Húzza a cigány akkor is

Kő-Szabó Imre, h, 11/20/2017 - 00:11

           A Szepi kocsmája nem egy sima falusi kocsma volt, annál egy kicsit több, városiasabb. Ugyanis Szepi, ez volt a beceneve, becsületes nevén ifjú Szepesi László, ugyan abban a faluban született és a régi kocsma az öreg Szepesi bácsié, az apjáé volt, ezt örökölte meg az öreg halála után. Akkor ez az italmérés csak egy helyiségből állt. Az ajtótól jobbra volt a kocsmai bádogpult. Benne nagy kerek tégelyek. Ebben volt a fehér és vörös folyóbor. A kettő között a pult alatt a tárolt szódavízies palack, álló kivezetője a pult tetején, rajta a szódásüveg spiccelője. Az öreg Szepesi bácsi itt mérte a fröccsöket, hosszúlépéseket, ki mit kért. Abban az időben kezdtek sört is mérni, de azt még a begurított fahordók csapra verésével poharazták.

           A pult mögött hátul egy magas üveges szekrény, benne a boros poharak, sörös korsók. Akkor még a pohár sört is kisebb, füles korsókban mérték. Meg az úgynevezett „féldecis” poharak, mert a betérő falusi ember olyan „kerítés szaggató” erősségű pálinkából biztosan lehúzott egy-két felest, hogy megalapozza azt a bizonyos kocsmai hangulatot, ha már betért ide egy szusszanásnyi pihenésre. A kocsma másik részében asztalok, székekkel, de az egyik utcai fal mellett, olyan könyöklő féle, keskeny polc futott, vagy három méter hosszan. Arra használták, ha a betérő csak hörpinteni akart és már ment is tovább, ide rakta le poharát, hogy kéznél legyen. Aztán a használat során kiderült, hogy az ilyen futó betérők ezt nem nagyon vették igénybe. Más lett a szokás. Még ma is megfigyelhető az ilyen jellegű italmérésekben, hogy a betérő, kikéri a felesét, a kocsmáros leteszi eléje a pultra, ő pedig addig egy lépést sem tesz, amíg fel nem hajtotta. Legfeljebb addig vár, amíg a kocsmáros visszaadja a visszajárót.

           Az öreg Szepesi bácsi kocsmájában hajópadló volt, melyet felolajoztak. Így nem porzott, egyben fogta a koszt is, könnyű volt felseperni, másféle karbantartást nem is igényelt.

           A kis Szepesi fiú itt nőtt fel, ide járt haza az iskolából. Amikor már nagyobb volt, a nagykorúság határán, az öreg Szepesi bácsi bevonta a kiszolgálásba. Jó kocsmárost akart faragni a fiából. Mondta is: - Jegyezd meg, előbb iszik a magyar, mint eszik. Tehát a kocsmára, mindig van igény, legyen bármilyen éra, politikai viszony. A kis Szepesinek tetszett is a kocsmárosság, de valahogy nem így képzelte el ezt az egészet. Mondta is az apjának, hogy alakítsák át a kocsmát, de az öreg hajthatatlan volt. Érezte, itt megállt az élet, nincs mit tenni, úgy döntött, elmegy Pestre, hátha ott több szerencséje lesz. Ebből a kirándulásból tíz év lett.

           Hazajött, mert az öreg Szepesi bácsi meghalt. Bezárt a kocsma. A faluban nagy üresség keletkezett. Megszűnt a centrum, az a hely, ahol fröccsök kíséretében szokták megváltani a világot. A szomjas emberek csak a zárt ajtót látták és arra gondoltak, mikor nyílik ez ki még egyszer? Száraz szájjal ténferegtek az utcán.

           -A víz nem oltja a szomjat! – mondták a borivó falusiak.

           A fiú – Szepesi László – hazajött, először apja temetésére, aztán meg végleg. Úgy döntött, a pesti tapasztalatokat majd kamatoztatja. Csinál ő itt egy olyan kocsmát, hogy híre megy a környéken, majd jönnek ide vendégek máshonnan is. A döntést tett követte, először is egy nagy átalakítást csinált. Megtartotta a söntés részét, ez emlékeztetett a régi kocsmára. Nyitott egy belső helyiséget, amely már olyan pincéres kiszolgálással működött. Mégis másabb az, ha a vendég rendel, és nem kell a pultnál állnia, kihozza a pincér. Később egy kis konyhát is rettyint majd hozzá, házias ételekkel, tervezte el. Ennek egyelőre az átszervezés során, csak a helyét szabták ki. Aztán ebbe a belső helyiségben, szombatonként cigányzene szól majd. Meg is fogadta az Orsós bandáját, akik itt a faluban szoktak muzsikálni, főleg lakodalmakban. Az Orsós Sanyi volt a prímás, a bandában volt egy cimbalmos, a Frici, egy brácsás a Janó és a nagybőgős, a Dezső. A banda életkorban már közel volt a hatvanhoz, de igazi cigányzenét adtak. Szinte vérükből folyt a zene, szívvel muzsikáltak. Ezeknek a szombati napoknak, melyek sokszor a késő éjszakába is belenyúltak, híre ment a környéken. A szomszéd faluban lakott Kovács Pál kőműves, vállalkozó. Nem csak a munkájáról híresült el, de ismerték mulatozó kedvéről is, főleg lakodalmakban eresztette meg érces, bariton hangját. Neki kapóra jött ez a Szepi féle kocsma, zenés estéi. Ugyanis lakodalom a szomszéd faluban öt-hat volt évente, de itt most már minden szombaton kedvére vigadhatott. Meg a közönséget is vonzotta Kovács Pál vállalkozó uram, szombat esti mulatozása. Ment is ez kisebb, nagyobb megszakításokkal egy-két évig. Azért néha a munka is fontosabb volt a vállalkozónak, mint a szombat esti éneklés. Egyik ilyen jó hangulatú mulatozás során Kovács Pál bőségesen kifizette Orsós Sanyi bandáját.

           -Ezt azért kapjátok, mert eddig mindig kedvemre húztátok! – mondta Kovács Pál. – Aztán azt is beleszámítottam, hogy a temetésemen majd ti muzsikáltok, mert zenés temetést akarok. Húzza a cigány akkor is, amikor átsétálok a túlvilágra!

           -Hol van az még? – kérdezte Orsós Sanyi, mosolyogva.

           -Jó ha előre levan rendezve! – mondta Kovács Pál. – Ezt legalább még életem során elrendeztem! – összegezte megnyugtatólag.

           Aztán mindenki úgy tudta, a temetési zene fizetve! Teltek a napok, sőt az évek is. A fiatal Szepi kocsmája, lassan visszarendeződött a régi falusi kocsmává. Hiába a falu az csak falu maradt, hiába erőlködtek. A cigánybanda is sokat betegeskedett, hol az egyik hiányzott, hol a másik. Kovács Pál uram is elmaradozott, fárasztotta a rendszeres mulatozás.

           Néha, külön szervezésre akkor került sor, ha a Szepi fiúnak kedve támadt egy kis összejövetelre, akkor népesült be a kocsma. Ez azonban olyan őszi mulatozásféle volt, amikor a házi kertekben szüretelt szőlőből készült must kiforrt. Hoztak egy-egy üveggel, kóstolónak, de inkább a kifőtt törkölypálinka volt a sláger. Ebből aztán nem ritka volt az ötvenfokosnál erősebb, amely úgy hanyatt vágta a mulatozókat, hogy sokszor nem is tudták merre kell majd hazamenni. Hajnal felé az utcán, több, szótlanul botorkáló férfiember száma jelezte, az est sikerlistáját.

           Egyik ilyen mulatozást követő napokban keringett a hír a két falu utcáin, hogy Kovács Pál uram, ágynak esett. A körzeti orvos már többször volt nála, kórházba kellene mennie, de ő erről, hallani sem akart. Így telt el egy hét, amikor a mentő mégis elvitte.

           A kocsma csendes lett, Szepi sem érzett erőt magában, hogy újabb összejövetelt szervezzen. Egy hét után jött a hír, hogy Kovács Pál uram, jobb sorsra szenderedett.  A mindenható hetvenöt évet engedélyezett számára, hogy a földi lét során, elénekeljen pár nótát, saját vigaszságára.

           Meghalt.

           Elkezdték szervezni a temetést. A sírhely az megvolt, az apja mellé temetik, elfér ott békében. A kíváncsiság a faluban ott kezdődött, hogy zenés temetés legyen-e és az Orsós Sanyi bandája hegedüljön, vagy sem, mert az köztudottan már régen ki lett fizetve, de ezzel most baj volt. A bandából csak a cimbalmos élt akkor már. A többiek korábban búcsút mondtak ennek a földi létnek. A cimbalmos, azzal a zeneszerszámmal, egymagában semmit sem ér ott a sír mellett, csak cincogás lenne a vége. Igaz banda kell, mert csak akkor szól a zene.

           A cimbalmossal Kovács Pál uram özvegye beszélt.

           -Most mi van? – tette fel a kérdést, így szimplán. – Ki van fizetve! – erősítette meg a korábbiakat és fekete ruhájában kérdően széttárta a karját. A cimbalmos, a Frici megígérte, hogy összehoz egy bandát. A prímást, a kis Ferit Talabér faluból, a Rezsőt, a bőgőst, meg a csacska kezű Janikát, mint brácsást Szederkertből elhozza, kontrást majd csak talál valahol. Eltelt egy hét, jött a cimbalmos és azt mondta, kell még ötvenezer forint és akkor kész a banda.

           Az asszony gondolkodott a váratlan fordulaton, de úgy döntött:

           -Legyen meg a dalos Kovács Pál férjuramnak az akarata! Ezen már nem múlik!

           Megegyeztek. A temetés napján ott volt a banda, meg a bandához tartozók sokasága. Úgy tűnt, mintha cigány temetés lenne, pedig csak a kíváncsiság hozta őket ide, meg arra számítottak, hogy a temetés utáni halotti toron, ők is részt vehetnek. Talán ez lesz az utolsó mulatozás Kovács Pál uram, földi tartózkodása idején.

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám


 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

Inter Japán Magazin

Turcsány Péter honlapja

Jankovics Marcell honlapja

Papp Lajos

Magyar Irodalmi Lap