A hívójel

Sajcz Bandi, k, 04/28/2015 - 00:13

 

 

Magyar Irodalmi Lap

A hívójel

 

            Crona egy leheletnyi rezdülést érzett lelkének húrjain. Sokkal gyengébbet, mint a távoli testvérek érintése. Már sok-sok periódus eltelt, amióta nem érzett ilyesmit. Először azt hitte, képzelődik, de aztán ismét... Szinte beleborzongott. A rezdülések sok-sok régi emléket idéztek fel. Ha volnának érzelmei, akkor ez valamiféle boldogság lenne. De lehet, hogy tényleg az...

Crona már nagyon öreg. Egyre sűrűbben idézi fel hosszú életének eseményeit. Tudja, hogy ez mit jelent. Éppen elégszer látta már távoli testvéreinél, hogyan megy ez…

            Igen, a testvérei. Nagyon sokan voltak, akik vele együtt, ugyanabban a bölcsőben születtek, majd a Közösség tagjai lettek. De születésük óta messze kerültek egymástól, nagyon messze. Persze, azóta is látják és érzik egymást, kommunikálnak is időnként, de nem símogathatja meg őket. És ez nagyon hiányzik. Sokan már életük végére jutottak. A legtöbben már nagyon rég befejezték életüket. De mielőtt még igazából életük végére értek volna, még egyszer, utoljára megújultak. És milyen borzalmas módon! Amikor életerejük utolsó szikrája is kihúnyt, megszállta őket a Pusztítás Démona. Mintha újászülettek volna, de csak egy pillanatig tartott a fellángolás. Ez a testük nagy részét elégette és a környezetükben is mindent felperzselt. Közben felsikoltottak és ezt a halálsikolyt ő is érezte, a teste beleremegett. Ilyen baljós remegést máskor is érzett, bár nem tudta, honnan éri, talán a Közösség túloldaláról.

            Volt egy ikertestvére is, Cron. Őrá nem akart emlékezni, mégis egyre többször idézte föl az emlékét. Ugyanabban a gubóban növekedtek és keltek életre. Cron már fiatalon is nagyobb és mohóbb volt, pedig több életerőt kapott a gubótól. Születésük után nem távolodott el annyira, mint a többi testvéreik: lelkük húrjai egymásba kapcsolódtak és meg bírták símogatni egymást. Aztán Cron egyre mohóbb lett: amikor Crona símogatni akarta, akkor  belékapaszkodott és elszívta életenergiáját. De túl gyorsan élt és elpazarolta életerejét. Amikor féktelen mohóságában felfuvalkodott, Crona megelégelte és visszavette életenergiája maradékát, ám ekkor Cront megszállta a Pusztítás Démona. Ő is megújult. Újászületése közben tombolt és örjöngött. Cronát is alaposan megtépázta. Még most is beleremeg, ahogy felidézi a történteket. Ám akkor a valóságban is majdnem szétszakította testét a halálsikoly. Cron testének csak egy része semmisült meg, a többit a Pusztítás Démona kiszakította Crona öleléséből és magával ragadta.

            Miután ikertestvére –vagyis ami belőle maradt-, örökre eltávolodott, Crona lassan helyrejött, megnyugodott, de nagyon egyedül érezte magát és ez iszonyú rossz volt. Annyira, hogy néhány időegység után cselekvésre szánta el magát. Életenergiáját és Cron szétszórt részecskéit felhasználva megalkotta saját gyermekeit. Közülük több hasonlított hozzá, csak sokkal kisebbek voltak. Símogatta őket, megpróbált életet lehelni beléjük, de nem mutattak életjelet. Hidegek maradtak, mint ő és testvérei voltak a gubóban, születésük előtt. Arra gondolt, hogy nagyobbnak kéne lenniük. Addig terelgette őket, míg egymás közelébe kerültek és előbb kettő olvadt össze, később ez magába olvasztott még egy harmadikat is. Ekkor pillanatokra úgy tűnt, hogy életre kel, de aztán ez is lehült ismét. Periódusok százain keresztül adott át a lelkéből a hozzá hasonló gyermekeinek, mégsem keltek életre. Miután így csalódott bennük, figyelme azon gyermekei felé fordult, akik egyáltalán nem hasonlítottak rá: jóval kisebbek voltak még amazoknál is, és nem volt életenergiájuk. Mivel közelebb voltak, ezeket erősebben símogatta, mégis egyre hidegebbek lettek. A lelkük húrjaival is összekapcsolódott és megpróbált energiát adni nékik, de hiába. Ekkor nekigyürkőzött és ölelésével megpróbálta közelebb hozni azokat az életenergia-részecskéket, amik még a Cronnal történt huzakodásaik alkalmával szóródtak szét. Volt köztük rengeteg kóbor jégcsíra, melyekre idáig ügyet sem vetett. A fagyott részecskéket összeseperte, összegyúrta és a darabokat közelebb terelte, hogy a gyermekek elkapják és magukba olvasszák (mikor ezek a darabok hozzá közeledtek, hosszú, nagyon ritka „uszályt” bocsátottak ki, mindig vele ellentétes irányban). Örömmel tapasztalta, hogy a közeli gyermekei egyre több fagyott „csomagocskát” nyeltek el és ettől ismét fölmelegedtek, némelyik egészen forró lett, ám néhány periódus eltelt és ismét lehültek. Néhányuk arca ezután elhomályosodott sőt, volt olyan is, aki teljesen párába burkolózzott. De életnek semmi jele nem mutatkozott. Már megint csalódott és rá kellett jöjjön, hogy életet csak a Nagy Mozgató adhat.

És pont amikor minden reménye veszni látszott, egyik gyermekén, akit magában Vörös képűnek nevezett, vátozni kezdett: pici foltok jelentek meg rajta. És periódusról-periódusra egyre nagyobbak lettek a foltok: barnák, sárgák és zöldek. Egyre több zöld. Crona soha nem tapasztalt ilyesmit és megijedt: hátha valamilyen kór támadta meg a gyermekét. Talán valamely kóbor jégcsíra közvetíthette... Nekifeszült és erősebben kezdte símogatni, hátha meggyógyul. Néhány periódus után valóban eltűntek a foltok, gyermeke ismét egyforma, barnás-vörös színű lett. Valahogy mégsem volt elégedett, lehet, hogy rosszat cselekedett?... De nem maradt ideje a töprengésre, mert közben egy másik gyermeke, akit Kék arcúnak nevezett, mivel a fagyott részecskék elnyelése után néhány periódussal ilyen hidegre változott a színe, tehát, Kék arcú is változni kezdett. Először a kékségből fehér páracsomók emelkedtek föl, elhomályosítva gyermekét, mire Crona visszafogta magát és már nem símogatta olyan erősen. Közben a homályban egyre több villanás tűnt fel. Talán mégis az élet jelei?... Lehet, hogy a homályból majd Kék arcú is életre kel úgy, mint ő annak idején a gubóból? Mikor a homály oszlani kezdett, Crona meglepve tapasztalta, hogy Kék arcún is megjelentek a zöld foltok. Először csak a kékség peremén, majd egye beljebb, a sárgásbarna részeken. Jobban odafigyelve észlelte, hogy ezeken a barna területeken kacskaringós, vékony kék vonalak futnak a kékség felé, s a zöld foltok ezek mentén sokasodnak és nyomulnak befelé. De maguk a sárgásbarna területek is változtatták a helyzetüket és az alakjukat. A legizgalmasabb az volt, hogy néhol forró pontok jelentek meg, amelyek kiterjedtek és egy rövid időre sötét homályba vonták a környéküket. Amikor kihültek, fekete maradt a hely, ami forró volt. Mintha a Pusztítás Démona járt volna ottan. Ám a zöld foltok ezeket a fekete darabokat is gyorsan elfoglalták sőt, még talán gyorsabban, mint az egyéb területeket. Aztán a forró pont egy kicsit odébb ismét megjelent és az egész kezdődött előlről. Mostmár minden figyelmét erre a gyermekére összpontosította. Érezte, hogy ennél valami új, valami nagyon fontos történik. A forró pontokkal párhuzamosan, a barna terület kiemelkedet egy kicsit, másutt viszont lesülyedt és oda benyomult a kékség. De a kékség alatt is végbementek ugyanezek a folyamatok, csak még nagyobb mértékben. Kék arcú lüktetett. Persze, nem olyan mértékben mint ő, hiszen sokkal kisebb nála, de mégis, ez talán valamiféle életre utal! De nem bírt vele kommunikálni, tehát nem értelmes.

-Oh, Nagy Mozgató, van más létforma is, mint a miénk?! –tört ki belőle a kétség és maga sem hitte, hogy ezt nyíltan meg meri kérdezni egyszer. A testvérei hitetlenkedve visszhangozták az eretnek kérdést. Volt, aki bátorítóan, mások irígykedve, amiért nem ők gondoltak ilyet először, ismét mások dühösen, elmarasztalva őt a példátlan vakmerőségért, de választ senkitől nem kapott. Illetve, mégis... A közelben épp ekkor történt egy Újászületés: a Pusztítás Démona ismét megszállta egyik testvérét, és a tombolás hulláma őt is elérte. Alig bírt ellenállni, a pusztítás szele majdnem elfújta életerejét, a halálsikolytól megrendült egész bensője, de ő minden erejével a gyermekeit próbálta védeni. Azazhogy pontosabban, Kék arcút. Mindjárt őt figyelte, ahogy a pusztítás hulláma átvonult rajtuk. Örült, hogy nem történt komoly baja. Ám hamarosan látszott a hatás: a zöld foltok majdnem eltűntek és ez elszomorította. Néhány testvére vígasztalni próbálta, de a legtöbbnek az volt a véleménye, hogy ez büntetés volt és ne folytassa tovább kísérleteit a másfajta élet létrehozására, mert azt csak Nagy Mozgató teheti. De mi van akkor, ha  maga Nagy Mozgató is ezt akarja, s őt csak próbára tette? Igen, erre utalt az is, hogy Kék arcú tovább lüktetett és a zöld foltok ismét elszaporodtak. De vajon mi a kapcsolat a lüktetés, a forró pontok és a zöld foltok közt? És ahogy tüzetesebben vizsgálta kedvenc gyermekét, egy újabb érdekességet talált: a kékség tulajdonképp egy áttetsző közeg. Ha símogatja, fehér csomók alakjában felszáll. Ez olyan, mint saját életenergiája, csak épp hidegebb és lelkének húrjai nem kapcsolódnak hozzá, nem bírja mozgatni. Mikor ez a pára még inkább lehül, akkor ismét olyanná válik, mint a kékség, de lehet fehér és szilárd is lehet, mint a kóbor jégcsírák. Tehát, mindhárom közeg ugyanannak az anyagnak a három állapota! És jöttek sorban a fölfedezések: Kék arcú felszínén van még egy közeg, ez a ő életenergiája; a zöld foltokat parányi szálas és darabos dolgok alkotják, amik nagyrészt a kékséget tartalmazzák és csakis a símogatástól vannak! És ezek a zöld parányok nagyon gyorsan változnak: megsárgulnak, elpusztulnak, aztán valahogyan ismét előbújnak és mindig többen lesznek! Tehát, ők is megújulnak. Ami azt jelenti, hogy élnek!!! De ezt már nem merte közölni a testvéreivel, mert olyan hihetetlen: már két különböző létformát is talált. Viszont, egyikkel sem lehet kommunikálni, tehát, nem értelmesek. Ekkor módszeresen kutatni kezdett újabb létformák után. És hamarosan meg is találta őket: a kékség áttetsző közegében úszkáltak. Olyan sokféle formában és méretben voltak jelen, hogy szinte beleszédült a változatosságba. Előszöris rájött, hogy ezek a parányok –bármennyire is különböznek egymástól-, nem létezhetnek egymás nélkül: vannak, akik magukba olvasztják a zöld parányokat, majd őket mások olvasztják magukba és ez több fokozaton át ismétlődik, amíg végül mind feloldódik a kékségben. S azután a kékségből meg az ő símogatásából elölről kezdődik a ciklus. Mindez olyan gyorsan, hogy alig bírja követni. Ezeknek a parányoknak hihetetlenül rövid életük van! A kutatás közben újabb kellemes meglepetés érte: a kékségben ide-oda cikázó parányok közt volt olyan, aki megrezegtette Crona lelkének húrjait. Végre rátalált egy értelmesnek gondolt lényre a parányok világában! Több időegységet is azzal töltött, hogy megpróbált összekapcsolódni a lelkükkel, de hiába. Magában eldöntötte, hogy Kék arcú mégiscsak egyetlen, kicsi, de annál bonyolultabb élőlény, a periodikusan változó állapotú kékséggel és a rajta nyüzsgő parányokkal együtt. Ám ő nagyon büszke volt erre a gyermekére, hiszen tudomása szerint csak néki volt ilyen. Vagy még lehetett más testvéreinek is, de azok épp olyan féltő gonddal őrizték saját kis titkukat? Ezt nem tudhatta...

Viszonylag nyugodtan teltek a periódusok egymás után, terelgette maga körül gyermekeit, miközben többüknek már szintén voltak még kisebb gyermekei és csak néha történt, hogy egy nagyobb magába olvasztott egy-egy kisebbet. Ám ekkor olyasmi történt, amire Crona nem számíthatott. Valahol nagyon távol, a Közösség legszélén is túl, egymásba olvadt két testvére, akik más-más világok szülöttei voltak. A Pusztítás Démona ezúttal oly nagy energiát szabadított föl, ami egy pillanatig felülmúlta az egész Közösségét. A símogatás annyira kemény volt, hogy egy szűk sugárban minden élőt elpusztított, vagy megrongált, ami az útjába került. Cronát és gyermekeit is beleértve. Megtépázta lelkének húrjait és pillanatokra elveszítette öntudatát is. Amint magához tért, rögtön Kék arcút figyelte. Szinte halálán volt: a kékség egy része fölforrt, és azon az oldalon, ahol a símogatás érte, majdnem az összes zöld és a kékségben létezett parányok elpusztultak. Csak a kékség legmélyén maradt életben néhány és valamivel több az ellenkező oldalon. És mégis, néhány időegység után a zöld foltok még nagyobb területet foglaltak el mint azelőtt, a parányi lények pedig ismét elszaporodtak a kékségben. Crona maga is csodálta: ezek a gyenge, sebezhető parányok milyen életképesek! Sőt, újabb fajták is feltűntek, és ezek még érdekesebbek is voltak, mint a régiek. Némelyek furcsa nyúlványokat növesztettek testük két oldalán és ezek segíségével kimásztak a sárgásbarna, szilárd területre, majd néhány periódus alatt benépesítették a zöld foltokat. Önmaguknál is jóval kissebb csírákat raktak le, amikből kibújtak nagyon pici utódaik és ezek önállóan, gyorsan kifejlődtek. Több faj parányainak mérete nagyobb lett, és az egyforma alakúak többnyire egy csoportban vándoroltak, s az időközben ugyancsak nagyra nőtt zöld lényeket olvasztották magukba. Crona ezekkel a négy nyúlványon mozgó lényekkel is megpróbált komunikálni, de ismét nem sikerült. Sok priódus után, mintha Kék arcú megelégelte volna a rajta nyüzsgő sokaságot és erősebben lüktetett: egyre több forró pont öntötte magából a pusztító forróságot, a szilárd területek földarabolódtak, a töréseket betöltötte a kékség. Az egyik darab olyan helyre vándorolt, ahol kevesebb símogatás érte, a kékség megszilárdult és a parányi lények fokozatosan eltűntek róla. Mindezekhez jött egy újabb katasztrófa: Kék arcú magába olvasztott egy kis darabot azokból, amik még Cronból maradtak és a gyermekek közötti térben keringenek. A Pusztítás Démona nagy területét fölperzselte, sűrű homály borította be, a símogatás nem érte el arcát és a zöld lények nagy része eltűnt. Mikor a homály eloszlott, a nagyobb vándorló lények nem találtak amit magukba olvasszanak és elpusztultak. Némelyek a szilárd részekről visszamentek a kékségbe, átalakultak és ott éltek tovább. A kihalt parányok helyét más fajok vették át és újra elszaporodtak. Ezek már nem volak nagy méretűek, de ugyancsak négy nyúlványon jártak, viszont magukban hordták utódaikat, akik fejletlenül születtek és a szülők gondozták őket, amíg kifejlődtek. Ilyenek voltak azok is, akik visszamentek a kékségbe és ott a legnagyobbra nőttek minden parányok között. Bár igen fejlett közösségi viselkedést mutattak, velük sem bírt kommunikálni.

A zöld foltok szélén, a magasra növő zöldeken élt egy jelentéktelen külsejű parány több fajtája. Eleinte Crona ügyet sem vetett rájuk, mert annyira kicsik és gyengék voltak az időközben kifejlődött, nagy méretű vándorló parányokhoz viszonyítva. Talán épp Crona egy közelebbi testvérének Újászületése után, amikor Kék arcút ismét kemény símogatás érte, történt, hogy a hosszú csápú, jelentéktelen parányok némelyike fölemelkedett két hátsó csápján és így egyre gyorsabban mozgott a szilárd területen, de még a magas zöldeken is. Talán mert mozgékonyabb volt, vagy mert nagyobb közösségben élt, hatékonyan védekezett nagyobb méretű fajtársai ellen és megtámadta a nála jóval nagyobb vándorló parányokat is. Ez annak is volt köszönhető, hogy elülső csápjába mindenféle hosszú és hegyes dolgot szorított, és így hatékonyabban pusztított másokat. Ez a viselkedés egyáltalán nem nyerte meg Crona rokonszenvét sőt, valami parazitának vélte és megpróbálta símogatásával elpusztítani őket. Ám legnagyobb meglepetésére, a csápos parányok ekkor a körülöttük talált különböző dolgokból valami gubó félét építettek, hogy a környezeti hatások ellen védekezzenek. Amikor pedig eljutottak a hideg zónába is és nem szilárdultak meg, hanem pici lángot csiholtak és anélkül melegítettek, hogy életenergiájuk lett volna, végleg kivívták Crona tiszteletét. Megértette, hogy ezek a csápos parányok az értelem szikráját hordozzák magukban. Rájöttek, hogy Ö, Crona adta nékik az élet és a saját gubóiknál jóval nagyobb építményeket emeltek a tiszteletére. Akalmanként önmaguk közül sokat föl is áldoztak néki, ami megintcsak nem nyerte el a tetszését, dehát, voltak elegen, és ők talán így szabályozták a létszámukat... És bár egymás közt sok-sok pusztító harcot vívtak (egyik alkalmával elszabadították a Pusztítás Démonát is), minden eddiginél gyorsabban szaporodtak el és már kezdték átalakítani Kék Arcút. Elvették belső melegét, hogy erőt nyerjenek. Nagy, kör alakú dolgokat építettek, hogy megértsék a távoli testvérek beszédét. Megint másokkal erővé alakították a símogatást. Fölfedezték az életenergiát, és maguknál jóval nagyobb járművek meghajtásával elhagyták szülőhelyüket, és kiléptek a térbe. Amikor pedig először érintették meg lelkének húrjait, Crona rájött, hogy mindennél jobban szereti őket. Igen, hosszú életének ez ad értelmet: létrehozott egy teljesen új létformát, amelynek tagjai külön-külön parányiak és gyengék, de együtt szinte elpusztíthatatlanok és egyszer, talán majd a Közösséget is átalakítják. A kétcsáponjárók egyre hatékonyabb technológiákat alkalmaztak, eljutottak minden gyermekhez és azok gyermekeihez, majd elindultak a közeli testvérekhez. Csakhogy mindehez már nem volt elég Kék Arcú melege. Először a „jégcsírákat” olvasztották járműveikbe, majd a térben épített falakkal csapdába ejtették a símogatást. Mindezt olyan gyorsan, hogy alig győzte követni. Később már ez sem volt elég: rájöttek, hogyan szippanthatják el Crona életenergiáját.

Hirtelen megrémült: ezzel már saját létüket veszélyeztetik, mert ha ilyen ütemben folytatják és elfogy az életenergia, megkezdődik életének második szakasza, ami azzal jár, hogy „fölfúvódik” és elnyeli közeli gyermekeit, Kék Arcút és a kétcsáponjárókat is beleértve. Szerencsére, az utolsó pillanatokban létrejött a kommunikáció, elmondta védenceinek, hogy mekkora veszély fenyegeti őket és megmutatta, hová, melyik testvéréhez települjenek át, ahol még bőven találnak életenergiát. Ezután a kétcsáponjárók minden erejüket az áttelepülésre fordították. Persze, csak egy kis részük indulhatott el, a legfiatalabbak, legerősebbek kíséretében a csíráikat juttatták új lakóhelyükre, hogy ott ismét elszaporodjanak. A hátra maradottak lemondtak pazarló életmódjukról, megállították a szaporodást és együtt öregedtek tovább Cronával, aki önmagát is igyekezett minél jobban visszafogni, hogy életenergiája kitartsonn, amíg az utolsó parányok is kihalnak. Közben folyamatosan kommunikáltak és együtt kidolgoztak egy átmeneti megoldást: a kétcsáponjárók a közeli gyermekekről és az épített gyermekekről fokozatosan áttelepültek a távoli gyermekek gyermekeire, ahol éppen akkor válnak majd kedvezővé az életkörülmények, ha ő felfúvódik. De a valóságban az események másként alakultak. Megszűnt a központi irányítás, a parányok több csoportra szakadtak, melyek önpusztító harcot kezdtek egymás ellen az erőforrásokért és a legjobb túlélő helyek birtoklásáért. Cronát hatalmas fájdalom emésztette védencei pusztulása miatt, de a folyamatot nem állíthatta meg: beindult élete második szakasza. Most azok az anyagok táplálták, amik az életenergia elfogyasztása közben leülepedtek a belsejében. Megállíthatatlanul növekedett, sorban elnyelte közeli gyermekeit, azután megnyugodott és elkezdte a szabályos lüktetést. Símogatása gyengült, de ahoz elég erős maradt, hogy távoli gyermekeit fölmelegítse. A túlélő parányok tovább szaporodtak, a külső gyermekek anyagát használva, különböző irányokban eltávoztak, az otthonmaradottak pedig lassan kihaltak. És ő ismét egyedül maradt, nem kommunikálhatott senkivel, még távoli testvéreivel sem, hiszen az sok erőt fogyasztott volna. Néki pedig minden erejére szüksége volt, hogy elodázza a végső fázist, az Újászületést. Mert amikor belsejében elfogy az új életenergia, megszűnik a forróság, akkor saját ölelése összeroppantja és elszabadul a Pusztítás Démona...

Addig pedig nem marad más, mint emlékezni hosszú életére. És eközben érte az a finom kis rezdülés, ami pont olyan, mint amivel hajdani kedvencei, a kétcsáponjáró parányok elkezdtek minden kommunikálást. Ők ezt így nevezték: „hívójel”.

 

A NOÉ BÁRKÁJA nevű csillaghajó parancsnoki termében két őszhajú ember ül az

 irányítópult előtt. Egyikük elbóbiskolt és most a műszerek zajára hirtelen fölriad:

-...mi... mi történt Ádám 32, megérkeztünk?

-Pihenj csak, Éva32. Egyelőre a hívójelet és a segélykérő üzenetet adtuk le többször is. Még napokba telik, amíg választ kapunk. A legkülső jégbolygótól is legalább tíz fényórára vagyunk, a belső üstököszóna határán.

-De biztos, hogy jó helyen járunk, Ádám32?

-Igen, Éva32, a Galaktikus koordináták szerint csak ez a vörös óriás lehet az Életadó Csillag. Őseink legendája szerint, amikor az őseik elhagyták, még fősorozati szubóriás volt, akivel rendszeresen megtárgyalták ügyes-bajos dolgaikat...

-Ugyan már, Te még hiszel a mesékben, Ádám32?Hogyan beszélhetne egy csillag!?...

-Nem tudom, Éva32. A legenda szerint, mikor őseink új otthont kerestek, akkor még a Vendéglátó Csillag is beszélt velük. Csak évezredekkel később hallgatott el, amikor őseink féktelen mohóságukban kizsákmányolták és ugyanúgy tönkretették, mint valamikor az Életadó Csillagot. A Nagy Háborúban elhasználták csillagukat, a rendszer környékét pedig megmérgezték radioaktív hulladékokkal, ezért évmilliókig lakhatatlanná vált. A mi hajónkat azért indították el 10 millió lefagyasztott embrióval, hogy egy másik lakható csillagrendszert keressünk. De a számításba vett csillagok valószínűleg értesítették egymást és egyik sem engedett a közelébe. A mindenkori őrök felügyelték a fedélzeti rendszereket irányító AGY működését. A gépek mindig egy párt ébresztettek föl a sztázisból. Mi vagyunk az utolsó őrök. Okvetlen beszélnünk kell az Életadó Csillaggal, hogy megtudjuk, hová induljunk tovább...

 

Crona megértette az üzenetet és nagyon megdöbbent. Hát soha nem tanulnak  ezek a parányok a hibáikból?! Most mit tegyen? Annyira gyenge, hogy már nem bírja megsímogatni a közeledőket. Talán ha összeszedné minden erejét, akkor megrezegtetné lelkének húrjait és adhatna egy rövid választ. Figyelmeztetni kéne őket, hogy mindjárt kezdődik az Újászületés, messzire kerüljék el őt. De ha minden erejét elhasználja, nem bírja visszatartani a Pusztítás Démonát...

 

-Miért aggódsz, Ádám32?

-Nem is tudom, valami nem stimmel ezzel a vörös óriással... a műszereink már évek óta nem érzékeltek ún. lassú neutrínókat az irányából.

-És az miért baj?

-Mert arra utalhat, hogy  évek óta megszűnt a belsejében a termonukleáris fúzió. És ha ez igaz, akkor máris bekövetkezhet a gravitációs összeomlás...

-Nézd a monitort, Ádám32! Az Életadó Csillag fényesedik... Mit tegyünk most?!

-Imádkozzunk a Világegyetem Nagyszelleméhez...

...a NOÉ BÁRKÁJA csillaghajó parancsnoki termében víjogni kezd a vészjelző és egy monoton géphang ismétli:

-Figyelem, figyelem, vészriadó, ez nem gyakorlat! Az Életadó Csillag  szupernóva lesz. Energiapajzsokat fel!

 -Figyelem, figyelem, vészriadó, ez nem gyakorlat! Az Életadó Csillag  szupernóva lesz. Energiapajzsokat fel...

 

Crona rettegve figyeli, vajon távolodik-e már a parányok járműve. De annyira gyenge, hogy  nem bírja érzékelni. Hirtelen iszonyú szorítást érez a bensőjében és meghallja saját borzalmas halálsikolyát...

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap