Hová lett egy millió magyar a Felvidékről? (2/2)

Horváth Lajos, cs, 11/01/2012 - 00:02

 

 

 

Folytatás

 

3. Hová lettek a magyarok a Felvidékről?

A továbbiakban megkíséreljük felvázolni azokat a folyamatokat, amelyek apasztották, fogyasztották a magyarságot a Felvidéken. Számszerű adatokba nem bocsátkozunk bele, mert erre nézve nincsenek megbízható források. Amelyek vannak, azok többtízezres, százezres nagyságrendekkel térnek el egymástól, illetve feltételezhetően a valóságtól is.

Az I. és II. világháború végén elkezdődött a magyarok spontán menekülése a Felvidékről a megmaradó Magyarországra. Különösen a II. világháború végén nyílt meg a menekülésre kényszerítés lehetősége a csehszlovákok érdekében. Akkoriban - a hadihelyzet alakulása szerint - úgy nézett ki, hogy Szlovákiát keletről, északról szállja meg a szovjet hadsereg. Ezt kedvező alkalomnak remélték a szlovákok arra nézve, hogy a Felvidék déli részén lakó magyarságot az utolsó szálig kiűzhessék ezerévesnek mondott hazájából. /Valójában a magyarság már több mint ezer áve él azon a földön!/ Románia kiugrása a német szövetségből 1944. aug. 23-án azonban azt eredményezte, hogy megnyílt a szovjetek számára az út a magyar Alföldre dél felől. Ennek következtében a szovjet csapatok délről érték el a szlovákok lakta területet. Azaz nem lehetett velük együtt haladva kimozdítani - mondjuk - a csallóközi magyar néprészt.

A Benes-dekrétumok szerint persze elüldözték a magyarok egy részét, de nem olyan mértékben, ahogy az ellenkező esetben megtörténhetett volna. A hírhedt dekrétumok azonban már nem "spontán" migrációt okoztak, hanem a "hivatalos" kitelepítések ideológiai alapját képezték. Magyarokat kitelepítettek ezután elsősorban Magyarországra, másodsorban rabszolgaként Csehországba. Az utóbbiak nagyrésze ott veszett, beolvadt a csehek közé. Amikor évek múlva a visszatérés eredeti lakhelyükre megengedtetett már kevesen voltak, azok is mindenükből kifosztva.

Közben persze folyt a magyarok likvidálása, lemészárlása a háború utáni hónapokban, sőt években. Pozsonyligetfaluban egy magyar levente századot lőttek tömegsírba. Ebben a községben volt a felvidéki magyarság és németség legnagyobb koncentrációs tábora! Amelyikről nem illik beszélni, hiszen "csak" magyarokat, németeket pusztítottak el benne. Ez a megsemmisítő tábor még 1946-ban is működött.

Persze folyt a magyarok kivándorlása a Felvidékről a Nyugat-Európa országaiba is. Többek között a front elől menekülve nyugatra sodródott felvidéki magyarok tömegei úgy döntöttek, hogy nem térnek vissza hazájukba, hiszen már ismerték a csehszlovák "demokráciában" divatos kisebbségi létet. Különösen a felvidéki sorozású honvédek és tisztek számíthattak súlyos megtorlásra, akár életük kioltására is, he hazatérnek a szlovákok dühöngő önkénye alá. Így hát úgy döntöttek, különösen a nőtlenek, hogy megpróbálják a nagyvilágot, akár az óceánon túl is, amelyik egyébként is csábította őket propagandával, toborzással, jóléttel stb. Százezrek között, akik az Újvilágot választották a II. világháború végén, ott voltak a felvidékiek is, nemcsak a trianoni Csonka-Magyarország lakói. Így nyert népességet, közte jólképzett értelmiségieket is, az Amerikai Egyesült Államok, Kanada, de Dél-Amerika országai is. Ugyanakkor népet és értelmiséget veszített a magyar Felvidék. A nőtlenek és férjetlenek utódai pedig ezután idegen országok jóravaló népét szaporította, nem a felvidéki magyarságot.

És ha már megemlítettük az "értelmiséget", nem hagyhatjuk szó nélkül, hogy a felvidéki magyar értelmiség 1920 előtt az ottani zsidóságot is magában foglalta természetesen. Ugyanis a felvidéki magyar ás német városok zsidósága a népszámlálások során rendre magyarnak vallotta magát, ettől még lehetett zsidó vallású. A csehszlovák uralom első évtizedében azután a zsidóság jobbnak vélte, ha átáll a csehek, a szlovákok oldalára, tisztelet a kivételnek, mert olyanok is voltak, akik megmaradtak magyarnak.

Dzsida Jenő pedig ideje korán megírta, hogy a templomot és az iskolát ne hagyjuk elveszni mások, idegenek kezén. E kettő a legsúlyosabb tényező a megmaradás, illetve a nemzeti sorvadás szempontjából. Jelenünkben is a moldvai csángó magyar nem hallgathat anyanyelvén misét, ebben jászvásári püspökök szokták akadályozni. Gyermekei csak mostanában tanulhatnak magyarul és magyarán pár százan, de azt is a román iskolahálózaton kívül, mintegy magán erőből. És nem lehet magyar püspöke a felvidéki magyarnak és a szertartás nyelve is ritkán magyar, többre volna igény Szlovákiában, Romániában, Szerbiában stb.

Mindezek és még mások az államilag szorgalmazott, szervezett, tervezett, pénzelt stb. nemzeti beolvasztás jelenségei. Kiszámíthatatlan, hogy hány magyar lélek veszett el, alakult át más nemzetiségű emberré mostanra. Mondják, hogy már tucatszám vannak települések, amelyek temetőiben magyar nevűek nyugszanak az 1920-1930-as években elhunyva, de mostanra az élők ugyanazokból a családokból már otthon is szlovákul beszélnek. Emlegetik, hogy Kelet-Szlovákiában a ruszinok falvanként közösségben lettek szlovákokká, mert azzá kellett lenniük.

Folyik tehát az állami nyomással, minden lehetséges eszköz bevetésével a "szlovák" csinálás tömeges méretekben. Innen nézve Bugár Béla és az ő Hid-Most pártja, amelyik a hetekben bejutott a szlovákiai választásokon a parlamentbe, sőt a kormányba is, nem egyszerű haza- és nemzetárulás. Mivel a magyarság az egész Kárpát-medencében a szlovákokkal házasodott össze leginkább, a románokkal, a szerbekkel, a horvátokkal nem annyira, ezért lehet akár egy millió szlovák is, aki első generációs szlovák. Úgy értve, hogy apja-anyja magyar volt vagy csak az egyik szülő. Minden csalás, hamisság és helyezkedés nélkül mondhatja magáról azt is, hogy magyar, hogy szlovák jogosan. Értelmileg, érzelmileg tehát egyformán kötődik mindkét nemzethez. Ezt a tömeget célozta meg választóként Bugár Béla pártja.

Ha szakaszként tekintjük a Hid-Most párt sikerét, akkor a kisebbségi magyar lét adekvát korszakának is nevezhetjük, mert kifejezi a felvidéki magyarság kiábrándulását, elfáradását, csalódását is a magyar nemzetként való megmaradásért folytatott küzdelemnek mostani idejében. Duray Miklós Magyar Koalíciós Pártja tömöríti a "mindhalálig" magyarokat. Ennek az alapállásnak "büntetése", hogy a legutóbbi választáson már nem jutott be a szlovák parlamentbe.

Jócsik Lajos 1939-ben megjelent Idegen igában - Húsz év cseh uralom alatt című könyvének végén írta, ami most ide tartozik: "Ha most visszatekintve a kisebbségi élet húsz esztendejére, valami végső formulát, értékítéletet vagy tanulságot keresünk, akkor a következőket mondhatjuk. Élni egyre nehezebb lenetett a kisebbségi sorsban. A veszélyek egyre nagyobbak lettek a nemzeti megmaradás utján. Hosszabb távlaton Makkai Sándornak kell igazat adni, mert megmaradni és fennmaradni egyre nehezebben tudtunk volna abban a környezetben. Harcunk a jobb életért és felszabadulásunkért azért nem csökkent. Végezetül pedig, ha a felszabadulás még tovább késik, a Felvidék talán még több bajjal, még több magyar temetővel, a kisebbségi magyarság pedig még kisebb szellemi és anyagi értékállománnyal tért volna vissza az anyaország kebelébe."

Azóta az 1938-1945-ös megszakítás után már 65 év telt el a felvidéki magyarságot sújtó csehszlovák újabb elnyomásból, annak államalak változásaival együtt. Innen nézve Bugár Béla és párttársai "robbantása" 2010-ben a szlovák országgyűlési választások mezőnyében azt a kérdést veti fel, hogy ez a politikai formáció hajlandó-e harcolni az itteni magyar nemzetrész jobb életéért és nemzeti megmaradásáért, vagy nem. Ebből következik, hogy megjelenik-e a közelgő Magyar Állandó Értekezleten, mint magyar politikai erő és jelenléte elfogadást nyer-e a MÁÉRT gyűlésen.

 

4. Összegzés és kitekintés

A felvidéki magyar nemzetrész apadása, sorvadása néhány markáns történelmi folyamat következménye a XX. században. Ezek nagyvonalakban a következők. Az I. és II. világháború után spontán menekülés a csehszlovák uralom elől Magyarországra. Vajon menekülnek-e emberek, népcsoportok onnan, ahol jól bánnak velük? A meneküléssel egyidőben, vagy azután következett a magyarok vagyonfosztása és kitelepítése Magyarországra és Csehországba állami akciók keretében az I. és II. világnáboru után. Ezt a módszert szemérmesen "lakosságcserének" nevezték el a II. világnáboru utáni években. Cseréről persze nem beszélhetünk, mert kényszerrel sokkal több magyart "dobtak át a határon”, mint ahány szlovák önként jelentkezett Szlovákiába áttelepülni Békésből, Csongrádból. Ide kívánkozik, hogy a magyar állam is "áttelepített" szlovákokat a XVIII. században Liptóból, Árvából a kietlen, terméketlen területekről a jó zsiros magyar Nagy-Alföldre, ahol ezek a tótok meggazdagodtak. Vajon mikor keletkezett a magyar népi bölcsesség: "Fogadd be a tótot és kiver a házadból."

Mindezen közben, főleg a II. világháború végén és utána való években, folyt a magyarok és németek fizikai megsemmisítése egyenként, tucatszám és koncentrációs táborokban. A magyar leventék pozsonyligetfalui lemészárlásáról fél évszázadig még beszélnünk sem szabadott. Nem tudok olyan esetről, hogy magyarok likvidáltak volna Hlinka-gárdista szlovák fiatalokat csak azért mert azok, akik. Ha valaki tud ilyen esetről, kérem, értesítsen.

A menekülés a Felvidékről Nyugat-Európába, USA-ba, Kanadába, Dél-Amerikába, Ausztráliába is folyt. Ez a világ más népeit gyarapító magyarság utódaiban mostanra nagyrészt beolvadt a környezetébe és többnyire jó egzisztenciát teremtve magának hallani sem akart a kommunista diktatúrában szenvedő és senyvedő trianoni Magyarországra való visszatérésről.

Az akármilyen emigráció a Kárpát-medencéből, ha az első-második generációja még úgy-ahogy meg is marad magyarnak, utódai beolvadnak és így a felvidéki magyarság fogyatékának a részét képezi. Hiányként kell számon tartanunk, hiszen meg lehetett volna, de elenyészett magyarnak lenni, más népeket gyarapítva.

Beolvadás a kivándorlásban, beolvadás a maradásban. A felvidéki, szlovákiai magyar nemzetrész ellen folymatos a nyelvi háború az utóbbi 90 évben. Aránytalan a képviselete a mindenkori országgyűlésekben, korlátozott a nyelvhasználata a közhivatalokban, a közintézményekben. Társadalmi szervezetei csonkán igyekeznek az érdekvédelmére, iskolahálózata, egyházainak intézményei alultámogatottan kénytelenek munkájukat jól, sőt jobban végezni. Az a mondás járja, hogy a szlovákiai magyarság minden 10 évben elveszít a számából 10 %-ot, avagy a természetes szaporulat mértékét. Azért stagnál a lélekszáma 1961-2001 között 530 ezer körül, legalábbis a hivatalos népszámlálások szerint. Gondolatmenetünk és adataink tanúsága végén álljon itt egy kisebb táblázat, az elmúlt 100 évről, melyből 90-et Trianon és következményei határoztak meg és döntöttek el.

 

A Felvidék/Szlovákia népessége 1910-2009

 

Év        Összlakosság   %         Magyar            %         Szlovák            %

1910    2 914 143        100      881 326           30,2     1 688 413        57,9

2009    5 411 062        185,7   524 373           9,7       4 642 700        85,8

 

Táblázatunk jól mutatja, hogy a Felvidék/Szlovákia összlakossága 100 év alatt 100-ról 186 %-ra gyarapodott. Ugyanezen belül a magyar népesség eredeti 30 %-áról 9,7 %-ra lefogyott, Eközben a szlovákság a 186 %-os általános növekedést jóval meghaladóan, mintegy 250 %-ára jutott saját maga 1910-es 100 %-ához viszonyítva.

Nem számoltunk utána, de első pillantásra is kizártnak tartjuk, hogy Európában lenne még egy nép, amelyik az elmúlt 100 év alatt megkétésfélszerezte önmagát. Ez a népszámlálásbeli adat, ez a megkerülhetetlen tény egyben leleplező és elriasztó a magyar nemzet számára. El nem hessenthető ugyanis a gondolat, hogy ugyanazon állam ugyanazon törvényei és államkormányzása szerint, alatt, hogyan fordulhat elő, hogy az államalkotó nép két és félszeresére növekszik, miközben az össznépesség csak 186 %-ára és a legnagyobb nemzeti kisebbség, amelyik több mint 1000 éve lakja ezt a földet, ezen 100 év alatt az egyharmadára sorvad és enyészik. Ráadásul egy Európában "mintademokráciának" beállított állam joghatósága alatt.

Ez úgy lehetséges, hogy az az állam nem demokratikus, azaz hazug, népszámlálásai nem a valóságot akarják feltárni, hanem előre eltervezett adatokhoz kívánnak jutni és azt világgá propagálni. Úgy lehetséges, hogy az az állam kettős mércével mér nemzeti, faji szempontok alapján. Vannak a szlovákok, az elsőrendűek és vannak a magyarok, németek a másod- és harmadrendűek. Mi ez, ha nem rasszizmus? Ez népírtás.

Mert ha azonos államban, azonos törvények és azonos alkalmazásuk szerint bántak volna a magyarsággal, akkor annak is legalább a kétszeresére kellett volna növekednie az 1910-es állapothoz mérten. Ez a szám pedig a 881 326 kétszerese, azaz 1 762 652 lenne! Vagyis a jelenlegi 524 873 magyart kivonva belőle, akik mégis így-úgy megvannak, legkevesebb egy millió magyar hiányzik a Felvidékről, Szlovákiából. A címben feltett kérdésre megkíséreltünk adekvát választ adni, hogy hová lett a magyarság a Felvidékről. Eközben felfeslett a szlovák állam néhány ragadozó arcvonása is.

 

 Horváth Lajos 

 

Vége

 

 

Felhasznált irodalom

Buday László: A megcsonkított Magyarország. Bp., 1921. Különösen 19. oldal.

Jócsik Lajos: Idegen igában, húsz év cseh uralom alatt. Bp. 1939.

Vígh Károly: A szlovákiai magyarság sorsa. Bp., é. n. Különösen 171. oldal táblázata.

 

 

Magyar Irodalmi Lap   Magyar Irodalmi Lap  

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap