Iancu Laura Momenta vitae - Halhatatlan Nagyanyámnak

Szerkesztő B, p, 05/25/2018 - 00:06

 

 

 

 

 

Ereszd el a kutyát! szólt esti fáradt hangon bátyámra apám, és pipára gyújtott, minden módját megadva neki. Majd a tűzhely elé ült, és meredt szemekkel ábrándozott a füstbe, s mert ma magam is ezt teszem, hát tudom, hogy az élet megrontója volt apám szokása. Felhők ereszkedtek fejünk fölé, és tompult a fény. A kutya vonított örömében, bolondul szaladgált az ajtó előtt, nagyokat csapkodva reá. Négyen nekifeszültünk az ajtónak, és repdestünk a tekintetek találkozásában. Majd jéggé fagyott orral markunkban a meleg kályhához futottunk koldulni. Édesanyám, mint egy néma angyal, észrevétlenül járta a szobát fel s alá. Mozdulatlan volt a lét, és akadozott az élet rendje. A csontig égett gyertyaszagra anyám, a fényhordó, serényen átszaladt a tisztaszobába, a virágos ládából elővett egy szál gyertyát, és megtoldta az élet fényét. Mert biz ahol sötétség uraskodik, a rossz szellemtől egész a jó, de tolvaj szellemig mindahány megkísérthet. Ha pedig a kutya szabadon van, a világ rendje úgy kívánja, gazdát csak halálhír zaklassa kiérdemelt álmában. A ház ura, apám dologba fogottan morzsolta a tűz-melegtől vörösre pirított arccal a kukoricát. Elvétve köhögött egyet-egyet. Mi tudtuk, ez olyan jelzés, mint a vonatérkezést daloló melódia: csutkát hajít apuka, mert pucérra fosztódott. Háta mögött a csutkákból épült a kút a fiúk keze alatt, minek egy volt a célja, és az nem egyéb, minthogy leomoljon és kezdhessék elölről. Cecu, a legkisebbik öcs, ujjongó nézője volt az eseménynek, Csipecske keresztbe rakosgatta a csutkákat, Edi pedig azokra épített, szintén keresztbe , de az ő oldaláról nézve. Én, csak leány lévén, anyám szoknyáján Babszem voltam, jobb kezének jobbik éne. Ez a szoknya a szövőszékbe ült télen, ott őszült meg anyám, s valamit mind elveszítettünk akkor. Anyám a kelleténél odébb hajította a motollát, hasra feküdten érte csúsztam a szövőszék alá. S ahogy emelkedtem, a szoba zaja vállaimmal magasodott és hirtelen feltámadt a bábeli zűrzavar. Összeszorított foggal, mintha sárkányt fogott volna vissza apám, a kukoricaszemekbe markolt, s mint végítéleten a pelyvát a terméstől, magasra emelve megszelelte. A szövőszék is, mint vihar miatt hajó, csapkodott bolondul lovas szekérbe átcsapva. Mert védőbástyánk volt a zaj. Azonban a természetes hangok között egy afölötti hang szólózott félrehallhatatlanul. Tudtuk, hogy nem feled időnként kísérteni egy hang, de hallani nem akartuk. Azt értettük, hogy a harangszó elveri a vihart, de hogy anyóm miért énekel, ha magához hív: nem fogtuk fel. Egymás tekintete elől bujkálva, mélyen sóhajtoztunk, és magunkban elsírtuk születésünk momentumát annak minden szövődményével. Mint egy repülőgép füstje az égen, úgy iramodik Edi bátyám anyám felé, és földre hullott fejjel nyöszörgi: Édesanyám, valahogy úgy fáj a hasam! Már tegnap kínzott, és most itt van, tedd a kezed, ugye, fáj!? A két öcs a föld s koruk dolgaival bajlódott, hallásuk nem volt még a zsoltárokhoz, s a hang őket mindössze a semmire kötelezte. A vészhelyzetben kinyílt egy bicska, mert anyóm nemcsak a szomszéd szobát lakta, de egész a közös ablakhoz tapadt, s férfiasan zsoltározott valami nehéz dallamú, idegen hangzású éneket. Mint puskazajra a vad, fölriadtam, körültekintettem, és kiskatonás bátorsággal apámhoz vágtattam. Szentségi határozottsággal emlékeztettem: Kend ma azt mondta, ha pálinkát hozok, estére mesével altat, az ital megívatott, a mese, mint látom: hetedhét országon maradt! Maga ez otthon parancsnoka, történjen, miként mondotta! De anyóm nem tágított. Becsületesen rájátszott magányára, hisz nem egyszer háborút a világra s halált a család sorába jövendölve csalogatott alvásra. Tizenegy szülöttje közül a tizenegyedikre jutott a sor éjszakára. Ám a szülők sem szültek potyára, s az Isten is úgy rendelte, hogy gyermek legyen a visszafogottság karizmája anyóm ajkán. Palika! Palika! Há valami gyermekfélét nem küldesz-e bé! Isten bizony, úgy nem bírok elaludni! kiáltotta szobájából. Végigfutott testünkön a hidegverés, apánk csattogott tovább, mint Ninive népe a bűnben, mert nem volt leányálom anyóm látomásaiból hajnalt érni. A mese ígérete mese volt, Edi hasa tán sosem is fájt, csak a feje, nékem kellett a cethalba menekülnöm. Lépj a csizmámba szólt apám, mintha lelkifurdalásos hangon. Anyám az ajtóig ment, leakasztotta kötött szvetterét, vállamra terítette, mint Isten csillagos leplét a földre, ajtót nyitott, és elindultam. Anyóm ajtajáig a világmindenség kísértett meg. Én voltam Ninive, voltam én Jónás, de maga Babits is, én voltam a hitetlen. És itt, a két világ között magamra ismertem. S a két szoba, két jobb latorként szárnyal a Középső Kereszt körül könyörületért esdekelve. Valamit súgtam az égnek, s a földre gyermek-mérget hánytam. Anyóm életfa volt. Szenvedett, ha tudását nem ojthatta hajtásaiban. Kívülről valóban kísérteties volt hallgatni őt, de ott bent, azok az éjszakák mind Sión-hegyek voltak. Boros leheletében hatalmasat nyújtózkodott a hit. Avval ölelt minden éjszaka. Pesten a tudomány megírta: anyóm hallucinációnak hitt szavai, életté meredt dallamai voltaképpen a latin liturgia maradványai. Anyómat igazán Pesten ismertem meg, ki annyiszor világgá indult az erdőnek, hogy Magyarföldbe süppedjen, de útja örökké Magyarfaluban kötött ki.

 

 

Megjelent: Polísz, 2005, 79. szám

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap