HONVÉD – A LEGSZEBB SZÓ A KATONÁRA (A magyar honvédelem Napja)

Petrusák János, h, 05/21/2018 - 00:11

HONVÉD – A LEGSZEBB SZÓ A KATONÁRA (A magyar honvédelem Napja)

 

A katonát, a harcost, a fegyveres embert, aki már a történelem hajnalán megjelent nagyon sok névvel lehet illetni. S illetik a világon, saját nyelvükön a népek sokféleképpen. Viszont – tudtommal – csakis mi, magyarok nevezzük katonáink honvédeknek. A hont, a hazát védő hősök ők, fegyveresek, de a legszentebb kötelességért, a haza megvédésért állnak készen, fognak fegyvert, s adják életüket, ha kell.

A honvéd tehát olyan katona, aki nem hódítani megy, hanem nemzetét védi, mindenáron!

Igaz ugyan, amikor 1848 tavaszán gróf Batthyány Lajos miniszterelnök utasítására felszereltek tíz reguláris gyalogzászlóaljat, amelynek harcfiait, megkülönböztetésül a Nemzeti Őrseregtől, rövid nevén a Nemzetőrségtől – bár annak részeként felállítva – kezdték el használni a honvéd megnevezést, maga a kifejezés kissé korábbi, nyelvújítás kori. A szó ekkor, a nemzetté válásunk idején, a reformkorban keletkezett, mivel először Kisfaludy Károly használta azt „Az élet korai” című versében még 1821-ben.

„Midőn hazáját rabbilincs fenyíti,

Bőszült érzéssel harcmezőre száll:

A szép szabadság hőslánggal hevíti,

Körüldörögje bár ezer halál.

Nem csügged s honvéd tisztét teljesíti,

Míg győz, vagy testhalmok közt sírt talál:

A jobb utókortól reménylve bérét,

A nyert borostyánon kiontja vérét…”

Itt a költő predesztinálta a honvédot, a magyar honvédot és sorsát.

A „honvédség” kifejezést ezek után gróf Széchenyi István írta le a Világ című munkájában.

A honvéd, mint magyar honvéd, s szervezete a magyar honvédség kifejezések sikeréhez – máig a köztudatunkban gyökeresedéséhez – elengedhetetlen volt a katolikus történetíró, Horváth Mihály 1841-ben kiadott magyar történeti összefoglaló munkája, amelyet olyan sokan lapoztak, úgy diákok, tanárok, mint a történelem iránt érdeklődők, hogy már ők is a korban honvédnek mondták a magyar katonát, megkülönböztetésül más fegyveresektől. (Igaz ez akkor, a Habsburg Birodalom részeként kissé sántított, hiszen a Birodalmi hadsereg egy és oszthatatlan volt, hiába is annak jó felét a Magyar Királyság területén felállított alakulatok adták. Továbbá az innen kiállított alakulatokat a soknemzetiségű, de minden nemzetiséget elnyomó államként a Habsburg Birodalom más területeire vitték át. Elnyomó és a császár-király érdekében hódítani kész alakulatok voltak ezek is, mint más alakulok.)

Akinek a fentieken túl köszönhetjük a honvéd kifejezés máig tartó erejét, az nem szóalkotó költő, politikai író, vagy történész volt, hanem katonai szervező, aki a hont megvédeni kész szervezet – magyar, a magyar érdekekben létrejött szervezet – nevének a honvédség nevet ajánlotta, a szervezet tagjainak megnevezéséül pedig a honvéd kifejezést. Ő Kiss Károly hadtudós, akinek nagy érdeme van abban, hogy a kor politikusai és újságírói – általuk meg a közvélemény – lelkesen szorgalmazta a magyar hont védő katona honvéd megnevezését.

Ekkor, 1848 tavaszán már látszottak a Kisfaludy Károly által versbe öntött feladatok, amelyek a kor magyar honvédjeire várnak. A rabbilincset széjjel kell törni, nem csak szavak által mondva széjjel, hanem, ha az elnyomó hatalom nem enged, akkor fegyvert kell fogni. Fegyvert a magyar hont védő embernek, hogy magyar honvéd legyen!

Még a nemzetőrség önkéntes volt, majdhogynem polgárőrségi szervezetű, bár annál nagyobb területre kiterjedő, ez a rövid időre szóló szerződéses honvédelmi szolgálat úgy a belső rend helyreállításához, mint egy külső agresszió elhárításához elégtelennek bizonyult. Ezért a miniszterelnök javaslatára az országgyűlés elfogadta a honvédség felállítását. Amelynek megszervezéséhez bár nagy lelkesedéssel kezdtek neki, hamar látniuk kellett, hogy a lelkesedés és a harcos akarat az alap bár, de ezen kívül „pénz, paripa, fegyver” is kell, felszerelés és ellátás, meg honvédek és honvédtisztek, akik adják és vezetik a sereget.

A „honvédelmére” felállítandó 10 gyalogos zászlóalj és egy lovas üteg szervezését bonyolította, hogy a nevét is egy ideig rejteni kellett, legalábbis a hivatalos iratokban, mivel az elnyomó hatalom agresszióját nem szerették volna még a szervezés során magukra vonni. A közbeszédben azonban a rejtés nem sikerült, mivel mindenki honvédzászlóaljakról beszélt.

Batthyány Lajos mellett Kossuth Lajosnak is nagy érdeme van – politikusként, sőt, nem csak beszélő és cselekedő, hanem lelkesíteni nagyon tudó politikusként – a honvédség megalakulásában. Előbb kiáltványban mozgósított, majd ő indítványozta azt, hogy az egész magyar hadsereg viselje a honvédsereg elnevezést. Tagjai meg egységesen legyenek honvédek.

Ez a frissen szerveződött honvédsereg tagjai – tisztek és legénység – teljesítették feladatukat, s nem az ő hibájuk volt, hogy az erőfölény – hiszen két világbirodalom, az Osztrák és az Orosz jött ellenünk – legyűrte a honért és a hon szabadságáért harcoló sereget.

Fontos hangsúlyozni, hogy az akkori honvédsereg jelentős része bár nem magyar anyanyelvű volt, hiszen az akkori Magyarország minden nemzetisége részt vett – kisebb-nagyobb százalékban – benne, úgy a legénységi állományt, mint a honvédtiszti kart adva, viszont mind magyar honvédek voltak, egységesen, hiszen Magyarországot, a közös hazát védték ők!

A honvédség méltán lehet büszke erre a hagyományra: nem a származás, az anyanyelv, a társadalmi osztály, a vagyon, vagy lakhely számít, ahogyan a vallás és a nem sem – hiszen nők is harcoltak akkor is, ahogyan vannak most is a honvédségben! – hanem a közös cél és akarat a meghatározó. A honvéd akarja esküje szerint védeni a hont! Ez a legfontosabb, ezért kell becsülnünk egységesen őket!

A magyar honvédeket a levert szabadságharc után a birodalmi hadseregbe, mindenkit egységesen közvitézként soroztak be, hogy először az Itáliai, majd a csehországi hadszíntéren vérezzenek a Habsburgokért! A Habsburg Birodalom tisztjei sok esetben örömmel küldték akár a franciák ágyúinak torkába, akár a poroszok „gyorstüzelésű” puskái elé a magyarokat, amely örömködésük bizonyíthatóan megmaradt az úgynevezett kiegyezés után is, úgy a „boszniai bevonulás”, mint a „Nagy háború”, azaz első világháború alatt.

Pedig a kiegyezéssel létrejött újból a magyar honvédség, igaz ugyan, hogy „magyar Landwehrtként”, békében a magyar kormány alá rendelve, háborúban a közös hadügyi irányítás alá, egyfajta népfelkelésként hivatalosan is a hont védve. Tehát területvédelmi feladatokkal. Mégis, már a „boszniai kalandra” magyar honvédalakulatokat is magukkal vittek a dalos bevonulásban csalódó osztrákok.

Egyébként a honvédség vezényleti nyelve a magyar volt, a Horvát királyság területén pedig a horvát. Eme csökkentett harcértékű haderő – az osztrákok nagyon odafigyeltek a honvédségre és annak gyengítésére – csak gyalogsággal és lovassággal rendelkezhetett, a megalakuláskor még se tüzérséggel, se műszaki alakulatokkal, ahogyan gazdászattal sem. Egyértelmű, hogy egy ilyen haderő a hont nem lett volna képes megvédeni, de az osztrákok számára ez volt a lényeg. Amikor pedig a honvédség fejlesztése megkezdődött, akkor már szinte a világháború előestéjén tartottunk. (Bár a korai golyószórók, a „szórlövegek” legelsőnek a magyar honvédségben jelentek meg, ezzel az osztrák engedélyezőknek nem a modernitás, hanem a magyar haderő kinevettetése volt a céljuk. Ahogy nevetve mondták: ezeknek még normális ágyújuk sincs!)

Viszont több fontos esemény történt ezekben a „közös” években. Így 1872-73 fordulójától a honvédtisztek elméleti és gyakorlati képzése a később méltón nagy hírnevet szerzett Ludovika Akadémián történhetett. Továbbá a magyar királyi honvédség folyamatosan kapott tüzérséget – igazi ágyúkkal – műszaki alakulatokat, gazdászati kart, stb. Tehát, majdhogynem a „nagy háború” előestéjére egy, a kor színvonalán álló, magyar honvédhadsereg lett. (Nem a katonák, hanem a politikusok felelőssége volt, hogy ezzel hogyan nem voltak képesek élni! Igaz, gróf Tisza István magyar miniszterelnök a háború kirobbanásakor megpróbált különvéleménnyel élni, de látva az elveszített háborút az Osztrák-Magyar Birodalom osztrák fele (sic!) lépett ki elsőnek az államalakulatból. Több magyar honvédalakulat egységesen tért vissza a hadszíntérről, volt, amelyik ezred, volt amelyik gyengülve bár, de magasabb kötelékben. Ezekkel – akkor élni kellett volna, hont védeni!)

A „nagy háborúban” a magyar honvéd ott vérzett olasz, orosz, balkáni területeken, sőt, magyar katonák a nyugati frontra és Törökországba is eljutottak. Vagyis, vitték őket, érezhették értelmetlenül. Ez a háború nem magyar érdek volt, ez nem honvédelem, érezhették, ez a tragédiát készíti elő…

A gyászos emlékű Trianon csak egy zsoldos hadsereget engedélyezett, még a honvéd szótól is megfosztva minket.

Az „elhatározott Trianon” és a tényleges, a törvényerőre emelt Trianon közötti időben az ország jelentős részét birtokló vörös hatalom nem kívánta a honvéd szót, pedig ez volt az a kifejezés, amelyért tömegek álltak volna fegyverbe, védeni a hont! Ők inkább vörös csillagos, internacionalista hadat szerveztek, álmodozva a nagy szovjet birodalomról, amely majd ide is eljön, megteremtve a proletár világhatalmat. Bár látszólag hont védtek, sőt sok katona és tiszt is úgy hitte ezt, a felvidéki hadjárat a szovjet vörös hadsereggel való egyesülést szolgálta volna. Amikor ez nem sikerült, akkor egy francia alezredes első szavára fejvesztve visszavonultak, hogy omoljon össze országlásuk.

Ebben az időben a szegedi nemzeti hadsereg volt a honvéd tudatú alakulat, de az meg olyan gyenge volt, hogy nem nekik, hanem a politikusoknak volt köszönhető, hogy Magyarországból valami megmaradt.

A honvédség mindenhol követte – a politikusok által megszabott ütemben – a kivonuló román, szerb, vagy más csapatokat. Azokkal összetűzést, parancs szerint nem kezdeményezhetett, sőt, támadás esetén nekik kellett visszahúzódniuk.

A nemzeti hadsereg, amelyet a köznyelv már megalakulásakor honvédségnek nevezett, se az úgynevezett „Lajta-bánság”, azaz a mai Burgenland hazánkban tartása esetében, se Sopron esetében nem tett érdemi lépéseket, bár volt honvédek és tisztek szép számmal harcoltak a fegyvert fogó civilekkel együtt.

Valamely okból – talán politikai megfontolásból, hogy ezzel se cukkoljuk az utódállamokat, illetve Trianon rendelkezéseit betartsuk – ezért Horthy hadseregének megnevezése Magyar Királyi Nemzeti Hadsereg lett, s csak később – éppen a közbeszéd hatására – kezdtél el újból használni a honvéd megnevezést.

A Trianonban előírt 35 ezer katonával, egyetlen egy komolyabb ütközetnapra elegendő engedélyezett lőszerrel és nehéztüzérség, légierő meg egyéb modern alakulatok nélkül hont védeni képtelen hadsereg volt ez a megalakuló, amelyet titokban, rejtve folyamatosan fejlesztettek. (Persze erről valamilyen szinten a magyar gyengeségben érdekelt utódállamok szimatoló megfigyelői és titkos ügynökei is tudtak, hogy ők mindenfajta egyenruhásban rejtett katonai alakulatot lássanak, még a tűzoltókban, vagy a postásokban is.)

Amikorra az 1938-as bledi egyezménnyel hazánk visszaszerezte a fegyverkezési egyenjogúságát – német és olasz nyomás kényszerítette erre az utódállamokat – már jó ideje büszkén magyar királyi honvédségről beszéltek és írtak is, még hivatalos dokumentumokban is. Viszont 18 év lemaradását nagyon nehéz volt behozni, az akkori vezetők mégis úgy hitték-remélték, hogy a negyvenes évek elejére ez majd sikerül. (Tehát itt van a nagy kérdés: a tényeket, mint a magyar királyi honvédség fegyverzetbeli gyengeségét ismerő politikai és katonai vezetők miért akarták – vagy akarták volna – megtámadni a Szovjetuniót, egy olyan nagyhatalmat, amellyel szemben semmiféle követelésünk nem volt?!)

A magyar ipart dicséri az, hogy az utódállamok közül csak a nehéziparral, sőt hadiipari múlttal rendelkező Csehszlovákia gyártott és fejlesztett harckocsit, meg Magyarország. Ahogyan akkor a tüzérség és légierő fejlesztésében is élen járt hazánk. A korai katonai elektronikáról, mint a lőelemképzők már nem is szólva!

Honvédségünk jobbjai látták, a honvédsereg elvérzik a nagy Szovjetunióban, el máshol, távol hazájától éppen akkorára, amikorra itthon a hont kellene védenie. Több katona és politikus is nyíltan kifejtette, miszerint a honvédségnek, neve szerint a hon védelmére kell erősödnie, tartalékolva erőnket a háború végére. A magyar lakta területek visszatértében játszott honvédségi szerepet akár a bakák, akár a tisztek honvéső szerepnek fogták fel, a Donig való menetet viszont az első perctől nem értették.

A honvéd, ha nem a hont védi, lelkileg meggyengül!

Kimondható, és ki is kell végre mondani, hogy hazánk német megszállásával szembeni ellen nem állás nem csak a politikusok, hanem a honvédség szégyene is! Néhány helyen próbálták csak meg megállítani a német túlerőt, amely azért volt túlerő, mert a honvédség egésze tehetetlenül szemlélte az eseményeket.

Igaz Horthy és politikai rendszerének átmentése nagyon megzavarta a magyar közvéleményt és a honvédséget egyaránt. Ahogyan Horthy és köre „amatőr” kiugrási kísérlete egyaránt.

A háború után egy rövidke időre úgynevezett demokratikus honvédség volt még a honvédség, hogy a honvédelem helyett már akkor egy nagyhatalom kisegítő alakulatának a szerepére készítsék fel. Hogy aztán nevét is elvegyék, s legyen Magyar Néphadsereg.

Bár a nemzeti érzelműek továbbra is honvédnek nevezték a magyar katonát, s a szocializmus nagy részében honvédelmi miniszternek hívták a hadügyi tárca vezetőjét, mégis a hadseregben az elvtárs megszólítást csupán 1989-ben váltotta fel a bajtárs.

1990. március 15-étől a haderő hivatalos neve Magyar Honvédség!

Újból!

NATO-hoz való csatlakozásunkig a magyar honvéd valóban honvédelmi feladatokat látott el, ahogyan arra felkészítették. Bár sokan gúnyolódtak a „körkörös védelem” kifejezésen, a honvédelem lényege éppen ez, határainkat bárhonnét érkező támadással szemben megvédelmezni, legyen az a támadás hadseregszintű, vagy fegyveres bandák szintű, vagy illegális határátlépők képében jelentkező…

A Varsói Szerződéstől a NATO-ig jelentkező időintervallumban honvédségünk igyekezett professzionális hadsereggé válni, de addig elsősorban ENSZ külföldi missziókban megfigyelőként nézte meg a világot, s mutatta be a magyar katonát annak. Szerzett nevet a magyar honvéd névnek hídépítő, aknamentesítő és békefenntartó szerepkörben egyaránt.

1999-től hazánk újból egy nagy katonai szervezet tagja. Ez egyértelműen védelmet is jelent, hiszen nagy, hadsereg szintű támadás bennünket csakis egy világméretű háború kibontakozása esetén érhet. (EZ a NATO-tagságunk egyértelműen visszafogta a szerb politikusokat és hadsereget a koszovói háború kiszélesedési időszakában és a NATO beavatkozása előtt.)

Viszont el nem szabad felednünk – a politikusainknak sem szabadna! – hogy hazánk ezzel a NATO-tagsággal a világ egy részének, a szegény és ezzel kiszolgáltatott részének a célkeresztjébe került. Továbbá, bár a NATO-tagságunk a honvédségünk professzionalitását erősítette, de ennek és magának a tagságnak komoly költségvetési kihatásai voltak-vannak-lesznek. Továbbá a költségvetési kötelezettségvállaláson túl egyfajta vállalási, megígérési spirálba kerülhetünk, amelynek következményeit, és végét nagyon nehéz megjósolni. Honvédjeink – honvéd! – fegyveres katonaként voltak jelen (vannak jelen és lesznek jelen?) idegen országokban. Igaz ugyan, hogy újjáépítési, békefenntartási misszióban vannak magyar katonáink – itt, most tudatosan nem használom a honvéd kifejezést! – csak hogy ezeket a missziós funkciókat az adott ország és nép, vagy népek hogyan értékelik?

Honvédjeinknek itthon, a honban, férfiaknak és nőknek, legénységnek és tiszteknek egyaránt legszentebb kötelességükre, a hon védelmére kell felkészülniük, szellemiekben, fizikálisan, és lelkiekben egyaránt!

Adja Isten, hogy kötelességüket ne kelljen teljesíteni, édes hazánkat ne támadja meg senki! De azért tartsuk szárazon a puskaport…

A magyar honvédelem napján kívánjunk nekik, minden magyar honvédnek jó erőt és jó egészséget! 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap