal negyed rőffel! Kevesebb földet vészen az el, mint a kigyelmed kerejtése!  

- Jeges teringette! Főméltóságod bort iszik és vizet prédikál! Magyar ember az öklét rázza, ha mérges, nem pédig kardot, mint főméltóságod. A mérésnél meg fiskálisságot érezék, ami inkább lészen az én reszortom. Mert nem lészen mindegy, hogy főméltóságod melyik rőffel méri az ág átlógását. Ha régi budai rőffel, tán igazsága vagyon, de ha bécsi rőffel - ahogyan gyanítom -, annak másfelszer annyi a hossza. Hogy az a mennydörgős mennykő csapjon belé…”

- Állj! Állj! Ennyi elég! Így már jobb, de még mindig nem elég közérdekű, és nem ártana bele egy kis hazafias felhang. Mi lenne, ha nem a kerítés miatt vitatkozna ez a két derék magyar?

 

*   *   *

 

Zsákszabolcsi Krónikás Mária: Géniuszok harca

Történelmi regény

 

Előszó:

A tisztelt olvasó még nem sejtheti milyen nagy értéket tart a kezében! Zsákszabolcsi Mária - aki történelemi küldetése tudatában vette fel a találó Krónikás nevet  – egyéni alkotói stílusával élesen elhatárolódik a kortárs íróktól. A Géniuszok harca című izgalmas regénye a Hazánk sorsát meghatározó két történelmi személyiség bizalmas vitáját mutatja be. Az alkotó folyamatosan csiszolta a szereplők karakterét és a cselekményt, majd a végtermékben összesítette és egyesítette számos korábbi novellájának tanulságát.

Zsákszabolcsi Krónikás Mária könyvét nem lehet letenni!

A szerkesztő

 

 

Kossuth házvezetőnője, Sára asszony, apró kockákra vagdalta a hagymát. A vágódeszkát még mátkájától, Földes vitéztől kapta. Józseftől, akivel az ő későbbi ura, István megvívott a kisteleki csárdában, a Kóbor-jóborban. - Milyen másképp alakult volna az életem, ha… - de hagyjuk! – törölt ki a szeméből egy csillogó gyémántcsöppet. Épp a piruló hagymára szórta a paprikát, amikor valaki nótába kezdett az ablak alatt: „Kossuth Lajos azt izente…”

- Csönd legyen, a keserves úristenit! Nem izentem semmit! – kurjantott a tornácról kihajolva pulykamérgesen a nevezett  – Még, hogy elfogyott a regimentem! Rosszhírét keltik az embernek! Épp most, amikor vendéget várunk…

- Esik eső, karikára, Kossuth Lajos kalapjára… - folytatta az előbbi hang.

- Elég legyen már! Nem köll a karika, nem köll az áldás, az esőt meg hagyjuk a kukoricának! Vendéget várok, csöndet akarok, punktum! – Aztán hirtelen szívélyessé váltott  – Ááá! Micsoda meglepetés! Hát a méltóságos gróf úr nótázott a kapunk előtt? Milyen jó hangja van! Kerüljék beljebb! A Magyarok Istene hozta szerény hajlékunkba! Hé, emberek! Megjött Széchenyi gróf!  Csatolja le a kardját, nagyméltóságod, aztán üljünk ide a tornácra. Igyék egy kupa hideg sert, amíg készül az ebéd.

- A ser biz’ jól esne, kormányzó úr! A szakácsnak meg szóljon, az ételből nehogy kifelejtse a sót. Nem magyar az étek só nélkül.

Alig, hogy helyet foglaltak a hosszú kanapén, zajongás támadt a kapunál: - Futár! Megjött a harctéri futár!

Jóképű legény ugrott le a gőzölgő ménről, csámpázva a tornáchoz futott. Kossuthnak nyújtott egy nagy, pirospecsétes levelet.

- Egyenesen Klapka tábornok úrtól hoztam a kormányzó úrnak!

- Köszönöm, Jancsi fiam! Fújd ki magadat a konyhában, és pihentesd a lábaidat. - Ejnye, mi baja lehet a lábának – morfondírozott Kossuth, akinek minden katonája kedves volt – tán a felesége, Juliska kifelejtette a csizmájából azt az izét, azt a betétet?

Feltörte a pecsétet, és egyre gondterheltebb ábrázattal olvasta a híreket. Széchenyi diszkréten elfordult, de a kormányzó elébe tette az írást.

- Olvassa nagyméltóságod! Rövidesen úgyis megtudja mi áll benne. Annyi mán a baj, hogy Dunát lehet vele rekeszteni!

- Nono! A Dunát csak ne rekesszék el, hadd járjanak a hajók, mindegy, milyen zászló alatt!  

A levelet kezdte betűzni.

- Klapka segedelmet kér! Ágyúkat, puskákat, meg kvártély a katonáknak és lovaknak. Van-é erre pénze a Szent Magyar Hazának, kormányzó úr?

- A könyvelőnk szerint a kincstárból futja. Tudja-é főméltóságod, milyen szép és felelősségteljes a könyvelői pálya? – élénkült fel Kossuth - Magas emberismeret, intelligencia, szakmai tudás és furfang szükségeltetik hozzá!

Mentés szolgák jókora térképet terítettek az asztalra. Mindketten belemerültek a tanulmányozásába.

- Aha! Itt állanak a mi csapataink, emett meg az osztrákok. – bökött oda Széchenyi - Ha megenged egy megjegyzést, a seregeinket nem oszlopban kéne felállítani, hanem vonalba, hogy minél hosszabban lezárják a határt. Mintha egy kerejtést alkotnának…

- Ehhez csak helyeselni tudok, nagyméltóságos uram. Ellenben ügyelnünk köllene, nehogy a kerejtés átlógjék osztrák területre. Az átlógásból mindig bajok szoktak támadni.

- A számból vette ki a szót, kormányzó úr! Az osztrák vezérkar itt állomásozik egy birsalma ligetben, a térképen alig félrőfnyire a huszárjainktól. Egy váratlan rohammal bevehetnék őket, osztán miénk a győzelem!      

- Nono! Várjunk csak! Nem mindegy, hogy nagyméltóságod melyik rőfmértékre gondol! – aggodalmaskodott Kossuth – Mert ha a régi budai rőfre, az rövid, ekkora távon a huszárok rajtuk üthetnek. De ha főméltóságod a másfelszer hosszabb bécsi rőfre gondol, olyan távból már nem éri váratlanul az osztrákokat a roham, és inkább ők ejtik foglyul a magyar huszárokat…

- Hogy az a mennydörgős mennykő csapjon belé…

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap