A huszonkét hold

Fehér József, h, 07/09/2018 - 00:04

 

 

 

 

Jóvágású, zömök fiatalember ront be a verandára, hullámos, fekete haja a nagy sietségtől izzadt homlokába lóg. Napbarnított, izmos testén rövid ujjú, szakadt, kockás inget, foltozott nadrágot és kopott bőrcsizmát visel. Istállószagot hoz magával, csizmája szélén pedig friss trágyadarabot.

Lehet vagy húsz éves. Markáns, kreol arcát megvilágítja a szőlőlugas résein áttűző, délelőtti verőfény. Mélybarna szemeivel ide-oda néz; tekintete feszült, ideges. Láthatóan keres valakit. Úgy markolja a kezében lévő barna nyelű vasvillát, mintha ölni akarna vele. 

Hamar észreveszi az apját, aki a verandát tartó, egyik fehérre meszelt téglaoszlopnál sámlin ülve nagy fűzfakasba morzsol kukoricát. Szaporán jár a két ráncos kéz, ahogy az egyik kukoricacsövet a másiknak feszíti, s az aranysárga szemek zörrenve pattannak szét a kasban.  Az öreg is észreveszi a fiút (mert jó füle van még neki), de úgy tesz, mintha nem is látná. Zsírfoltos kalapját a homlokába húzza, és belemélyed a morzsolásba. Szinte eltűnik a fényesre kopott bekecsében. Nincs kedvére a várható beszélgetés; hetek óta másról sem beszélnek, csak arról a redves földről… Arról, amit egy élet verejtékes munkájával szedett össze apránként. Nem akarja megérteni ez a Pali gyerek azzal  a konok fejével, hogy nem adhatja neki mind a huszonkét holdat. Mi maradna akkor a többinek? Tehet ő arról, hogy tíz gyereket adott neki az Úristen? Elégedjen meg legidősebb fia is azzal a két holddal, amennyi neki jár.

A fiú most arra vár, hogy a morzsolásból fölnézzen az apja. De az öreg lesüti a tekintetét, jelezve, hogy nem akar vele beszélni. Hogy lehet egy apa ennyire megátalkodott, mérgelődik a fiú. Kisgyerek kora óta neki segédkezik. Úgy dolgozik itt, a tanyán, mint egy cseléd. Jussa van neki ahhoz a földhöz! Dolgozzanak meg érte a testvérei is!

A hegyénél fogva markolja meg a vasvillát, és a barna nyél végét határozottan odaüti a veranda földjéhez. A hangos koppanásra most föl kellene néznie az apjának, de nem néz föl, mintha megsüketült volna.

- Apám… – szólal meg Pali, hangjában feszültség vibrál.

Az öreg erre sem néz föl (minek nézzen, úgy sem tudnak megegyezni; jól ismeri a fiát, az ő vére, Csókási vér), és rendíthetetlenül morzsol tovább. A kukoricaszemek erősödő zörrenéssel verődnek szét a növekvő, sárga halom tetején. A fiú legszívesebben belerúgna abba a rohadt kasba, hogy szanaszét guruljon az a sok morzsolt kukorica. Látja ő, hogy előle az apja most a morzsolásba menekül.

- Apám!…- mondja most már hangosabban. – Beszélnünk kéne.

De az öreg még jobban belemélyed a munkába.  Elutasító hallgatása fölbosszantja Palit; a szeme villámokat szór, és  az apjára üvölt: - Legalább nézzön mán rám!

Csókási érzi, tudja, hogy nem kerülheti el a beszélgetést, és lassan a fiára emeli megfáradt tekintetét. Nagy fekete szemei tele vannak szomorúsággal. Legszívesebben elsírná magát. Ha tehetné, legidősebb fiának adná ezt a kis birtokot, de nem teheti. A hülye fejét ennek a kölyöknek, hogy nem érti meg! Annyira összeszorítja fogait, hogy arcizmai belerezdülnek. Amikor megszólal, a hangja tele van keserűséggel. – Miről is kéne beszélnünk? – kérdezi, de a kérdés megbicsaklik a levegőben.

- Miről-miről!? – emeli föl gúnyosan a hangját Pali.  – Mintha nem tudná!… Jól tudja azt maga! …Kéne az a huszonkét hold.  Nagyon kéne…

Az öreg barázdált arcán egy izom rángatózni kezd, rendkívül idegesítő ez a számára, leteszi hát a két cső kukoricát a kasba, és a rángatózó izomhoz nyúl. Ezzel a mozdulattal most időt és erőt szeretne nyerni, de nem sikerül. Pali jelenlétében mostanában mindig feszült, ideges lesz, és összerándul a gyomra. Ütni, ordítani bírna. Sokszor már azt sem tudja igazán, hogy magára haragszik-e, amiért ennyire tehetetlen, vagy a fiára, vagy erre a könyörtelen világra, amelyik szembefordítja őket egymással.

- Mögmondtam mán – üvölti -, csak az a két hold jár neköd! A többi a testvéreidé. Né akard, hogy kisömmizzem űket! Azt szeretnéd, ha fődönfutók lönnének?…

Úgy érinti Palit a kérdés, mint egy arculcsapás. De képtelen azonnal válaszolni, mert az apja nem hagy rá időt. -… Hogy adom majd férjhöz a húgaidat, ha égy holdjuk sé marad?

Pali levegő után kapkod, és az arca lángvörös. - Értse mán mög azzal a makacs fejivel – üvölti, és a villát a veranda földjébe vágja -, ha Balogh Esztit hozzám adják, mán negyvennégy hold fődem lösz. Huszonkét holdat Esztivel adnak. De ahhoz, hogy feleségül vöhessem, legalább ennyit neköm is vinnöm köll a házasságba.

- Értöm én, fiam – sóhajtja az öreg -, hogyné érteném. De té is értsd mög, hogy rajtad kívül még kilenc gyerököm van!

- Ha mán révbe értem, ha mán mögnősültem – rázza meg az apját vállánál fogva  - , jó testvérhöz illően gondoskodnék rúluk.

Csókási bólogat. - Hogyné fiam, hogyné – mondja, és kényszeredetten fölnevet.

- Nem hisz neköm, apám?

- Ha Balogh Esztit azzal hitögetted, hogy mind a huszonkét hold a tiéd lösz, hogy higgyek én neköd? Hogy?…

A fiú egyik lábáról a másikra áll; a lelke mélyén tudja ő, hogy lehetetlent kér, hogyne tudná. De szeretné kiharcolni magának. …Mert imádja azt a lányt, majd megvesz érte. Imádja szépségét…, édes nevetését…, rezzenő, fehér húsát a feszülő pruszlik alatt.

Fölsóhajt. - A szavamat adom, hogy gondoskodom a testvéreimrül. A szavamat adom.

Az apja legyint rá; jól ismeri a fiát. Szép szóval, hízelgéssel bármelyik fehérnép eltérítheti minden szándékától.

-…Vagy írást akar? Írást a saját véritül?

Az öreget mintha szíven szúrták volna, keservesen fölsóhajt (tudja az ő fia, hogy mivel üthet rajta), majd bánatosan megrázza a fejét. – Nem, azt sem!

-… Akkor mit?!

De Pali kérdése válasz nélkül lebeg a veranda oszlopai között.

- Akkor verje mög magát az Isten! – kiáltja apjának; a szeme vérben forog, és eszelősen kiszalad a verandáról. - Mögölöm mindet, motyogja, mögölöm, hogy égy sé maradjon!

Csókási nem hallja a fiát (talán jobb is!); s megtörten néz utána. Ilyennek még nem látta. …Az a lány az oka mindennek! Elvette a Pali gyerek eszét. El, teljesen!

A szíve nehéz, a lelke tele van fájdalommal, és nagyon fáradtnak érzi magát. Mintha minden beszélgetéssel kitépne a lelkéből egy darabot a fia. Remeg a gyomra, éles fájdalom hasít bele, egészen a szívéig hatol. De nem adja meg magát - se a fiának, se a sorsnak. Az oszlopba kapaszkodik, és fájdalmasan fölhúzza magát.

         Épp akkor lép ki a konyhából a felesége; a nyöszörgő férfihangra fekete, kendős fejét odafordítja, apró, szürke szeme hirtelen tele lesz aggodalommal. – Mi történt magával? – kérdezi, mert magázza a férjét; az asszonynak így szokás. Kezéből a vasvödröt gyorsan leteszi. Hirtelen kilöttyen a zsíros mosogatólé, amit a malacoknak szánt, de most nem törődik vele; az ura rosszul van, segíteni kell neki. Meg ne haljon, mihez kezd majd egymaga a tíz gyerekkel! A föl-följajduló férfihoz ugrik, nehéz, sötétszürke szoknyája csak úgy lendül utána, és átölelve fölsegíti. – Már megint veszeködtek? – mondja szemrehányóan. – Feküdjön lé, kihozatom az orvost!

- Né – nyöszörgi Csókási -, né! Köll a szekér a gyeröknek; bemögy vele délután a faluba, a lányhoz.

- Mönjön be lóháton! – mérgelődik az asszony. – Maga fontosabb neköm, mint az a kis… - harapja el a mondatot, de a férje is tudja, hogy cafkát akart mondani. Amióta csúnyán összeveszett velük Pali a gőgös Balogh lánya miatt, egy rossz szót sem ejtenek hangosan Eszterről.

– Majd beszélök vele – emeli föl az asszony a fejét, és a tekintete megkeményedik -; én adtam neki életöt, hátha hallgat még rám.

A hóna alá nyúl a férjének és a verandán lévő báránybőrrel terített, öreg kanapéhoz vezeti. Leülteti. Aztán a konyhába, a kantaállványhoz siet. A blúza ujjából zsebkendőt húz elő, megdönti a kékmázas kantát, és egy kevéske vízzel a zsebkendőt benedvesíti. Már a verandán van, a kanapénál; sietve kigombolja a férfi mellén az inget, és a szíve fölé csúsztatja a nedves zsebkendőt.

- Szorítsa rá, möglátja, jobb lösz. Ez majd segít. – Közben leveszi a férje kalapját, és a fali fogasra teszi.

- Feküdjön lé, pihenjön!

Csókási úgy, ahogy van, bekecsben, csizmában elhelyezkedik a kanapén, és a nedves zsebkendővel masszírozni kezdi a szívét.

- Jobb-é mán? – simítja meg férje gondoktól barázdált homlokát az asszony.

A férfi bólint rá. Hallani, hogy egyenletesen szedi a levegőt. Erre a feleség megnyugszik.

- Én mög akkor…- igazít  kendőjén - beszélök a Pali fiunkkal. A mosogatólevet úgyis ki köll még öntenöm.

- Jó! – hagyja rá Csókási, de tudja, hogy fölösleges. Ez a fiú már nem az övék többé; ezt már a gőgös Baloghék lánya rángatja madzagon. Szelíd, jó gyerek volt Pali, amíg Esztert meg nem ismerte. Azóta változott meg, amióta hozzájuk jár. Valamivel megetethették szegényt, különben nem lenne ilyen. Biztosan rá akarja tenni gőgös Balogh a kezét a földemre. Kellene neki…, de nem eszik belőle. Nem hagyom – szorítja ökölbe kezét -, ha addig élek is!

Érzi, hogy enged szívének szorítása, már nem markolássza a görcs annyira. Lassan eltűnik a fájdalom a gyomrából, és hanyatt fekve elalszik.

 

Az asszony a malacok óljához ér. Ahogy a vödör füle megcsörren, kiszaladnak a fehérszőrű, kis mangalicák a vályúhoz, az akolba. – Gyertök drágaságaim! Gyertök! – kiáltja nekik, és elhúzva az ólajtón a vasreteszt, belép a kitéglázott akolba. A vödör tartalmát a vályúba önti, és megsimogatja a malacok hátát. – Ti legalább hűségösek vagytok…

- Tán én nem vagyok az?… –  jegyzi meg gúnyosan Pali, amint a trágyás talicskával megáll az ól előtt. A szeméből süt a gyűlölet, ahogy az anyjára néz.

- Én ilyet nem mondtam – húzza ki magát tekintélyt sugárzón Csókásiné. – A té bajod, ha mindönt magadra vöszöl…

- …Mert mindönki engömet bánt: apám, anyám, a testéreim! Mintha az ellenségük lönnék.

- Úgy érzöd, nem vagy az?… Azt kéröd, adjuk neköd a huszonkét holdat; mert belehabarodtál Esztibe. Mi mög mögtűrt cselédök lögyünk nálatok? Ha rosszul szólunk: föl is út, lé is út; möhetünk kódulni. Kódúsbotra akarsz juttatni bennünket?

- Maga sé különb; maga is azt hajtogatja, amit az apám!

Az asszony kijön az ólból, odaáll a fia elé, és a szemébe néz. – Mondok én neköd mást is! Ha annyira szeret az a lány, mögelégszik a két holddal is.

- Értse mán mög, hogy annyiért nem adja hozzám az apja!

- Szöktesd mög! Ha tégöd szeret, elgyün veled. Idővel majd mögbékül az apja. Úgysé viheti a fődjit a sírba.

- Bolondokat beszél maga – rázza meg a fejét Pali. – Hogy töhetnék ilyet? Hogy állíthatnám ilyen nehéz döntés elé azt a tiszta, angyali teremtést?

Az anyja a fejét ingatja. – Vagy nem bízol eléggé a szerelmében, fiam?

- Mán hogyné bíznék! – üvölti Pali. – Az a lány elgyünne velem a világ végire is. Az a lány nagyon szeret engöm.

- No, akkor elgyün veled ide is.

A fiú nem szól, lesüti a tekintetét. Fogalma sincs, hogy erre mit mondjon.

- Arra kérlek – folytatja Csókásiné magabiztosan -, ma lóháton mönj a faluba. Apád rosszul van. Miattad lött rosszul. Löhet, hogy ki köll majd hozni  az orvost.

Pali vállat von, majd bólint, és továbbtolja a talicskát. Csókásiné fölsóhajt. Tisztában van vele, hogy a férje rosszulléte hidegen hagyja a fiát. Sose lesz béke közöttük; sose! De legalább lóháton megy be ma délután a faluba. Ugyan meg meri-e kérdezni a lánytól, hogy eljönne-e vele?..

        Távoli harangszó hallatszik. Delet harangoznak a faluban. Finom csirkepaprikás illata érződik a konyha felől. Kész az ebéd.  A Pali kedvenc ételét készítették a lányok. De hiába hívják bátyjukat, hetykén odavágja nekik, hogy most nem ebédel. Így akarja tudatni, hogy nem ül le velük egy asztalhoz. Így is jó, hagyja rá Csókásiné, rándítva a vállán. – No, gyertök! Több jut majd nekünk!

Körbeállják a nagyasztalt a tágas konyhában. Ott áll már Csókási a szokott helyén, az asztalfőn; láthatóan jobban érzi magát. Leteszi kalapját, megigazítja deresedő haját, imát mond; miután befejezi és leül, a többiek is követik. A felesége kenyérvágó késsel keresztet rajzol a nagy kenyér aljára, majd megszegi. Mindenkinek vág egy darabot. Utána mindegyik tányérba mer az ínycsiklandó illatú, gőzölgő ételből.- Jó étvágyat! – mondja az öreg elégedetten végignézve családján, és belemeríti kanalát  a tányérjába. A felesége ölébe emeli legkisebb gyermeküket, az alig kétéves Juszkát, és a csirkepaprikás levébe mártott kenyérrel eteti. A csöpp lány minden falat után mosolyogva fölnéz rá. Az asztal végén a két kisebb fiú: Matyi és Bandi ezen nevetgél. – Nem ízlik az ebéd? – szól rájuk Csókási homlokát ráncolva. A két fiú nem szól; a tányérjukba néznek és esznek. Tudják, hogy éhen maradnak, ha elküldi őket apjuk az asztaltól. Az öreg kitörli a tányért egy kenyérdarabbal és leteszi a kanalát. Körbenéz, vár még egy kicsit, majd föláll, és imát mond. Vége az ebédnek, mindenki mehet a dolgára.

Pali már ünneplőben. Még kalapot tesz, fölnyergeli Tüzest, a fekete kancát, majd kivezeti és fölpattan a hátára. Gyí, mondja, és köszönés nélkül kifordul az akácos tanyából. A poros dűlőúton egykedvűen baktat a falu irányába. Erősen tűz a délutáni nap, de a föl-föltámadó enyhe szél időnként csillapít a koranyári melegen. A térdig érő zöld búzából itt-ott fácán rebben a magasba és pürrögve ereszkedik alá a tábla végében. Az alacsony kukoricásban nyulak kergetőznek, fönt, a felhőtlen égen rétisas kering. Ifjú Csókási Pál most nem figyel a tájra; azon töpreng, hogyan vegye rá Esztert a szökésre. Csöppet sem biztos benne, hogy a lány vele szökne. Csak ül a ló nyergében és nagyokat sóhajt. Már a falu határában járnak, és még fogalma sincs, hogy mit mondjon.

A fekete kanca szerencsére ismeri a járást: befordul a porcsinos, fás főutcán, és odatart a gőgös Baloghék házához. A fiú leszáll a nyeregből, odaköti lovát az egyik vékonytörzsű nyárfához. Bezörget a több ablakos, magas homlokzatú, sárgára meszelt, módos parasztház nagy, barna kapuján. A zörgetésre Eszter siet elébe, sugárzón, fehérben - olyan, mint egy földre szállt angyal.  – De jó, hogy itt van – csacsogja -, éppen magáról beszélgettünk apusékkal. – S egyet-egyet igazít vállig érő, hullámos, szőke haján. Égszínkék szeme valósággal ragyog.

De más világ ez(!), gondolja Pali, de más világ, és az örömtől folyton nevetgélő lányt a magas, szárazbejárású házba követi. Itt minden olyan szép; szíve-lelke idevágyik.

A virágokkal díszített előszobában Eszter mosolyogva elkéri a fiú kalapját, és a tükrös, fali fogasra teszi. Ezután a faragott bútorokkal berendezett nappaliba kíséri.

– Kerüljön beljebb öcsémuram! – szólítja meg a pödrött bajszú, alacsony, malacképű, szőkésbarna Balogh Máté. Ingujjban, mellényben van. – Foglaljon helyet!

- Köszönöm, bátyámuram! – hajol meg Pali illendően, majd a fonalat gombolyító, vállkendős, ősz nagymama és Eszter kötögető, fodros, selyemruhás édesanyja felé fordul. – Kezüket csókolom!

- Mondja csak, öcsémuram – kezdi a beszélgetést Balogh, miközben dohánnyal tömi meg hosszúszárú, barna tajtékpipáját-, mögkapja-é a huszonkét holdat!

- Az enyim lösz, annyi szent! – kiált föl Pali lelkesen.

- Ha így van – pislog hamiskásan Eszter apja s közben szája szegletén pöfékelve, kifújja a pipafüstöt -, akkor a házasság ügye röndben van. Ha mégsé így lönne, né is lássuk itt többé öcsémuramat. Mögértötte?

Pali mosolyog, így szeretné elhitetni, hogy valóban minden rendben van; az elejtett szavakból mégis azt érzi, mintha Balogh sejtene valamit. De hátha téved, reménykedik, hátha megcsalják az érzései… Most nem engedheti meg, hogy a saját gondolataival foglalkozzon; azzal elárulná magát, és mindent elrontana.

- No, akkor küldje el édösapját, hogy annak röndje és módja szerint mögkérje a lányomat!

A fiú bólint. Mi mást is tehetne? …Majd csak kitalál valamit, hogy egyenes mederbe terelje a dolgait.

- Hozz gyorsan pálinkát, kislányom! – kiáltja Balogh nagyot szippantva pipájából. – Erre inni köll égy pohárkával!

Eszter sugárzik a boldogságtól. Térül-fordul és már hozza is a pálinkát egy kisüvegben, tálcán, két talpas pohár kíséretében. Az apja tölt a poharakba. – Egészségünkre, öcsémuram!- s elégedettség ül ki a malacképére.

- Egészségünkre! – csendíti poharát lelkesen a Baloghéhoz Pali, és isznak. Újra tölt Balogh és újra isznak. Palin egyre inkább elhatalmasodik a lelkiismeret-furdalás, és kezdi rosszul érezni magát, de nem mutatja. Csúnyán becsapott itt mindenkit. Még magát is. Hogy mondja meg ezek után Eszternek, hogy szökjön el vele? Hogy?…

        Hirtelen elköszön, mert kint már alkonyodik, s ez jó alkalom arra, hogy végre induljon, hogy kiszellőztesse a fejét. Eszter a kapuból még hosszan integet utána. Pali a fekete kanca nyergében hátrafordul, és többször visszainteget a lánynak. Tüzes már a kocsma előtt viszi, a fiú maga sem tudja, miért, de megállítja a lovat, és bemegy. Nehéz a lelke, nagyon nehéz. Pálinkát kér; legjobb gyógyszer minden lelki bajra. Aztán megint kér; le akarja inni magát bánatában a sárgaföldig. Már alig forog a nyelve, annyit ivott. Éjszaka van, mondják neki, haza kéne menni. Haza?…

          A tanyában a lányok és a fiúk már békésen alszanak. A nyitott ablakon át behallatszik a szobába a tücskök cirpelése. Békés, nyugodt ez az éjszaka. Csókásiné forgolódik még az ágyban, képtelen elaludni, időnként fölsóhajt. A másik ágyban az öreg megunja, és halkan rászól az asszonyra. – Nem tudsz aludni, Tera?

- Nem hát – suttogja -, nyugtalanít ez a Pali gyerök. Nem hallotta, nem gyütt még?…

- Akkor ugattak volna a kutyák. De csönd van, mélységös, nagy csönd. Aludj! – mordul rá. - …Majd gyün.

        A kocsma előtt Palit fölsegítik a fekete kancára; átöleli a ló nyakát, az meg baktat vele a tanyára. Részeg fejjel arra gondol, hogy öngyilkos lesz; felköti magát az istállóban a gerendára, hadd lássák csak, mit vétettek ellene; s életük végéig gyötörje őket a lelkiismeret-furdalás. Mekkora szégyent okoztak neki!… Ezzel így nem élhet tovább. Mire Tüzessel kiér a tanyára, kitisztul a feje, és úgy határoz: azokon áll bosszút, akik az életét boldogtalanná tették. A lelke megkönnyebbül; valami azt súgja, a rajta esett sérelemért most vegyen igazságot. Csend van, még a kutyák is alszanak.

Besurran hát a konyhába, kiveszi az asztalfiókból a kenyérvágó nagykést és belopózik vele a szobába. Kezét az apja szájára tapasztja, és a nagykéssel többször mellbe szúrja. Amiért mindenemet elvötted! Fröccsen a meleg vér arcára, ruhájára. A test vergődik, küzd az életért, de Pali kezétől nincs menekvés; aztán rándul még egyet, és az öreg Csókási halott. Élettelen apját látva, a fiú rádöbben tettére, de már nincs visszaút.

Aztán az anyja ágyához lép. Az asszony fölriad és meglátva a feléje lendülő nagykést, elkiáltja magát: - Gyilkos, gyilkos!

Ez egy pillanatra megállítja Palit, de menekülő ösztöne azt súgja: cselekednie kell! Hirtelen mozdulattal átvágja anyjának a torkát. Hörgést hall, és már ömlik a vér, édesanyja vére; ömlik párnára, takaróra. Szörnyű a tette(!); jajong-sikolt a lelke; de már nem tudja, mit csinál. Egyik ágytól a másikhoz siet, és szúrja-kaszabolja a testvéreit. Pusztuljon mind! Egy se maradjon életben. Egy se!…

Hirtelen elejti a kést, pengéje nagyot koppan a szoba keményre döngölt földjén. De Pali már nem hallja, másra figyel. Mintha egy láthatatlan kéz szorongatná a torkát, úgy érzi, mindjárt megfullad. Ki a szobából, ki ebből a házból!..

Kint a csillagos ég alatt, a telihold fényénél egy pillanatra megnyugszik. A jószágok nem ártottak, motyogja, azokat szabadon engedi. Lüktet a feje, sír-üvölt a lelke. Aztán az istállóból előhozza az égő viharlámpát, és földobja a tanya zsupptetejére, hadd égjen minden porig. …Ha már nem lehetett az övé, ne legyen senkié se!

A száraz zsupfödélbe belekapnak a lángok. Vakítóan ég, lobog a tanya. A recsegő, ropogó tűz láttán a disznók és a lovak szanaszét szaladnak. Pali egy darabig még nézi az égig érő lángokat. Aztán ő is futni kezd, futni önmaga elől, megbocsáthatatlan, szörnyű tette elől.

Ott találtak rá a csendőrök virradatkor a közeli pusztában, térdelve-rimánkodva, amint fehérre őszült fejét a földhöz verdesi.

– Jaj, mit töttem, jaj, mit töttem!- zokogja, és véres kezeit az égre emeli. – Átkozott az a huszonkét hold, átkozott! Nincs elég életöm, hogy mögbűnhődjek érte.

- Bevigyük? – kérdi a fiatalabb csendőr tanácstalanul. – …Bevigyük a fogdába?

 - Ugyan, hagyd… – rázza meg a fejét elszörnyedve az idősebb -, ezen már az sem segít!

       A tragédia híre futótűzként terjed a faluban. A gőgös Balogh és kétségbe esett lánya gyorsan befogatnak a kocsiba, és a lovakat hajszolva rohannak ki a Csókási tanyára. Ott látják lógni ifjú Csókási Pált a még füstölgő, üszkös mestergerendán. A hirtelen feltámadó szél az arcukba fújja a forró hamut.

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap