A római sétány fái közt
éjbe vész a trombiták dala,
az emberi lélek vigaszául
még kondul egyet
az óesztendő szava.
Jövőbe szökken a múlt,
az óév fájó perceire
írként borul a fátyol,
az igaz lelkek szívébe
vigaszt varázsol a hit,
mely gyámolít és átsegít,
jutalmat oszt, és meleget áraszt,
s a téli hidegség fagyába zárva
nem hagyja árván a hontalant.
Odébb a hidak hideg zugába bújva
zavaros vodkát és ecetes lőrét kortyolnak
„a semminél többet ér” tisztelettel:
az imbolygó gőzös éjszakában
a felejtés felér egy hősi tettel.
És csak szól, csak szól a trombiták hangja,
az óesztendő szennyét lassan eltakarja.
Gyula, 2006. január
Forrás: Polísz, 2009. 111. szám
Magyar Irodalmi Lap
Hozzászólás ehhez
- A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges
